Boris Johnson, Anglia 2019-22 közt regnáló miniszterelnöke a Brexit ellenzőit negatív picsogóknak hívta, miközben minden társadalmi probléma megoldható volna azzal, ha az emberek optimista módon állnának hozzájuk.
Megláthattuk az ő kedélyes, politikailag inkább komikusnak hívható sajtótájékoztatóin, miféle (nemlétező) elképzelései vannak egy boldogabb és békésebb Angliáról.
Egyik ikonikussá vált stand up előadmányán Peppa malac mesevilágának példázatával igyekezett inspirálni nézőközönségét a termékeny és szorgos munkára, melynek jutalmaként az emberek biztonságos utcákat, minőségi közoktatást és fantasztikus széles sávú internetet nyernek. Közben elejtett egy igazán elmés poént is, hogy Peppa malac feje úgy néz ki, mint egy hajszárító.
Ezért a pofás utópiáért lelkesedjünk mi nagy boldogan, amelynek inspirációja egy 3 éveseknek szánt gyermekmesén alapszik. Önálló vízió, elképzelés semmi.
Boris Johnson politikusi karrierje igencsak groteszk csattanóval ért véget: a COVID karantén idején rajtakapták, ahogy a konzervatív párt illegális bulijaiban múlatta idejét, miután az ünnepi gyülekezéseket a pártja szigorú büntetések belengetése mentén betiltotta. Az ő kínos lebukása végett volt kénytelen 2022 januárjában idő előtt feloldani az angol kormány a karantént, annyira felgerjedtek az indulatok a hatalommal szemben.
Finnország idén zsinórban nyolcadik alkalommal nyerte el a világ legboldogabb nemzete megtisztelő címet a World Happiness Index alapján. Pusztán egyetlen apró tényező hibádzik a jelentésben: hogyan lehetséges, hogy ebben a boldogság-Paradicsomban a nők 20, a férfiak 7,5 százaléka antidepresszánson él, és a lakossági gyógyszerfüggés rátája évről évre folyamatosan növekszik?
Kanada, mint a világ egyik legnagyobb becsben tartott jóléti mintaállama hosszú évtizedeken át vonzotta magához a nagyvilág megszomorodottjait és politikai üldözöttjeit, hogy egy új és boldog élet ígéretét adja nekik, amennyiben ott letelepednének.
2016-ban Trudeau kormánya legalizálta az eutanáziát, s az országra immár szinte rá sem lehet ismerni. A gazdaság a COVID-karantén óta folyamatos stagnációban vagy akár recesszióban senyved, a társadalmi elégedetlenség az eget verdesi, s egy nemrégiben kiszivárgott tervezet szerint a kanadai kormány alaposan felfuttatná az eutanáziát. Az orvosok immár gyakorta első opcióként ajánlják fel az idő előtti elhalálozás lehetőségét pácienseik részére a költséges gyógyítással szemben, miközben az eutanázia alá vonható személyek körét a gyógyíthatatlan betegek mellett 2027-től kiterjesztenék a mentális betegekre, hajléktalanokra, drogfüggőkre és egészséges nyugdíjas korúakra egyaránt.
2027-47 között a kanadai állam 1 billió dollárt meghaladó spórolást szeretne elérni az állami büdzsében azzal, hogy megszabadít földi szenvedéseitől 9 millió nyugdíjast, 4 millió mentális beteget és kábítószerfüggőt, 300 ezer bennszülöttet (többek közt a már emlegetett nunavuti inuit populációból), és további 1-1,5 millió mélyszegénységben élőt, illetve hajléktalant.
Akármerre fordítjuk hát fejünket, akármelyik országot helyezzük pellengérre, mindenütt rálelhetünk az emberiség reménytelenségének, nyomorúságának egyértelmű nyomaira, ezekkel párhuzamban a nemzetközi kapitalisták és pártállamok „soha nem éltetek még ilyen jól” színvonalú véres hányásainak egyre csak feltekert hangerővel szajkózott propagandájára.
A reménytelenség végett bekövetkező halálozási hullám erőteljes növekményére a 2010-es évek során maga a pszichiátria is felfigyelt. Kétféle, saját köreiket is igencsak letaglózó felfedezésre jutottak: a COVID-karantén globális feloldása óta a reményvesztettségükben elhalálozó emberek száma messze sokszorosa a történelemben visszamenőleg összevethető események becsült adataihoz képest, mint a két világháború, vagy a sztálini és maói diktatúra, de még az 1929-es nagy világválság alaposan felfutó öngyilkossági hullámának számadatait is messze felülmúlja.
A reménytelenség általi halál speciális jellemzője, hogy ennek bekövetkezte elválasztandó az úgymond külső behatások, mint valamely ismert betegség, baleset, katasztrófa, gyilkosság és öngyilkosság keletkeztette elhalálozástól. A reményvesztettségükben elhunyók semmi, materialista elmével felfogható, jól látható vagy legalább gyanítható szervi összeomláson nem esnek át, mégis idő előtt véget ér földi szenvedésük.
Az orvosi szlengben pszichogén halálként nyilván tartott jelenség elszenvedői általában két-három hét leforgásán belül múlnak ki úgy, hogy a halálokok listáján semmilyen külsérelmi nyom, öngyilkossági törekvés, betegség vagy fatális szervi katasztrófa ténye nem azonosítható.
E traumatikus és bárminemű vészjósló előjelet mellőző halálnem elszenvedői ötféle stáción esnek hát végső elmúlásuk bekövetkezte előtt, melyek mindegyikében mindössze néhány napot töltenek el.
Az elsőben az áldozat visszavonja magát mindennemű közösségi interakció alól, totális magába zárkózottságában várván az elkerülhetetlen véget. Megszűnik az érzelmek kinyilvánításának képessége, totális apátia állapota lesz úrrá az érintett személyen.
A másodikban az apátia elvezet az élet további óhajtásának teljes kimúlásához. Az egyén felhagy az általa szokásosan űzött vagy társadalom által elvárt áldozati szertartások űzésével, mint munkába járás, higiénia ápolása vagy akár az ágyból való kikelés.
A harmadik stáció jelképezi a pontot, amelyből már nincs visszaút a normálnak hazudott létbe. Innentől az áldozat közvetlen szeretteivel is megszakít minden kommunikációt, döntéseket többé a legapróbb mozzanatokra vonatkozóan sem hoz, s innentől a puszta táplálkozással is felhagy.
A negyedik pontban a tudat elveszti reakciókészségét a fizikai világgal: a fájdalmat immár meg sem érzi az ember, érzéketlen marad a stimulációkra és külső behatásokra. Végül bekövetkezik a végső feladás, a tökéletes mentális halál állapota, ahol az életfunkciók végső kimúlásáig az ember már csak fetreng a maga ürülékében. Nem követi a folyamatot az ilyenkor szokásosan jellemző kétségbeesve kapálózás az életért, légszomj és az élni akarás egyéb tüneteinek megnyilvánulása. Az áldozat szépen, békésen, a külvilág bárminemű behatásaitól tökéletesen elszeparálódván elhuny.
Amikor tavaly év végén arról értekeztem, hogy ambíciók és rendszer által elméikbe plántált illúziók sokaságával átitatott kínai fiatalok költöznek milliószám faluról a nagyvárosokba hiábavalóan munkát keresni, majd terméketlen és meddő próbálkozásaik után utolsó fillérnyi kuporgatott jüanjuktól is megfosztatván saját lakásukban vagy albérletükben éhen halnak, nagy valószínűség szerint a reménytelenség keletkeztette önfeladás megnyilvánulását láthattuk rajtuk. Ugyanezen folyamat megy végbe évről évre a Japán cipősdoboz-lakásokban magányosan elhalálozó, komplett életüket ledolgozó idősek százezreivel vagy a szüleik elhunytát követően csakhamar éhen haló hikikomorik sokaságával.
A reménytelenség keletkeztette önfeladás historikusan kizárólag oly traumatikus eseményeket átélni kénytelen személyek körében ment végbe, mint gulágra zárt kulákok, holokauszt-áldozatok és gyerekkorunkban rendszeres, elkerülhetetlen bántalmazást vagy nemi erőszakot elszenvedők. Történelmi léptékben szemlélvén tehát e halálozási nem elburjánzását egészen hallatlan, hogy annak nem mindennapi felfutását egy viszonylagos béke stációjában álló absztrakt gazdasági-politikai rendszer generálja, most mégis ez a helyzet.
A rendszer gerjesztette apátiát és élet óhajtása tökéletes kimúlását persze nem kizárólag a konkrét, diagnosztizálható ok nélküli halálesetek elburjánzása kíséri. Érdekes paradoxon, hogy míg a Z-generáció fiatalságának 55 százaléka mereven elutasítja az alkohol fogyasztását, minden korábbi nemzedéknél absztinensebbként tüntetvén fel magát, az alkoholmérgezésből eredő halálozások száma épp erőteljes felfutásban van, ahogy a rendkívül intenzív szedatív élményeket kínáló herbál, vagy a heroinnál 50-szer erősebb fentanil fogyasztása is, melyek használói körében szintén megsokszorozódik a fiatalkori elhalálozás kockázata az egyszerű túladagolásnak hála. A pszichiáter kutatók könnyű szerrel vonnak párhuzamot az eltúlzott szerhasználat, fiatalkori önfeladás és az e csoportok rendszertől vagy saját szüleiktől elszenvedett traumatikus élményei között.
2025-re a világ majdhogynem minden magára valamit is adó közgazdásza és pszichológusa számára egyértelművé vált, hogy az emberiség reménytelenségét, illetve pozitív jövőképbe vetett hitének és az élet óhajtásának elillanását maga a rendszer generálja, mégpedig folyamatosan és fáradhatatlanul. Ez azt jelenti, hogy egyéni mentális praktikákkal, személyre szabott ócska rutinokkal, gondolkodásunk megváltoztatásával, kiváltképp a gyilkos, mérgező és mételyező közegből való szabadulásunk görcsös akaratával jottányit sem változtathatunk pozitív irányban az életünkön.
A toxikus pozitivitás immár a pszichológiai zsargon szakmaszerte önfeledten hangoztatott szlengjévé vált, ami szerint a pozitív gondolkodás oktalan erőltetése, vele párhuzamban a negatív impulzusok erőszakos szűrése egy tökéletesen létezés-képtelen állapotba vezeti az embert. Mivel kivétel nélkül minden ember a világon csakis és kizárólag a saját gondolatai felett bírhat kontrollal, már ha egyáltalán, senki nem képes egymagában a külvilágból ezerszám betüremkedő negatív valóságtényezőktől való szabadulásra, hacsak saját maga elmebeteg pszichopatává nem válik, vagy heveny ellenkezése következtében úgy megtöri őt az élet, hogy a legvégén neki is kizárólag a totális feladás válhat jussává, amennyiben tovább erőltetné a negatív emberektől és az elméje részére káros információktól való szabadulás szándékát. Ez a fajta individuális Endlösung végül ugyanoda vezeti gazdáját, ahova mondjuk Hitlert a maga pszichotikus kényszerképzetei, ki pályafutása legvégén már nem is létező fantomlégiókat haluzott a harci térképre. Eztán tudjuk mi következett: ciánkapszula, majd golyó.
A pozitív gondolkodás elmebeteg doktrínája jó száz évre visszamenően összekapcsolható a kapitalista ideológiával. Dale Carnegie a maga 1936-ban kiadott „Hogyan szerezzünk barátokat, hogyan bánjunk az emberekkel” c. könyvében írta körbe első ízben az emberek mentális befolyásolásának pozitív kényszerképzetekre alapozott szükségét, már legalábbis amennyiben szeretnénk mi magunk sikeres és közkedvelt emberekké válni. Itt debütált először a „fake it till you make it” doktrína, s nem véletlen, hogy Carnegie nemzedékeket megnyomorítgató pozitivista tankönyve a nagy gazdasági világválság idején íródott: mindenáron szüksége volt a haldokló kapitalizmusnak valami roppant inspirálólag ható jövőképre.
Maga a pozitív pszichológia jelenkori doktrínája viszont csak az 1990-es évek végén szökkent szárba. Lényegét ebben az esszében csak minimalista igényességgel szemléltetném, aztán majd lesz róla valamikor egy külön bejáratú szeánsz.
A pozitív pszichológia szerint az életünkre vagy identitásunkra irányuló mindennemű kognitív behatás befogadása, vizsgálata, szűrése, majd a hasznos impulzusok személyiségünkbe építése helyett elegendő kizárólag az úgymond lelkünk simogatását célzó üzeneteket magunkba szívnunk, a kritikus, esetleg világszemléletünk módosítását megkövetelő információkat pedig érdemes elhajítanunk. Gyakorlatban ez egy mostanában igencsak bőkezűen osztogatott tanács képében nyilvánul meg: koncentrálj kizárólag ama tényezőkre, melyek részedre hasznosak, vagy amelyeken változtatni tudsz, a többit pedig vesd el. Rendkívül szívélyes tanács, pusztán egyetlen aprócska tényező hibádzik benne: a valóságban tökéletesen lehetetlen élni vele. A későbbi bekezdésekben bőséggel hozok példákat e mentális okkult mágia érvényesíthetőségének csődjére.
A pozitív pszichológia részét képező mellékes, ám annál mérgezőbb doktrína szerint a rossz dolgok az életben nem traumák, hanem tanulnivalók. Ezen állítás valójában nem egyéb, mint a szabad akarat totális tagadása. Hiszen ha nem úgy látod a téged ért sérelmeket, ahogy azt az elmédet programozgató pszichomókus elvárná, akkor te úgymond negatív gondolatokat árasztó mérgező személy vagy, akinek a lététől meg kell szabadulni. Nem térek ki ezen esszében a gondolatmenet logikus végtermékét taglaló implikációkra, mindenesetre készséggel felfedném, hogy nevezett gondolkodásmód vezet el aztán az istenember diktátorok (vagy akár pszichotikus archaikus uralkodók) rémregnumához, illetve a holokauszt kaliberű népirtásokhoz.
A XXI. századra a pozitív gondolkodás vérmes diktátuma igazán fertelmes vadhajtások sokaságának elburjánzását szavatolta: a titok, négyórás munkahét, manifesztáció, tudat teremtő ereje, orbáni akaratkultusz, ezek mind kivétel nélkül hozzájárultak az emberiség soha nem látott szellemi, mentális, de még erkölcsi és morális leépítéséhez is.
Az elmúlt években viszont minden megváltozott. Már a 9/11 is egy olyasféle anomália volt, ahol a valóságtagadó pozitív gondolkodás csődje nyilvánvaló lett. Amerikai szemszögből nézvést, elért bennünket egy olyan kataklizmikus esemény, amelynek bekövetkeztét nem mi magunk kontrolláltuk az elménkkel, pozitív gondolkodásunk mit sem segített a katasztrófa elkerülésében, ráadásul a szörnyű terrortámadás ott ért minket, ahol az legjobban fáj: saját sérthetetlenségünket, elérhetetlenségünket, világ csendőre szerepünkbe vetített hitünket rengette meg.
Ugyanezen időszakban pukkant ki a technológiai transzformáció első gigantikus buborékja a dotkomlufi képében (a következő majd az AI-delúzió megsemmisülése lesz). Kevesen tudják, hogy ez volt mind a mai napig a világ legnagyobb tőzsdekrachja, több billió dollár értékű vagyoneszközt megsemmisítvén. A millenniumi techno-optimista láz kihunytával sokak számára a szebb és boldogabb jövő képét lebegtető illúzió veszett el végleg, merthogy ezen érában már végleg szertefoszlottak a rendszer és világ megváltoztatására irányuló kísérletek. Maradt kizárólagosan a virtualitás úgymond világjobbító ambícióink kiélésére, ahol legalább nem teszünk kárt a folyamatos tüntetgetéseinkkel.
2020-ban a COVID karantén globális léptékben szállította háztartások százmillióiba a hazug pozitív gondolkodás halálát. Hirtelen negatív ismerőseiktől önfeledten szabadulgató személyek sokasága került ismét összezárásra egymással. Szeretett partnerünkről kiderült, hogy a valóság világát kizáró jógázgatásai nem tompítják kellően az ő idegkirohanásai élét, mikor monoton környezetben kénytelen becstelen személyünk mellett létezni. Kik korábban rendre az egyéni felelősségvállalás, egészség és mentálhigiéné doktrínáit hirdették, most kivétel nélkül mind nekiálltak őrjöngve vagdalkozni, hogy meg akarod gyilkolni a nagymamát az oltakozásod elmulasztásával, és hogy a te fajtádat koncentrációs táborba kell zárni.
S ez még hagyján: a karantén alatt és után elszabaduló globális chiphány, energiaválság, inflációs sokk pozitív gondolkodók millióit sodorta megélhetési válságba, kiknek korábban robotikusan hajtogatott véleménye szerint a pénzhez való helytelen viszonyulásod és folyamatos kifogáskeresésed idézi elő a szegénységedet, nem pedig a rendszer és hatalom képviselői által gondosan felállított tilalomfák, intézményes elnyomás és jogszabályi aknamezők sokasága.
Temérdek pozitív gondolkodó nem is a szabvány pénzkereseti tevékenységével, hanem az optimista delúzióival megtámogatott kockázati magatartásával vesztette el minden vagyonát. A kriptók, NFT-k, milliós értékű eszközbeszerzést megkövetelő online streaming és heveny tőzsdemachinációk világa igencsak csábító pótcselekvések végrehajtásának lehetőségét kínálták az odahaza a négy fal között mindennemű illúzióikat elveszejtő rendszerrabok számára.
Hála a milliárdosok karantén alatti soha nem látott gazdagodásának és a korlátozások feloldását követő, utólag greedflation-re keresztelt inflációs sokknak immár a valóság világával távoli rokoni viszonyt sem ápoló pozitív gondolkodók is kénytelenek voltak elismerni a körülmények hatalmát, sőt, a megbundázott játék tényét.
Most, 2025-ben ott tartunk, hogy egyidejűleg fenyeget bennünket egy dotkomlufi óta nem látott tőzsdei összeomlás az AI-transzformáció képében, egy részben mesterségesen gerjesztett termékhiány, részben ökológiai összeomlás végett eszkalálódó megélhetési krízis, belföldi feszültségek, polgárháborús eszkalációk és politikai válságok sokasága, ráadásul a harmadik világháború kitörésének eleddig úgy-ahogy sikerrel elodázott veszélye is kezdi felütni a fejét.
Idáig vezette az emberiséget a hazug pozitív gondolkodás. Egy olyan összetett, globális léptékű válsághalmaz felé, amelynek dagadása elmei mértékben nem korlátozható, nem machinálható, nem háríthatjuk el magunktól a negatív ismerőseinktől való szabadulásunk által.
