Az euró bevezetése előtt a Bundesbank a német márka árfolyam-manipulációival képes volt fenntartani a helyi ipar versenyképességét annak ellenére, hogy a szektor Amerika és az Egyesült Királyság mellett az egykori keleti blokkban is totális összeomlás áldozatává vált. Kevesen tudják, hogy az 1980-as évek első felében Magyarország az egész világ harmadik legnagyobb buszgyártója volt az Ikarusnak hála. Napjainkban kb. fél tucat helyi cég gyártósorairól éves szinten néhány száz busz gördül kifele. E tényadat kiválóan érzékelteti a fejlett országok ipargazdaságainak helyzetét a rendszerváltás és 2008-as válság időszaka közt. Röviden: folyamatos leépülés és pusztulás.
Németország tehát igencsak privilegizált pozíciót élvezhetett ebben az érában. S mit csináltak? Gazdasági fölényükkel visszaélvén Európa szinte minden más országának iparát kivéreztették, miközben saját lakosságuk az égvilágon semmit nem látott viszont a nyakló nélkül erőltetett export-tevékenység eredményeiből. A létszínvonal stagnált, majd lehanyatlott.
Az eurózóna megalapítása után Németország a radikális fiskális többletei felhalmozásával voltaképp az egész világot a maga adósává tette.
Innen válik igazán érdekessé a sztori. Mihez kezd a helyi tőke a temérdek felhalmozódott többlettel, amikor a belső kereslet elfojtásának hála nem lehetséges többé odahaza busásan jövedelmező befektetéseket eszközölni? Úgy van, a 2000-es évek elejétől megkezdte a német nagytőke befektetései harmadik országokba (unión kívüli államokba) való kiexportálását, azaz elkezdett az euró kifele áramlani az euróövezetből. Ezek az eurók azonban kizárólag a német gazdasági érdekeknek megfelelően kerülhettek kihelyezésre, a többi euró-tagállam nézetei mit sem számítottak a folyamat szempontjából.
A lakosságtól elvett, keresletélénkítésre is felhasználható jövedelem tehát bekerült a szűk oligarchia kontrollálta értékpapír-kaszinóba, ahol a tőkemegtérülés mértékét meghatározó lottósorsolásokon a német tőke szereplői rendre vesztesekként kerültek ki. 2019-re tökéletesen nyilvánvalóvá lett annak ténye, hogy a német tőkekihelyezések generálták a komplett kapitalista világ egyik legalacsonyabb megtérüléseit, 5 százalékponttal elmaradván az angol értékektől és 3-mal az EU átlagától.
A tőkések tehát pártállami segédlettel elvették az emberek fáradságos munkával előállított jövedelmét, majd hülyébbnél hülyébb befektetési döntéseikkel elhazárdírozták azt a globális tőzsdekaszinóban. Cserébe a kvázi kizsigerelésükért a német lakosság kapott a pofájába ún. mini-jobokat, melyek funkciója hivatalosan a lusta, dolgozni nem akaró lumpen alakok beemelése a munkaerőpiacra, á la magyar közmunkaprogram.
Ahogy a hazai népességpusztító közmunkának, úgy a német mini-joboknak sem sikerült meggyőzniük a helyi lakosságot a munka alapú társadalom szentségéről, hiszen az ezek végzéséért kiutalható maximum 400 eurós javadalmazás legfeljebb ovis fagyipénznek volt elfogadható, de semmiképpen sem tisztes jövedelemnek, amelyért az ember térdre borulva isteníti a munka dicsőségét.
Mialatt a szegények a munkavégzésüknek hála folyamatosan szegényedtek, a javarészt végül Hollywood-ban kikötő német tőkére szinte vadásztak a befektetők, mivel azokat a lehető legostobább költések megvalósítására is boldogan szórták kifelé – a német nép tisztes fizetéshez juttatása helyett. Az amerikai szlengben csak „stupid German money„-nak, azaz hülye német pénznek hívott szürkepiaci konstrukciók tetemes adóvisszatérítéseket ígértek a fritz oligarcháknak a német állam által, amennyiben azok tőkéjüket akármilyen befektetésekbe kihelyezik a nagyvilágban. Ezeknek a dollármilliárdos nagyságrendet megütő ingyen szociális segélyeknek hála soha nem látott gazdagságnak örvendhettek a hollywoodi burzsujok, miközben odahaza a német piacon is elkészülhetett egy-egy emlékezetesebb filmeposz, mint például Uwe Boll mai napig (negatív értelemben) felülmúlhatatlan komplett életműve.
2005-6 során a szimpla financiális csalásoknak megfeleltethető adólyukak nagy része betömésre került, eddigre azonban az egész tőkés világ szemében a német befektetők bizonyultak a legostobább lúzereknek, akik a rájuk bízott tőkejavadalmak legnagyobb részét nemhogy gyarapították volna, de egyenesen felemésztették. A lakosságnak a súlyos jövedelem-elvonásaikért cserébe behazudott jóléti és infrastrukturális fejlesztések hada pedig soha nem realizálódott.
A 2010-es évekre Németország ipari, közlekedési és telekommunikációs infrastruktúrája egyaránt nekiállt omladozni.
Mivel a 2008-as válság kezdetére a német tőke a maga gazdaságszervező hatalmát ostoba befektetéseinek hála szinte teljes egészében elvesztette, a német kontroll alatt senyvedő eurózónát nem lehetett az amerikai és kínai jegybankok által egyaránt sikerrel alkalmazott keynesiánus gazdaságélénkítéssel kihúzni a recesszióból. Innentől datálódik az eurózóna teljesítményének végső elszakadása Amerikától. Beszédes adat, hogy az EU lakosságának produktivitása 2004-ben az amerikai szint 90%-át érte el (mindezt jobbára még úgy-ahogy a helyükön álló szociális juttatási szisztémák mellett), 2024-re az unió munkaerejének teljesítménye az USA referenciájának 70%-a alá süllyedt.
A 2008-as válság idejére az eurózóna csődjének minden eleme helyén volt már, pusztán a láncreakciót beindító lágy tavaszi szellő hiányzott a katasztrófa eszkalálódásához.
Az idáig vezető lépések sora roppant változatosnak bizonyult, ám általános tendenciaként elmondhatjuk, hogy a notórius germán puritanizmus és az ennek nyomán (kizárólag privát érdekek szolgálata szempontjából) a nép torkán letolt hosszútávú létszínvonal-rontás idézte elő az eurózóna válságát.
Tetemes külkereskedelmi és belső fiskális többleteinek hála a német gazdaság a neoliberális világ egyik legnagyobb dicsfényt nyert mintaországává lett. Hogyan sikerült évtizedek kemény munkájával abszolválnia e nem mindennapi eredményt? Például a lakosság totális kivéreztetésével.
Az 1980-as évek neoliberális hullámának szerves filozófiai tartozéka volt az önmagát saját hajánál fogva felemelő ember meséje. A monda szerint az egyén csak úgy magától, önerőből képes kifejleszteni a saját produktív kapacitásait, kiváltképp amennyiben az ennek abszolválásához nélkülözhetetlen, elsősorban anyagi és pénzügyi eszközöket megvonjuk tőle. Gyengébbek kedvéért: a falat szánk előli kiütésével válhatunk szorgos, okos és felelősségteljes munkásokká.
Ezt az élet folyamatával homlokegyenest szembemenő fikciót olyannyira komolyan vették a németek, hogy a berlini fal leomlása óta a német gazdasági és fejlesztési minisztérium (Bundesministerium für wirtschaftliche Zusammenarbeit und Entwicklung, továbbiakban BMZ) programjának szerves részét képezi. Konkrétan nemzeti munkacsoport plántálja az egyéni felelősségvállalás doktrínáját szünet nélkül a lakosság elméjébe. Mielőtt az ember bárminemű segítségért könyöröghetne, előtte saját magának kell mindent megtennie a szegénységéből való kitöréséért.
Ezt a BMZ-direktívát a millennium alkalmával a Világbank beemelte a maga programjába, mint a globális szegénység elleni küzdelem egyik kulcs-tényezőjét. A Szegénypárti Növekedés munkacímet elnyerő mintadokumentum szerint a szegény és hátrányos helyzetű egyének produktív munkásokká transzformálásával abszolválható egy olyan egészséges mértékű gazdasági növekedés, amelynek hála a szegénység mértéke minimalizálható, ideálisan akár meg is szüntethető. Jegyezzük meg eme mondatot, mert később még visszatérünk rá.
Lássuk, hogy teljesített a semmiből magát automatikusan felemelő szabad munkavállaló mantrája a valóság terén.
Már az euró bevezetése előtt, az 1990-es évtized konvergencia-folyamata időszakában (amikor Kelet-Németország felzárkóztatása volt a megfogalmazott cél) megkezdte a háztartások fogyasztási szintje a maga lassú hanyatlását.
Az alacsony jövedelmű szektorokban a reálbérek 1995 óta egy jottányit sem növekedtek, s a 2010-es évtizedben csökkenésnek indultak a nyugatnémet régiókban.
A szegénység tortájából egyre méretesebb szeleteket hasítanak ki a szakmai végzettséggel, vagy akár diplomával rendelkező munkások.
1995-ben a német munkaerő kevesebb mint 15 százaléka volt alacsony jövedelműként nyilván tartva. 2007-re 21,5%-ra növekedett arányuk úgy, hogy egyedül 2006-2007 között 350 ezerrel több munkavállaló szegényedett el. Mindezen tényadat nyilvánvalóvá teszi, hogy már a 2008-as financiális válság előtti években elkezdett hanyatlani a gazdaság. Saját kutatásom alapján felfedeztem, hogy a magyar reáljövedelmek már 2004-ben, 4 teljes évvel a sevizahitel-válság eszkalálódása előtt negatívba fordultak. Mi ennek az oka? Az, hogy az adósrabszolgaság a bankárok hazudozásaival ellentétben nem felemeli, hanem szétzilálja a létszínvonalat.
Gerhard Schröder kormánya 2003-ban egy Agenda 2010 fedőnevű dokumentumot ratifikált, melynek állítólagos célja a továbbra is magas munkanélküliségnek „örvendő” keleti régiók felzárkóztatása volt.
Az agenda szövegezése szerint az emberek azért nem dolgoznak, mert lustákká tette őket a segélyezési rendszer. A megélhetést szavatolni képes munkahelyek hiányáról egy büdös szó nem esett benne.
A 2003-tól beindított Hartz-reformok (Peter Hartz-ról, a Volkswagen később bűncselekményekért elítélt HR-vezetőjéről elnevezve) alaposan megvágták a munkanélküli ellátásokat, továbbá egy rakás munkahelyvédelmi törvényt rugdaltak ki a dolgozók alól. A létfenntartás szempontjából egyre hasztalanabbnak bizonyuló segélyeket megszégyenítő és időrabló vizsgálatok sorához kötötte, miközben a munkanélküliek kezelésére külön privatizált ügyosztályokat hozatott létre.
Hartz bevezette a messze létminimum alatti jövedelmeket kínáló mini-job konstrukciót, amelynek pontosan a józan ésszel felfogható végkimenetele keletkezett: a munkáltatók sorra rugdalták ki alkalmazottaikat, majd kényszerítették őket minijob-konstrukciókba. Eredményképp a teljes munkaidőben foglalkoztatott létszám bezuhant (!) a keleti régiókban. A mini-jobokba kényszerített munkaerő maximum havi 400 euró adómentes jövedelmet vihet haza, mely összeg nem keletkeztet maga után sem segély-jogosultságot, sem nyugdíjalapot.
Schröder kormánya mint Jobwunder-t éljenezte Hartz reformjait. Tíz évvel az elítélt bűnöző Hartz pusztítását követően a német munkaerő 17,4%-a számított foglalkoztatottnak ebben a konstrukcióban. A minél előbb teljes munkaidős állás keresésére „sarkalló”, ún. büntető-foglalkoztatásra kárhoztatottak aránya ebben az évtizedben rendre stabilan növekedett, viszont sohasem csökkent. A mini-jobok bebetonozták a szegényeket a létfenntartáshoz nem elégséges rabszolgamunkákért való pitizésbe.
A Hartz-reformok másik pillérje a szegények gyalázása és kínzása mellett a szorgos-dolgos munkásosztály kizsákmányolásának további felfokozása volt. Mindennemű retorikájukkal ellentétben ugyanis az elitek vehemensen gyűlölik a maga értékével tisztába kerülő munkásosztályt, kiket nem lehet a legutolsó féreggé tevő mini-jobokkal halálra bántalmazni.
Egészen az euró 2002-es bevezetéséig a fejlett országok közt egyik legutolsóként a német lakosság bérei együtt mozogtak a termelékenységgel. Amerikában már az 1970-es évek második felétől elvált egymástól a két mutató: a termelékenység fel, a bérek lefelé orientálódtak. A németek belső fogyasztása így elfojtásra került, aminek hála a vállalatok belföldön nem leltek többé kellő profitabilitással kecsegtető befektetési lehetőségekre. Ez az egyik kiváltó oka annak, hogy az autógyárak alaposan elszunyókálván lemaradtak az elektromos transzformációban.
A Hartz-reformoknak hála Németországban is beindulhatott az eladósítás, ám a mini-jobokkal láncra vert munkásokat az alaposan megvágott jegybanki kamatokkal sem lehetett hitelfelvételre sarkallani.
Kitalálták hát a vállalatok fejesei, hogy a kettős présben senyvedő munkaerő kizsákmányolásával sajtolt értéktöbbletet külföldi befektetésekre fordítják, ennek nyomán odahaza beindult a vállalati versenyképesség szép lassú erodálódása és az innováció elhalása.
A megszorításos gazdaságpolitika már 5 évvel a globális válság kirobbanása előtt elkezdte szedni áldozatait a világ harmadik legnagyobb gazdaságában.
A Hartz-reformok következtében 16-ból 13 tagállamban megnövekedett a szegénység szintje. Igazi érdekesség, hogy az elszegényedés legnagyobb mértékben az átlag feletti gazdasági növekedést produkáló államokban szedte áldozatait! 2006-13 között a legszegényebb és leggazdagabb régiók közti diszparitás 17,8%-ról 24,8%-ra növekedett.
Innentől válik igazán érdekessé a sztori! Elevenítsük csak fel a néhány bekezdéssel ezelőtti mondatot: „…a szegény és hátrányos helyzetű egyének produktív munkásokká tételével abszolválható egy olyan egészséges mértékű gazdasági növekedés, amelynek hála a szegénység mértéke minimalizálható, ideálisan akár meg is szüntethető.” Ezt az orbáni illiberális nedves vágyálmot Németország egy teljes évtizeddel korábban megvalósította. Na de milyen eredménnyel!
Ezt sasoljuk: 2006-tól úgy növekedett a szegények aránya Németországban, hogy mellette a munkanélküliség zuhant. A Szegénypárti Növekedés programját meghirdető BMZ 2015-ös helyzetjelentésében szó szerint a következő mondat szerepel: “Was den Zusammenhang von Wirtschaftswachstum (als Grundlage des volkswirtschaftlichen Reichtums) und Einkommensarmut anbelangt, lässt sich keine sinnvolle Korrelation mehr erkennen”, azaz: „Ami a gazdasági növekedés (mint a gazdasági vagyon alapja) és a jövedelmi szegénység közötti kapcsolatot illeti, nem azonosítható többé érdemi összefüggés.”
Még közérthetőbben: a kemény munka (mely közvetve gazdasági növekedésként nyilvánul meg) nem vezet jóléthez! A munkateljesítmény minden egyes százaléknyi fokozása kizárólag a profitrátát, ez által a gazdagok gazdagodását növeli. A munka erőszakolása a vagyoni különbségeket extremitásig fokozza, s a gazdagok gazdagításával párhuzamban a szegényeket földönfutókká teszi.
Mindennemű gazdasági növekmény eredménye kizárólag egy szűk elit kezében összpontosul, kiket hosszú évszázadok óta dívó megkülönböztető jelzéssel tőkéseknek hívunk.
A lakosság létszínvonala az Engels által lefestett 1845-ös referenciák óta mit sem változik. A munkásosztály létszínvonalát rendre minden létező érában úgy állítják be a tőkések, hogy megélhetési lehetőségeik korlátozódjanak a legszűkebb szükségleteik biztosítására (épp ne haljanak éhen és ne fagyjanak halálra), ugyanakkor életük minden egyes napjában eme függőség kielégítését szavatoló munkájuk elvesztésével legyenek fenyíthetők.
Innen rátérhetünk végre a német gazdaság elmúlt tízéves teljesítményének értékelése felé. E 2015-25 közti időszak az eurózónát csaknem totálisan megsemmisítő megszorításos politika friss feloldásával indul, na meg persze egy óriási migránsválsággal.
