A kemény munka debilizáló és jellemet leépítő hatása
A modern munkatársadalom legförtelmesebb hazugsága – s e hazugság propagálásában a burzsoá és munkás kaszt egyaránt önfeledten osztozkodik heveny neisegyékezések kíséretében –, hogy kizárólag a kemény munka lehet az egyetlen és kizárólagos szóba jöhető vezérelve a komplett bolygó népességének, hiszen az fejleszti a jellemet, felemeli az erkölcsi érzéket, oly értékes tudást és tapasztalatot ad kezünkbe, amelyek munkán kívüli foglalatosságok által semmiképp nem szavatolhatók.
Már a XIX. században megkérdőjelezhetetlen dogmává lett a gazdagok erkölcsi felsőbbrendűségének ténye. Milyen kár, hogy a valóság teljesen más képet prezentált erről a roppant „önzetlen, adakozó, filantróp” kasztról:
A szegények évente nagyobb összeget adnak egymásnak, mint amennyivel a gazdagok segítik a szegényeket. Maguk is nehéz körülmények között tengődtek, s ezért együtt éreznek azokkal, akik rossz helyzetben vannak; a munkás embert lát minden emberben, a burzsoá ellenben nem tartja embernek a munkást.
Ez az oka annak, hogy a munkások szívélyesebbek, barátságosabbak, és bár nagyobb szükségük van pénzre, mint a vagyonosoknak, mégsem áhítoznak úgy rá, —szemükben a pénznek csak amiatt van értéke, amit érte vehetnek. a burzsoá szemében viszont különös, benne rejlő értéke van a pénznek, istennel ér fel, és ezáltal a burzsoát közönséges, piszkos „pénzemberré’ teszi. A munkás tehát, aki nem borul le áhítattal a pénz előtt, nem olyan pénzsóvár, mint a burzsoá, aki csak azért tesz mindent, hogy pénzt keressen, aki életcélját pénzeszsákok felhalmozásában látja. Ez az oka annak is, hogy a munkás sokkal elfogulatlanabb, sokkal világosabban látja a tényeket, mint a burzsoá, és nem az önzés szemüvegén át tekint mindenre.
A hiányos erkölcsi-morális nevelés elfogulatlanabbá és megértőbbé teszi a munkás osztályt, ellentétben a burzsoáziával, akik morális ítélkezést végeznek. A kisemmizett dolgozók általában nem válnak morális fanatikusokká, álszentekké, nem pusztítják a bolygót saját kútfőből pattintott földi megváltástanaikkal, mint mesterséges intelligencia isteni uradalma, Mars kolonizálása, a szabad piac édenkerti filozófiája.
Ugyanakkor a depriváltság igazán kétségbeesett akciók művelésére ingerli a munkásosztályt, kiváltképp a munka világába bekergetett asszonyokat, kik egyszerre kényszerülnek a gépek mogyoróért való hajtására és az örök körforgás szisztémáját tovább örökítő utódaikról való gondoskodásra:
Az asszonyok gyakran már a szülés utáni harmadik vagy negyedik napon ismét munkába állnak, és csecsemőiket természetesen otthon hagyják; a szabad órákban hazaszaladnak, hogy gyermeküket nagy sietve megszoptassák és maguk is egyenek valamit.
Ekkoriban Ópiummal csitították a gyermekeket, akik ettől debilek lettek. Napjainkban anyukáik iPad elé ültetik őket, hogy debilekké válhassanak.
A kemény munka követelményének hála a korabeli anyukák fizikai leépülések sorát szenvedték el, mint medencetorzulás, terméketlenség, hát, csont -és gerincproblémák garmadája.
A korabeli üzemekben uralkodó ártalmas fényviszonyoknak hála a rövidlátás már gyerekkortól kialakult. A 10-12 órás műszakok és notórius mozgáshiány végett az ízületi és keringési bántalmak időt előtt ragadták magukkal áldozataikat a halálba.
Napjainkban a munka alapú társadalom nőnemű éltetőinek 15-18%-a terméketlen, a férfiak spermaszáma pedig az 1970-es évekbeli átlagok fele alá csökkent. A keleti, kiváló tanulmányi előmenetelt és 996 munkarendet (reggel 9-től este 9-ig, heti 6 napon át) megkövetelő nemzetek ifjainak több mint fele rövidlátó, a 40+-osak körében pedig egyre több áldozatot gyűjt magának a halálra dolgozás.
A kapitalizmus életellenes szisztémája kipusztítja maga mögül az életet.
A hazug CSOK és babahitel konstrukciókkal alátámasztott munkatársadalom nem megtartja, hanem felbomlasztja a családokat. Mindennemű ellentétes propaganda ellenére:
A nők munkája mindenekelőtt teljesen felbomlasztja a családot; mert ha az asszony naponta 12—13 órát a gyárban tölt és a férj ugyanott vagy más helyen dolgozik, mi lesz a gyermekekből? Vadon nőnek, mint a dudva; a szülők heti 1 vagy 1 1 / 2 sh.-et fizetnek idegeneknek, hogy ügyeljenek a gyermekekre.
A kemény munka társadalma a gyermekeket TikTokozó, depressziós, drogfüggő, szorongó magányos szigetekké transzformálja. Nem szükséges ehhez semmiféle szociális média, elegendő a munka doktrínájának szentségesítése:
Az asszony gyári munkája szükségszerűen teljesen felbomlasztja a családot… Az az anya, akinek nincs ideje arra, hogy gyermekével törődjék és az első években a szeretet legegyszerűbb megnyilvánulásaiban részesítse, az az anya, aki alig látja a gyermekét, nem lehet igazi anyja a gyermeknek, szükségképpen közömbös lesz iránta, szerető gondoskodás nélkül fog bánni vele, mintha egészen idegen lenne.
Azok a gyermekek, akik ilyen körülmények közt nőttek fel, később egészen elvesznek a család számára. Ha családot alapítanak, sohasem érzik magukat otthonosan benne, mert hozzászoktak a magános élethez, és így még jobban aláássák a munkások körében már amúgy is megrendült családi életet. Ugyanilyen bomlasztóan hat a családra a gyermekek munkája is. Ha már többet keresnek, mint amennyibe otthoni ellátásuk kerül, lassanként rátérnek arra, hogy szüleiknek bizonyos összeget fizetnek lakásért és ellátásért, a maradékot pedig maguk költik el.
Újabban megint divattá lett, mégpedig a boomerek körében, hogy a szülők bérleti díjat fizettetnek a gyermekeikkel, hogy így akadályozzák meg önállósodásukat és biztosítsák a maguk luxusnyugdíjazását a fiatalok vére-verejtéke árán. Napjaink alfa generációjának tiktokkerei már 13 évesen pénzt keresnek a platformon.
A nő munkája sok esetben nem bomlasztja fel egészen a családot, hanem feje tetejére állítja. A feleség tartja el a családot, a férj pedig otthon ül, vigyáz a gyerekekre, takarít és főz. Ez igen gyakori eset… Elképzelhető, milyen jogos felháborodást vált ki a munkásokból ez a — mondhatni — kasztrálásuk, és hogy ennek következtében mennyire megváltoznak a családi viszonyok, jóllehet a többi társadalmi viszony változatlan.
A cél a feltétel nélküli idomulásra kényszerítés, miközben a rendszer hatalmasainak semmihez nem szükséges alkalmazkodniuk.
Napjaink szülői generációja az „amíg az én kenyeremet eszed, addig az lesz, amit én mondok” diktátumával nyomorítja agyon utódait, mivel azt képzelik a hülye fejükkel, hogy a részükre ideiglenes használatba adott pénz az ő személyes privát tulajdonuk, s eme láthatatlan ragasztóval joguk van minden családtagjukat örök rabszolgaságba taszítani.
Akinek bizonyul lehetősége menekülni e mételyező közegből, s elmegy a gyerek városba vagy külföldre, az többé nem is látogatja idős szüleit. Hiszen ha már a rabszolgaság elkerülhetetlen, zajoljon az legalább jó pénzért, ne pedig a zsarnoki alkesz apuka / anyuka ösztönkésztetései kiéléséért.
Az érdekből, CSOK-ból, babahitelből mesterségesen összetákolt család soha nem fog valódi organikus közösséget alkotni:
Ha most az asszony, mint korábban a férfi, arra alapítja uralmát, hogy a család közös vagyonát vagy annak jó részét ő szerezte, ebből szükségszerűen következik, hogy ez a vagyonközösség sem igazi, észszerű közösség, hisz egy családtag azzal hivalkodik, hogy többet hozott a házhoz. Ha a mai társadalomban a család felbomlik, ez a felbomlás éppen azt bizonyítja, hogy alapjában véve nem a családi szeretet, hanem a fonák vagyonközösségben szükségszerűen megmaradt egyéni érdek volt a család összetartó kapcsa.
Ugyanilyen viszony alakul ki ott is, ahol a gyerekek nem kosztpénzt adnak szüleiknek, hanem eltartják munkanélküli szüleiket. Ebben az esetben a gyermekek az urak a házban… Egy apa megszidta két leányát, mert kocsmában voltak, ezek pedig kijelentették, hogy már unják a parancsolgatást, és hogy ők is akarnak valami örömet munkájukból. Elköltöztek a szülői házból, sorsukra hagyva apjukat és anyjukat.
A hajadonoknak, akik gyárakban nőnek fel, szintén az a sorsuk, mint a férjes asszonyoknak. Egészen magától értetődik, hogy egy leány, aki 9 éves kora óta gyárban dolgozott, nem tanulhatta meg a házimunkát; ez az oka annak, hogy a gyári munkásnők egészen tapasztalatlanok a háztartásban, és nem valók háziasszonyoknak… Fogalmuk sincs, hogyan kell kisgyermekekkel bánni.
A munka „erkölcsöt fejlesztő és jellemet építő” mivoltának hatása hűen megmutatkozik a kapitalista munkahelyeken:
Még sokkal rosszabbak a nők gyári munkájának erkölcsi következményei. Különböző nemű és korú személyek együttléte egy munkateremben, elkerülhetetlen közelségük, olyan emberek összezsúfolása kis területen, akik nem részesültek szellemi és erkölcsi nevelésben, szükségképpen kedvezőtlenül befolyásolja a női jellem fejlődését. A gyárak társalgási nyelvét sok esetben „illetlennek”, „romlottnak”, „trágárnak” stb. jellemezték az 1833. évi gyári bizottság vizsgálóbiztosai előtt.
1845-ben még helyén volt a gyermekeiket féltő szülői generáció egy részének esze, nem úgy, mint manapság:
Leicesterben egy tanú azt vallotta, hogy inkább koldulni engedné a leányát, semhogy gyárba járjon — a gyárak valóságos pokol barlangjai, és a város örömlányainak jó része a gyáraknak köszönheti sorsát.
Mára minden elveszett, még a legalávalóbb csöves szülő, ki egész életművét elkártyázta is a kemény munka és élethosszig tartó tanulás gyilkos diktatúrájába erőszakolja csemetéit, akár súlyos testi fenyítések belengetése mentén.
Meg is lesz mindennek a következménye:
A fiatal, 14—20 éves gyári munkásnők háromnegyed része erkölcstelen életmódot folytat. A gyáros e tekintetben is ura munkásnői testének és bájainak. Az elbocsátással való fenyegetés tíz közül kilenc esetben elegendő, hogy megtörje a lányok ellenállását… Ha a gyáros eléggé aljas hozzá, a gyár egyszersmind háreme is; és ha nem minden gyáros él is ezzel a jogával, ez mit sem változtat a lányok helyzetén. A gyáripar kezdetén, amikor a legtöbb gyáros műveletlen, felkapaszkodott törtető volt, minden társadalmi képmutatás mellőzésével, zavartalanul gyakorolták „szerzett” jogaikat.
Munka nemesítő és jellemet építő hatása ugye.
A munka társadalma végeredményében egy végletekig korrupt, aljas és lélekgyilkos privát diktatúrába torkoll, amelyben a munkáltató úgy csalja és károsítja meg kiszolgáltatott alattvalóit, ahogyan csak kívánja:
A rabszolgaság, amelynek bilincseiben a burzsoázia a proletariátust tartja, sehol sem mutatkozik meg világosabban, mint a gyárrendszerben. Itt nyoma sincs többé a szabadságnak, sem jogilag, sem ténylegesen.
A munkásnak reggel fél 6-kor a gyárban kell lennie — ha pár perccel később jön, megbüntetik, ha 10 perccel jön később, be sem engedik, amíg a reggelizés ideje el nem telt, és elveszti negyed- napi bérét (bár 12 órából csak 2 1/2 órát nem dolgozott). Parancsszóra kell ennie, innia és aludnia. Leghalaszthatatlanabb szükségleteinek kielégítésére csak a legminimálisabb időt engedélyezik. A gyárost nem érdekli, hogy a munkás félórányira vagy egyórányira lakik-e a gyártól. A zsarnoki harang elszólítja ágyából, elszólítja a reggeli és az ebéd mellől.
Mindezek után a munkaerőt meggyalázó rabszolgatartó még jól be is hazudja, hogy két egyenlő fél között köttetett, kölcsönösen előnyös munkaszerződésnek köszönhetően rabigáskodik a jobbágy élete végéig, minden rá rótt igazságtalanságot önként és dalolva vállalván:
És mi történik aztán magában a gyárban? Itt a gyáros abszolút törvényhozó. Gyári szabályokat bocsát ki, ahogy a kedve tartja; változtatja és kiegészíti kódexét, ahogy neki tetszik; és bármilyen eszeveszett dolgot ír is bele, a bíróságok ezt mondják a munkásnak: „A magatok urai voltatok, senki sem kényszerített, hogy ezt a szerződést megkössétek, ha nem volt hozzá kedvetek; most azonban, mivel önként vállaltátok ezt a szerződést, most meg is kell tartanotok.” A munkásnak tehát még azt is el kell tűrnie, hogy gúnyt űzzön belőle a békebíró — aki maga is burzsoá — és a burzsoázia által kiadott törvény.
Aki ily körülmények közepette nem gyűlöli meg a munka társadalmát, ama tulajdonságáról tesz tanúbizonyságot, hogy már le is züllött az alávaló mocskos állat szintre:
Ezek a munkások arra vannak kárhoztatva, hogy kilencéves koruktól halálukig szellemi és testi pallos alatt éljenek, nyomorultabb rabszolgák, mint az amerikai négerek, mert szigorúbb felügyelet alatt állnak — és emellett még azt kívánják tőlük, hogy emberi módon éljenek, emberi módon gondolkodjanak és érezzenek! Erre persze megint csak akkor képesek, ha szenvedélyesen gyűlölik elnyomóikat és a dolgok ama rendjét, amely ilyen helyzetet teremtett számukra, amely gépekké alacsonyította le őket!
De még sokkal nagyobb gyalázat az, hogy igen sok gyáros azért hajtja be a munkásoktól oly irgalmatlanul a kirótt pénzbüntetést, hogy a nincstelen proletároktól elrabolt fillérekkel gyarapítsa nyereségét.
Gyakori eset, hogy reggel a gyárak órája negyedórát siet és a pontosan érkező munkások már zárva találják a kaput; ezalatt az írnoka büntetéskönyvvel bejárja a munkatermeket és felírja a hiányzók tömegét. Maga Leach egy alkalommal 95 ilyen kizárt munkást számlált össze egy gyár előtt, amelynek órája a város nyilvános óráihoz képest este negyedórát késett és reggel negyedórát sietett.
Fizess, hogy ingyen dolgozhass. Aztán kirúghassunk, mondván nem termelted meg a munkabéred költségeit.
A kor bölcsei még ismerték az igazságot, hogy a test áruba bocsájtása jó pénzért messze nem az erkölcsi toprongyság és züllöttség legalja. Az ugyanis a test áruba bocsájtása gombokért:
A tanú még hozzáfűzi, hogy több leányt ismert, akiknek jó munkájuk volt és különórákban dolgoztak, mégis inkább prostituáltak lettek, semhogy tűrjék ezt a zsarnokságot.
Miközben a munkáltató kaszt erőszakkal elvárja, hogy a soha le nem járó műszak mellett még komoly szakmai fejlődésen, tanuláson is átverekedje magát az áldozat, mindezen követelmények homlokegyenest ellentétben állnak egymással. A halálosan fárasztó, dehumanizáló munka MEGAKADÁLYOZZA a valamire is való tudás abszolválását:
Az a munkás, aki gépekre felügyel, aki elszakadt fonalakat köt össze, nem olyan tevékenységet fejt ki, amely gondolkodást igényel; másrészt azonban ez a munka gátolja a munkást abban, hogy szellemileg más dolgokkal foglalkozzék. Ugyanakkor láttuk azt is, hogy ez a munka az izmok, a test tevékenységének nem nyújt kellő teret. Ez a munka tehát tulajdonképpen nem is munka, hanem merő unalom — a leglélekölőbb és legfárasztóbb dolog a világon.
A gyári munkás arra van ítélve, hogy testi és szellemi erőit elsorvassza ebben az unalomban, a gyári munkásnak az a hivatása, hogy nyolcéves korától kezdve egész nap unatkozzék. Azonkívül egy pillanatra sem szabadulhat — a gőzgép egész nap működik, a kerekek, a szíjak, az orsók állandóan búgnak, kerepelnek, és ha a munkás csak egy pillanatra pihenni szeretne, ott terem mögötte a munkafelügyelő a büntetéskönyvvel.
A munkás arra van kárhoztatva, hogy elevenen eltemesse magát a gyárban, hogy állandóan vigyázzon a fáradhatatlan gépre, s ezt a legkegyetlenebb kínzásnak érzi. De a hatás egyszersmind a legnagyobb mértékben eltompító, mind a munkás testére, mind szellemére. Nem is lehetne jobb módszert kitalálni a butításra a gyári munkánál!
A munka világa tehát fatális mértékben elhülyíti, debilizálja, fogyatékos állattá teszi a dolgozás követelményén kívülre nem látó népséget, akik aztán ökölrázva követelik, hogy senki más se képzelhessen el a világon más elfoglaltságot a fatális leépülés követelményének alanyi jogú kielégítésén kívül.
