Eredetileg Japánt ígértem be a következő kielemezendő áldozatnak, mely ország kiválóan illeszkedett volna a Kína és Korea munka alapú társadalmainak kihalását taglaló esszéantológiába, ám egy általam eleddig ismeretlen közgazdasági blogon felleltem Németország gazdasági bukásának szinte mindenütt elhallgatott több évtizedes históriáját. Mivel eme ország munka alapú társadalmának pusztulása minket abszolúte közvetlenül és meglehetősen érzékenyen érint, úgy gondoltam, előbb kerüljön terítékre Németország válságának problematikája, aztán később visszakanyarodunk a magyar perspektívából inkább kuriózumként értékelhető japán gazdasági és demográfiai katasztrófa kiváltó okainak részletezéséhez.
Egészen hihetetlen, mennyire nehézkes művelet az egyes európai országok gazdasági és politikai helyzete kapcsán hiteles információkat kicsikarni az internetből. Eleddig szerzett esszéimhez és a Revolife cikkek nagyjához szinte rendre mindig amerikai médiaforrásokat használok fel, mert kizárólag azokon át lehet tökéletes nyíltsággal, kellő részletességgel és áttekinthető formaiság mellett nyomon követni még az USA-n kívüli országok nagyjának helyzetét is. Európai portált meg alig találok, melyekből igényes esszékhez való alapanyagokat gyűjthetnék.
Kiváltképp a gazdasági hírek kapcsán szinte soha nem lelek hiteles infókra Amerikán kívüli forrásokból. Kizárólag a magyar hírek kivételek, mert idehaza legalább tudom, konkrétan merre érdemes kutakodni az egyébként meglehetősen eldugott és egyre gyakrabban központilag hamisított szociális-gazdasági adatok után. Európa maradék része viszont szinte sötét folt számomra, melyekből hébe-hóba kaphatok el általában valami súlyos válságállapotról értekező híradást.
Éppen ezért nagyon megörültem, amikor William Mitchell általam ismeretlen MMT-párti közgazdász blogján több könyvre való információra leltem a német gazdaság rejtélyes hanyatlását kiváltó okok kapcsán. Ezek elolvasását és alapos kielemzését követően immár kétség sem fér, a hírportálokon sorolt rejtélyes válság-értekezések alapos megszaporodásának, a német gazdaság hanyatlásának igencsak nyilvánvaló és racionális kiváltó okai vannak, mely okok szinte egy az egyben megfeleltethetők a klasszikus munka alapú társadalmakat mételyező válságtünetekkel.
Magyarán ahogy Kína, Korea, Japán és Magyarország gazdasági pusztulásának és lélekszámaik rohamos megcsappanásának, úgy Németország rohamos leépülésének is közvetlen kiváltó oka a munka társadalma, melynek bevezetése, majd erőszakos átütése a német nép fölött nem objektív gazdasági kényszer, ahogy azt a politikusok hazudják, hanem jól megfontolt és számító módon alkalmazott taktika a munkás osztály kivéreztetésére és az Európában jellemzően rendkívül erős érdekérvényesítő erővel bíró középosztály megsemmisítésére.
Mielőtt az elemzés oroszlánrészét megejtenénk, érdemes volna megtalálnunk ama pontot, amelynél a német gazdaság végképp letért az úgy-ahogy józannak mondható fejlődési pályáról, hogy megkezdődhessen a lakosság angolszász minta szerint végrehajtott neoliberális kizsákmányolása.
A nemzetközi sajtó nagyjából 2018-tól szemléz a német gazdaság elkerülhetetlen hanyatlását kántáló szólamokat. Ám a pusztulás igazi folyamata nem ekkor, nem a migránsválság 2015-ös kirobbanásakor, de még csak nem is Angela Merkel 2005-ös hatalomátvételével kezdődött. Németország válságát a berlini fal leomlásától szükséges számítanunk, azaz az elkerülhetetlen válságállapot a rendszerváltás óta bele van kódolva a német gazdaságpolitikába. Lássuk hát részleteiben, mik Németország immár 35 éve eszkalálódó hanyatlásának konkrét kiváltó okai!
Nagyon tömören az előzményekről: a berlini fal 1989. novemberi leomlását követően Németország újraegyesült, ám a szovjet blokk uralta egykori NDK-territóriumok eddigre behozhatatlan leszakadást szenvedtek el a NATO kontrollálta nyugati provinciákhoz képest. Nyilvánvalóvá lett annak ténye, hogy a keleti országrészt akár a nyugati lakosság eddigre sztratoszférába lövellt létszínvonalának erodálása árán is, de fel kell valahogy zárkóztatni.
Eddigre a nyugati világ nagyjában abszolválásra került a deindusztrializációval (helyi ipar leépítésével) kísért neoliberális dereguláció, amely folyamat az állami ágazatok és olykor a legkritikusabb közszolgáltatások privatizációja mellett az USA, Egyesült Királyság, és Japán teljes körű financializációját vonta maga után. A szovjet blokk felszámolását (1991) követően az egykori Varsói Szerződés országaiban is beindulhatott a spontán privatizáció, magyarán az állami-nemzeti tulajdont és vagyont képező termelővállalatok vadidegen privát kezekbe átjátszása.
Ebben a futamban behozhatatlan előnyt élvezhettek a financializált országok dúsgazdag befektetői, mivel ők nem a termelő vállalatok profitjából voltak kénytelenek gazdálkodni és szükséges kapacitás-fejlesztéseket eszközölni, hanem egyszerűen frissen generált banki számjegyekkel a zsebeikben automatikusan felmarkolták azok javait, kik továbbra is dolgozásra voltak kötelezve (akár igazgatóként vagy tulajdonosként) a termelővállalatok fenntartására.
A nagy pislogás akkor kezdődött például a magyar privatizátorok részéről, mikor kiderült, hogy a milliárdos befektetőket egyáltalán nem érdekli a lakosság megélhetése, ehelyett azok vagy olcsó (tehát örök dolgozói szegénységet generáló) összeszerelő tevékenységre állították át a felvásárolt egységeket a nyugati lakosság fogyasztói igényeinek kedvező árú kiszolgálására, vagy egyenesen bezáratták azokat, nehogy egy véletlen felemelkedő kelet-európai iparvállalat konkurenciát teremthessen a nyugati világ cégei számára, melyek a 90-es évek derekán belefogtak az anyaországbeli üzemegységeik harmadik világba való kihelyezésébe.
Nyilvánvalóvá lett, hogy az egykori keleti blokk munkásait a nyugati fogyasztói társadalmak jólétét feltétel nélkül szolgálni hivatott bérrabszolgákként vették kizárólagosan számításba a tőkések. Ám egészen speciális privilégiumot élvezhetett az újjáegyesült Németország, melynek gazdasága financializáció helyett megmaradt ipari behemótnak, miközben a lakosság szereplői egyre tömegesebb és magasabb rendű gazdasági autonómiát élvezhettek. Ők ugyan nem válhattak puszta bankszámláikon csücsülő számjegyeik által dollármilliárdosokká, ám a totális financializáció hiányának hála abszurd vagyoni különbségek sem léptek fel a társadalmi osztályok között.
Németország így a nyugati világban egyedülálló módon megőrizvén ipari nagyhatalmi státuszát maradhatott a neoliberális világ legsikeresebb ipargazdasága, egész 2010-ig, amikor Kína letaszította őket a trónról.
Igen ám, de ez a szociáldemokrata ipari társadalom tőkeellátottság terén már nem győzte a versenyt az agyonfinancializált angol és amerikai szereplőkkel szemben, így félő volt, hogy a korlátlan ingyen pénzen dollármilliárdosokká lett külföldi befektetők csakhamar a komplett német ipart zsebeikbe pakolják. Valamit ki kellett találni az áldatlan folyamatok visszafordítására. Innen, az 1990-es évek közepétől kezdődik meg a német lakosság jólétének leépülése, mégpedig igazán alattomos és észrevehetetlen módon, hogy a népesség hosszú évtizedekig ne jöjjön rá a rút átvágása és kivéreztetése tényére.
1995-ben jött az ötlet, hogy az eddigre a financializáció szüksége nélkül is sikeres fogyasztói társadalommá avanzsált lakosság létszínvonalát szükséges jó alaposan visszanyesni, a kizsákmányolás felfokozásán nyert értéktöbbletből pedig exportorientált gazdaságot felhúzni, amely akciónak hála a német iparmágnások amerikai szintre hozhatnák fel a maguk tőkeellátottságát, így vévén elejét a komplett gazdaság végtelen mennyiségben nyomtatott amerikai dollárokkal való felvásárlásának.
Eddigre már kikerült a tervezőasztalról az Európai Unió piacának egységét szavatolni hivatott valuta, az euró ötlete, mely közvetlen az amerikai dollárral hivatott konkurálni.
Azért nem volt vállalható a német gazdaság financializációja márka alapon, mert ennek folyamata automatikusan a domináns pénznemet, tehát a dollárt erősíti az összes konkurens valuta rovására. Magyarán a globalizált gazdaság financializációja a 90-es évek derekára tökéletesen nyilvánvalóan amerikai érdekké vált. Mindennek keserű tapasztalatát a japánok és britek egyaránt elszenvedhették, kiknek korábban nemzetközi gazdaságban igencsak előkelő pozíciót élvező valutáik szépen visszaszorultak az anyaországokba. Korábban az orosz rubel szintén hasonló pályát járt be, mikor az 1970-es évek olajválságának idején az arab sejkek dollár alapú elszámolást vezettek be az olaj árára, s így a rubel a nemzetközi piacon értéktelenné vált. A szovjet gazdaság végső összeomlásának igencsak jelentékeny tényezője lett a dollárral szemben vívott konkurenciaharc elvesztése.
Ha tehát nem szeretne a komplett Németország az amerikai nagytőke karmai közt vergődni, szükséges annak termelésben és tőkeképzésben egyaránt versenyre kelni az USA-val. Ezek közül az első feltétel abszolválása a deindusztrializált amerikai gazdaság fényében gyerekjáték. De hogyan lehetséges a második folyamatot érvényesíteni a korlátlan mennyiségben gazdagok zsebébe pakolandó ingyen pénz nélkül?
Az euró bevezetése fontos szereplőjévé lett a folyamatnak. Amikor egy ország új valutát vezet be, hiába a szinte kőbe vésett váltóárfolyam, lehetséges különféle trükkök bevetésével az euróba átkonvertálandó márkák értékének radikális megvágása.
Az euró de jure 1999-es, de facto (bankjegyek formájában is megnyilvánuló) 2002-es bevezetését három rendkívül fontos gazdaságpolitikai akció előzte meg: a bérek befagyasztása, melyek a 90-es évek közepétől többé nem nőttek együtt a termelékenységgel; fiskális megszorítás, mely az állam magára fordított költéseit radikálisan visszafaragja; s végül a már nevezett export-alapú gazdaságra való átállás, mely folyamatnak hála a német iparmágnások más országok gazdasági szereplőinek keresletét szippanthatták fel a maguk gazdagítására.
Az új modell hármas kizsákmányolás bilincsébe verte a lakosságot, kik egyszerre tapasztalhatták meg jövedelmeik stagnálását, termelékenységük növelésének további erőszakolását (klasszikus marxista kizsákmányolási modell) és a jólétükre fordítandó nyugdíj, segély, egészségügyi ellátások és közszolgáltatások erodálódását, mindezt abban az érában, amikor a keleti megyék felzárkóztatásához égető szükség lett volna tömeges infrastrukturális fejlesztésekre.
E hármas népfosztogatási szisztémával a német elit képes volt a teljes körű financializáció szüksége nélkül is oly jelentős tőkét képezni a maga részére, hogy az az ezredforduló éveit követően megkezdhette nemzetközi terjeszkedését. Első körben az egykori szovjet blokk kisállamait helyezte gyarmatgazdasága alá, kiket a nemzetközi nagytőkére rakódó védővámok és extra adók elkerülése érdekében francia segédlettel az Európai Unióba is befogadott. A 2004-ben csatlakozott tíz nemzet (köztük Magyarország) belépésének siettetése a német hegemónia-törekvések egyes számú érdekévé lett.
Az euró bevezetését és a lakossági jólét megsemmisítését követően Németország további kötelezvények sorát vette magára a magángazdasági szereplők nyakló nélküli pumpolása érdekében.
Egy évtizeddel korábban (1993) ők és a franciák ütötték át a komplett unió felett az ún. maastrichti kritériumok szisztémáját, melyek legfontosabb pontja szerint egyetlen ország államháztartási deficitje sem lépheti túl az éves GDP 3%-át. Az extrém deficitek felhalmozása – már amennyiben egy ország azt okosan, s nem magyar módra műveli – segítheti egy nemzetgazdaság felzárkóztatását a fejlettebb országokhoz, illetve akár extra tőke képződését, akár lakossági fogyasztói jólét felfokozását keletkeztetheti.
A maastrichti kritériumok bevezetésével – melyeket az euró debütálásával egybeeső 2002-es élesítésüket követően Németország rendre hosszú éveken át megszegett – de facto lehetetlenné vált az eurózóna keretein belül a Németországnál kisebb gazdaságok számára konkurálni a német tőkével. Mivel Németország egyben az eurózóna legnagyobb gazdasága, a komplett eurózóna a német gazdaságpolitika kontrollja alá került. Ennek beteljesülését láthattuk a 2008-as válság után eszkalálódni a déli államok sorozatcsődjében.
Dél-Európa megsemmisülését az okozta, hogy a német gazdaság irányítói a helyi lakosság létszínvonal-csökkenése árán is a radikális külkereskedelmi és fiskális többlet felhalmozásának politikáját alkalmazták, magyarán egyszerre taszították totális adósrabszolgaságba az eurózóna periféria-országait s közben akadályozták meg azok balanszának helyreállítását, mert a keresetétől megfosztott német lakosság nem volt képes felszívni az ezen gazdaságok által gyártott termékeket, miközben a válságnak hála turizmusuk is alaposan földbe fúródott.
Folyamatszinten a következő zajlott le. Az erőszakkal elfojtott belső kereslet végett és a német ipar profitabilitásának fenntartása érdekében a gazdasági szereplők az export felfokozását voltak kénytelenek eszközölni. E folyamat az eurózónában kibocsájtott pénzeket szépen visszaszivattyúzza a külkereskedelmi deficiteket elszenvedő országoktól Németország felé. A megszorításoknak és a fiskális többlet politikájának hála ezek az elszipkázott pénzek nem kerültek újból vissza az eurózóna gazdasági körforgásába, ehelyett a német államkincstár és a nagyobb gazdasági aktorok számláin pihengetvén fosztották meg tőkéjüktől a periféria-országokat, akik így ha akarták se tudták volna felhalmozódott súlyos deficitjeiket a németek felé letörleszteni (hiszen nincs hogyan és nincs miből).
A végső kegyelemdöfést a déli országoknak a turizmus 2008-as válságot követő elvérzése adta meg, amikor az oly szomjúsággal áhított euróbankók visszaáramlásának legutolsó forrása is végképp kimerült.
Németország ezután nemhogy visszavett volna az export általi erőszakos gyarmatosító politikájából, de 2013-at követően folyamatos külkertöbbleteket halmozott fel, miközben a belföldi lakosság létszínvonala a másfél évtizede stagnáló jövedelmeknek és a megszorításos politika végett leépült állami infrastruktúrának és közszolgáltatásoknak hála immár egyre többek által nyilvánvalóan észrevehetően erőteljes hanyatlásba fogott.
S erre a pénzügyileg kivéreztetett, nyakló nélküli exportra dolgoztatott, folyamatosan erodálódó létszínvonalnak „örvendő” népségre ereszkedett le aztán 2015-től fogva a migránsválság, mely az ország pusztulását az egyértelműen belső és elitista gazdaságpolitikusok indítványozta okokról hathatósan terelte át a kívülről érkező fenyegetések etnikai alapon megnyilvánuló látszat-valóságába. A megélhetést nem a politikusok veszik el az emberektől, eddigre immár két évtized óta, hanem a nyakló nélkül bezúduló migránusok. Ahogy a munkát és a közbiztonságot is.
Mielőtt tovább lépnénk az elmúlt tíz év igencsak negatív és rendszerproblémákat elkerülhetetlenül felszínre hányó gazdasági fejleményeinek taglalása felé, tisztázzuk kicsit az 1995-2015 közt eltelt két évtized további válság-eszkaláló tényezőit.
