Kapitalista hiánygazdaság – így bukott meg a piacpárti közgazdaságtan

A keynesianizmus korszaka (kb. 1945-75) eme cikkben pusztán lábjegyzet szintjén releváns. Keynes elvetette Say dogmáját, ugyanakkor meglehetősen látványosan dicsérte Malthust, kinek elmélete csinosítására létrehozta az aggregált kereslet fogalmát. Amiről nem beszélnek a libertáriusok, sőt tagadják, kvázi poszt-marxistaként beállítván Keynest, hogy ő maga elvetette Marx osztály alapú társadalmát és a klasszikus kizsákmányolás tanát egyaránt.

Keynes ama állásponton volt, hogy a piaci egyensúly biza megvalósítható, csupán megfelelő szabályozási mechanizmusokat szükséges beépíteni a rendszerbe, melyek aztán a tökéletes egyensúly felé lökik a folyamatokat.

A keynesi közgazdaságtan regnumának az 1970-es évek stagflációs válsága vetett véget, ami a neoliberális közgazdászok szerint azért következhetett be, mert túl kevés termék kergetett túlontúl sok jövedelmet. Ekkoriban mind a nyugati, mind a keleti blokk uralkodó osztálya bőszen forszírozta a lakossági megtakarításokat (tehát kvázi többlet-jövedelem halmozását), ami Say dogmája szerint keresleti válságot hoz létre, mely által a rendszer megfeneklik. S valóban, a kor súlyos profitabilitási válsága tagadhatatlanná tette a rendszer hanyatlásának tényét.

A chicagói fiúk (Friedman és társai) a 80-as évektől visszahozták a köztudatba Say dogmáját, mely szerint minden kínálat megteremti a maga keresletét. A Reagan-féle „supply side economics” voltaképpen e hittétel újrafogalmazott változata.

Ennek érvényesüléséhez azonban nem szabad hagyni, hogy a lakossági szereplők megtakarításokkal rendelkezzenek, mivel azok megléte legalább részben függetlenítheti az embereket a rendszertől, akik így sem keményen dolgozni, sem temérdek fölös kacatot vásárolni nem fognak.

A reáljövedelmek megvágása azonban nem elég a piaci equilibrium abszolválásához, azt is szükséges biztosítani, hogy a kapitalizmus gyártotta termékek maradéktalanul gazdára leljenek. E doktrína érvényesítéséhez mi más lehetne alkalmasabb eszköz, mint a kizsákmányolás nyomán kiesett jövedelem kompenzálására hivatott piaci hitel. Amivel egyben láthatatlan lakat verhető a munkásosztály szabadságára: amíg törlesztenivalójuk akad, addig nem mernek majd sztrájkba fogni, sőt mi több, magasabb fizetéseket sem fognak tudni kisajtolni a rendszerből.

Alan Greenspan egykori FED-jegybankelnök eufórikus hangvétellel festette le a 90-es években a szisztéma lényegét: ha eladósítjuk a lakosságot a munkaképességük fenntartásához nélkülözhetetlen szükségleteik (fedél, jármű, képzés) hitelkonstrukciókhoz kötésével, a jövedelmek emelése nélkül abszolválható az ő produktivitás-növekedésük. Nem mernek majd sem sztrájkolni, sem panaszkodni, mert életük minden pillanatában egyetlen fizetési csekk választja el őket a hajléktalanságtól.

Greenspan traumatizált munkás szindrómának nevezte el a szisztémát, mely aztán neoliberalizmus működésének fő vezérelve lett. Fizessünk a lakosságnak kevesebbet, mint ami a munkavégző képességük fenntartását szavatolhatná, a hiányzó különbözetet pedig pótoljuk ki hitellel. Ez a szisztéma korlátok, s ami még fontosabb, az ellenállás lehetősége nélkül szavatolja a felfelé tartó jövedelem-disztribúciót és a pénzügyi oligarchia busás meggazdagodását.

A szisztéma 2008-ban dőlt be végleg, amikor a lakossági szükségletek financializációja fiktív tőkével meghaladta a népesség fizetőképességét, elsősorban a törlesztőrészletek alapos elszállása és a hitelrabszolgaság keletkeztette zuhanó reáljövedelmek végett. Visszanyalt a fagyi: aki fizetendő hitelei, törlesztendő adósságai által fogva van, az nem engedheti meg magának, hogy jobban fizető állás után kutakodjon, ahol megtermelheti a maga szükségleteit.

Na de mi történt azóta? Innentől válik igazán érdekessé a sztori, hiszen a kapitalisták egyáltalán nem beszélnek az elmúlt 15 év gazdasági eseményeiről.

2008 óta a kapitalizmus végérvényesen felszámolta a maga egyensúly-doktrínáit, és egyik oldalról a lakosság negatív reáljövedelmek melletti rabszolgáskodásra kényszerítésével (melynek abszolválásához hathatós segédkezet nyújtott a munka alapú társadalom elmebeteg diktátuma), másik oldalról az uralkodó kaszt korlátok és nyakló nélküli ingyen pumpolásával igyekezett equilibriumot teremteni a gazdaságban.

Ez a következőképp működik: kényszerítsük a lakosságot magasabb költésekre, mint amit a radikálisan alulfizetett munkájukkal kielégíteni képesek. E költések ne az ő személyes igényeikhez, hanem kizárólag az úgymond foglalkoztathatónak minősítésükhöz igazodjanak, azaz amennyiben nem vállalják alanyi jogon és lobotomizált aggyal e kényszerített kiadások vállalását akár totális eladósodás árán, kizárólagos választási lehetőségük a hajléktalanság vagy az éhhalál maradhasson.

Az ingyen milliárdokkal pumpolt gazdagok ezzel szemben folytathassák a munkás osztály örök gyötrését és nyakló nélküli végrehajtogatását a zsebükbe juttatott busás pénzeken, amelyeknek hála becsődölt állapotban is kifizethették alkalmazottaikat és beszállítóikat, illetve megakadályozhatta az uralkodó osztály a megfizethetetlen hitelek behajthatatlanná válását a pénzintézetek csődje, majd felszámolása által. Ami egyébként a szabad piac akarata lett volna, hiszen 2008-ban maguktól dőltek szép sorban egymás után dominókként a finánckapitalizmus intézményei.

A folyamat következményei immár egyértelműek: mivel a rendszer totálisan aberrált követelményeinek teljességgel lehetetlen megfelelni, egyetlen megmaradt lehetőség a munkás osztály kezében (s ez ráadásul nem is tudatosított, hanem erőszakkal kikényszerített „választás”), hogy elkezdenek úgymond az eleve felélt jövő felszámolására passzív (tehát nem akaratlagos) feladással reagálni. Azaz nem alapítanak többé családot, nem vállalnak gyereket, az értelmesebbje dolgozni sem jár többé. Az ilyen felesleges luxusok, mint az eleve alanyi jogon elkobzásra ítélt lakás és autó vásárlása pedig kizárt.

Az erőszakkal kikényszerített, végrehajtások hadával érvényesített fogyasztás-fasizmusnak hála immár túl szegények lettek az emberek, hogy dolgozni tudjanak.

A folyamat kivívta magának a rendszer 2020 óta egyértelműen látható totális összeomlásának folyamatát, melyet az eleddig minden folyamatot uraló jegybankok többé nem képesek kontrollálni.

A jegybanki alapkamat sikeresen megfékezte az elszabadult inflációt 1980-ban, de nem a 2020-as években. Akkor az inflációt a kereslet hiánya és az olajsokk keletkeztette, most viszont a kínálat elégtelensége és az egymásra tornyosuló, pénzügyi rendszeren kívülről érkező (energia, klíma, háború, járvány, szárazság stb.) válságok hada. Ezek fölött a jegybanki alapkamat nem bír semminemű hatalommal.

Annak ideája, hogy a jegybanki alapkamat növelése majd helyre vágja a kínálatot a mai világban egyenesen nevetséges. Sőt, extrémen kontraproduktív: ha az elégtelen kínálatot még tetemesebb kikényszerített adósságszolgálattal kombináljuk, még a maradék kevéske talpon maradt termelőegység is becsődöl. Hamarosan fontos létszükségleteink szűnnek meg létezni, vagy pedig elérhetetlenül magas áron juthatnak csak el a boltok polcaira. Kávé, csoki, pékáru, tejtermék – ezek végleg kiestek az egyszeri dolgozó ember pénztárcájának hatósugarából.

A kínálat összeomlását még az esetlegesen busás profitokkal kecsegtető piaci rések tömködése sem csillapíthatja. A kizsákmányolt lakosság elégtelen keresletének hála a mezőgazdaságba és szükségleti cikkeket előállító iparba az égvilágon semmit nem fektetnek a tőkések, mert ezen szektorokban nincsen többé profit! Amikor a népesség negatív reáljövedelmek mentén kénytelen rabszolgáskodni, megszűnik mindennemű kereslet-kínálat szélhámosság varázserejének hatása.

De ha volna is profit: ugyan ki határozza meg, hogy mondjuk egy csirkeüzem ellátásához rendelkezésre áll-e elegendő táp, víz, nyersanyag? Amikor ekkora az infláció, és az építési költségek az egekbe nőnek, nem-e viszik el mindegy szálig a profitot? Vagy jön derült égből villámcsapásként egy madárinfluenza-járvány.

A jegybankok kontrollvesztett NPC-i fejetlen csirkékként loholnak az események után. Mintegy 50 év radikális reálbér-csökkenése után – vállalkozási költségek ide vagy oda – a munkaerő követeli a tisztes juttatást ahhoz, hogy egyáltalán el tudjon járni dolgozni. A korszak első évtizedeiben művelt barbatrükkök – totális bér -és adósrabszolgaság előidézése – immár többé nem működnek, mert láthatták az Y és Z-generációs fiatalok a generált sevizaválság idején utcára hajigált emberek millióit – esetleg ők maguk is áldozatai voltak a rendszernek nagyon fiatalon.

A rendszer a maga erőszakterrorjával tehát kizárólag egy irányba tereli a fiatalokat: a totális lemondás felé mindenről és mindenkiről. Nincs gyerek, család, kocsi, ház. Ez lehet a túlélés egyetlen és kizárólagos záloga. Pápá hiteltörlesztés, van száz másik a helyedre, viszlát élethosszig tartó tanulás és rendszerszolgálat! A halál útja elől való kitérés egyetlen és kizárólagos módját a munka alapú társadalomból való örök kicsatlakozás jelképezheti.

A jegybanki alapkamat nem fogja megfékezni sem a kínálati válságot, sem a munka intézményének porba hullását.

Amivel most szembekerültünk, az egy inverz 1929: akkoriban a túlzott árukínálat megsemmisítette a tőkések profitját. Most a komplett bolygó a tőkés osztály karmai közé jutott, lélegzetvitelnyi helyet sem hagyván a munkások számára.

Amennyiben a kapitalizmus válsághelyzetbe kerül, az mindig a tőkések profitját veszélyezteti legjobban, már amennyiben az értéktelen felesleges szaporulat munkás osztály megsemmisülő létfenntartását nem vesszük figyelembe.

Éppen ezért a gazdasági válságokból való kilábalás egyetlen és kizárólagos objektív feltétele a tőkés osztály profitjának helyreállítása. Ezért kísérte magával az 1929-es nagy összeomlást kivéve minden válsághelyzet végét a munkás osztály rendre egyre sanyarúbb sorsútja.

A 2008-as válságot, mely az eleve letörleszthetetlen hitelek millióinak bedőlése idézte elő az ingatlanpiacon, úgy kezelték a kapitalisták, hogy fillérekért felmarkolván a munkás réteg házait vagyonkezelő cégek portfoliójába helyezték, majd sokszorososan megnövelt áron bérleti konstrukcióba bocsájtották azokat.

Egy ároptimalizáló szoftver segített nekik rátalálni ama egyensúlyi árszínvonalra, amely által a profitjaik maximalizálhatók. Az albérletek e kalkulált árfolyama gyakorta messze felülmúlja a munkás osztály jövedelméből lakhatásra áldozható pénzmagot. A problémát nemes egyszerűséggel úgy kezelték a tőkések, hogy a legsűrűbben lakott nagyvárosok, mint New York kiadható apartmanjainak felét szándékosan üresen hagyták, így keletkeztetvén radikális kínálatcsökkentést és vele jelentős hiányt az ingatlanpiacon.

A profitmaximalizálás céljából érvényesített hiánygazdaság modelljét aztán a tőkés vállalatok minden létező formája érvényesítette. A nyugati mezőgazdászok inkább lefolyóba öntik a tejet, semmint kelljen nekik radikálisan leértékelt árakon árusítaniuk azt, megsemmisítvén a hiánynak hála rájuk váró busás profitot. A tojásárak jelenkori amerikai elszabadulása mögött egy kartell áll, melynek tagjai megegyeztek egymással a tojáshiány optimalizálásában, hogy maximalizálható legyen annak árfolyama. Ez a kartell nem tárgyal külső szereplőkkel, kiváltképp termelő gazdákkal, viszont kontrollálják a kiskereskedelmi ellátóláncot. Így amely farm nem kíván azonnali hatállyal tönkre menni, e kartellel szerződvén kénytelen kivonni a forgalomból a tojások egy részét, noha ennek hiányában visszaállhatna azok ára a megfizethető szintre.

A poszt COVID-válság kapitalizmusának lényege tehát: minél nagyobb hiányt hoznak létre a vállalatok a kereslethez képest, annál tetemesebb profitokat nyernek a cégek. A 2021-24 közt felfutó infláció 55%-át egymagában a vállalati profitabilitás magyarázza.

Az alábbi táblázat megmutatja, hogyan szabályozza a profitmaximalizáció kizárólagosságára alapozott vadkapitalista modell a kereslet és kínálat viszonyát. A termelés reprezentálja a kínálatot, a fogyasztás a keresletet, az abszolválható profit mértéke pedig a kettejük viszonyának alakulását, amikor a fogyasztás a termeléshez képest nő, csökken, vagy nem változik.

E táblázat tartalmának érvénye különálló árutípusokra és az össz-kapitalizmus minden létező termékének, szolgáltatásának keresleti és kínálati viszonyára egyaránt fennáll!