Jóléti államból gazdasági káoszba és a társadalmi szerződés felbomlásába
Sovány vigasz, hogy a valóság világába lerángatván az európai társadalmi szerződés érvényét tényleg tapasztalhatjuk a szociális harmónia modelljének felbomlását.
Az 1980-as évek reagani tombolásáig, amikor a fizetős egészségügy bevezetésre került, Amerikában is működött a jóléti államnak egy fenntarthatóbb változata, melyet ott a tőke hackelt meg.
Amerikában a nyugdíjrendszer egészen az 1960-as évekig kizárólag az éhen halás elkerülésére alkalmas segélyként funkcionált, majd a Kodak vállalat kifejezett kérésére bevezetésre került a 401(k) néven ismert nyugdíjszámítási konstrukció, amely pénzügyi kontribúció helyett vállalati befektetési számlán gyűjtené az ember bruttó béréből levont összeget, mondván nyugdíjba lépésükkor akár aktív korukban abszolvált teljes jövedelemmel vonulhatnak vissza a munkaerőpiacról.
A 401(k)-nak hála emberek tízmilliói lettek hozzáláncolva abuzív vagy pénzügyileg rosszul teljesítő vállalatokhoz, és e fura magánnyugdíjalap lassan 50 éves történelme során egyszer sem fordult elő, hogy emberek egy szignifikáns csoportja a legutolsó éveiben kézhez kapott jövedelme teljes összegét élvezhesse nyugdíjas évei alatt.
Másik amerikai innováció a nagy gazdasági depresszió alatt bevezetett kajajegyek szisztémája, amely a mostanra szinte teljes egészében felszámolt helyi jóléti állam viszonylag intaktan maradt büszkesége. Van valami irónia azért abban, hogy a libertáriusok által kommunista csökevénynek hívott jegyrendszer legbüszkébb alkalmazója a vadkapitalista Egyesült államok. Cinikusan megjegyzem, hogy a kommunista Észak-Koreában 1994 óta nem létezik jegyrendszer.
Meglepő módon az amerikai kajajegy-rendszer kiterjedtebb az európai segélyezési szisztémáknál. Nálunk aki dolgozik, gyakran elveszít mindennemű jogosultságot a segélyekre, ezért meglehetős gyakorisággal fordul elő ama gyalázat, hogy a dolgozó ember nagyobb mélyszegénységben tengődik a munkanélkülinél, akinek kevéske segélyét nem szükséges negatív reáljövedelembe menően feláldozni a foglalkoztathatósága fenntartásának kétségbeesett akciójára.
Amerikában a kajajegyre jogosultak körét az ún. „living wage” szintjéig (amely valahova a megszüntetett hazai létminimum és átlagjövedelem közti szintre van belőve GDP-arányosan) dolgozó emberek milliói is alkotják, kiváltképp gyorséttermi és bolti alkalmazottak. Van is ebből balhé időnként, mert a saját magát világvezető prosperitás szólamaival reklámozgató Amerikai Álom(tm) hitelessége igencsak meginog, amikor százmilliárd dollár nagyságrendű forgalmú Walmart-ok heti 50-60 órákban dolgozgató alkalmazotti állománya tengődik kajajegyeken.
Napjainkban azonban a kajajegyeken kívül az amerikai jóléti állam minden kiépített eleme megszűnt, miközben az egészségügy és oktatás piacosítása, a tömegközlekedés és állami adminisztrációs eljárások visszaszorulása végett az emberek alsó 30-50%-át semmi nem tartja meg egy derült égből villámcsapásként érkező baleset vagy gazdasági sokk után, mint ami volt 2008 vagy 2020.
Ennek ellenére akad egy réteg, akik továbbra is az amerikai jóléti állam aranykorának lehetőségeit élvezhetik gyakorlatilag hiány nélkül, ezek pedig a nyugdíjasok.
A különféle bevezetett megtakarítási, magánnyugdíj, a tulajdonosi és tőkés rétegeket tejben-vajban fürösztő adójóváírási kedvezményeknek és tőkeakkumulációs lehetőségeknek hála az amerikai pénzügyi ellátórendszer ugyanúgy tökéletesen fenntarthatatlan, mint az európai! Ama különbséggel, hogy ott kizárólag a nyugdíjasok részesedhetnek a busás juttatások előnyeiből, halmozhatják a tőkét nyakló nélkül, tehetik megfizethetetlenné a fiatalság életkezdési szükségleteit, mint lakás vagy felsőoktatás, mert nekik úgymond törvény bebetonozta jogosultságuk van ehhez. Ezzel szemben az európai jóléti állam még annak fénykora idején is opcionális és méltányossági alapon működő maradt, tehát az egyes segélyek, kedvezmények, támogatások rendszerét bármely kormány át tudta alakítani, vagy akár alaposan visszanyesni, amennyiben egy állam költségvetése megingott.
Amerikában a kapitalizmus vasmarokkal érvényesített törvényei nem engedik meg a gazdag öregek vagyonvesztését (nem úgy, mint láttuk Kína példáján az ingatlanlufi leeresztésénél). Donald Trump és Justin Trudeau egymástól függetlenül bevallotta, hogy nem lehetséges többé megfizethetővé tenni a lakhatást, mert a boomerek vagyona ezekben a papíron dollármilliókat érő, tényszerűen meg folyamatosan erodálódó értékű kócerájokban van. Hiszen minél öregebb egy ház, annál inkább pusztul lefelé, szorul felújításra, illetve került az olyan helyen felépítésre, ahova immár megélhetést szavatoló lehetőségek híján a fiatalság nem akarna költözni.
Ugyanezen ok végett szükséges végletekig pumpolni a tőzsdét, illetve megakadályozni a bedőlt diákhitelekből való menekülést a csődbe. George Bush kormánya 2005-ben fogadta el a törvényt a diákhitelek csőd általi leírhatatlanságáról. Semelyik más adósság végrehajtása nem folytatódhat örökké az áldozat fizetésképtelensége esetén, kizárólag a diákhiteleké.
Szóval az amerikai „social security” igencsak érdekes képződmény, mert a „segély helyett munkát” szisztéma érvényesülése ellenére az úgymond törvényi jogosultságok hadának hála az öregek magasabb összegű transzfereket és Európában az adható, de ki nem kényszeríthető segély-szerű járadékokat kapnak, melyek sebesebben kergetik csődbe az amerikai államot meg privát tőkeportfólió cégeket egyaránt, mint sorvad szép lassan, de persze megállíthatatlanul az európai segélyezési szisztéma.
Az öreg kontinensen is (mily irónia) az öregek miatt zakatol a jóléti rendszer folyamatosan a pénzügyi megsemmisülés felé. Például az angol egészségügy (NHS) kiadásai az ezredforduló óta megduplázódtak, miközben az ország gazdasági teljesítménye, aktívak produktivitása, GDP szintje 2008 óta mit sem nőtt! Azaz a szociális ellátórendszer folyamatosan növekvő forrásigénye a produktív gazdaság elsorvadásával jár együtt. Ha egy szektor költései meredeken nőnek, miközben a gazdasági mutatók nem változnak, az azt jelenti, hogy a többi ágazat folyamatos leépülést szenved el.
De Amerikában is ugyanez zajlik pepitában. Az 1990-es évek közepén az amerikai tagállamok több mint felében még mindig az ipar hasította ki a legnagyobb szeletet a gazdaság tortájából, valahol 20-25 százalék közti részaránnyal. Mára szinte kivétel nélkül mindegyik államban az idősgondozás vált legnagyobb biznisszé, ugyanakkora százalékos arány mellett, amelyet korábban az ipar birtokolt. Ezzel párhuzamban az amerikai GDP 18%-át a világ legdrágább egészségügyi rendszerében tett költések pörgetik, ezt is úgy, hogy az áldozatok egyre magasabb hányada jelent kényszerből csődöt egy hirtelen baleset után kézhez kapott (biztosítással együtt is) több tízezer dolláros számla következtében.
Amerikában ez a termetesre fújt lufi a piacosított ellátórendszer miatt megjelenik a GDP és államadóssági mutatókban, folyamatosan a végtelen felé lövellvén a szövetségi állam kiadásait és a magánadósságok elburjánzását egyaránt!
Európában viszont úgy kellene papíron növelni az öregek ápolásának és ellátmányának összegét, hogy mellette temérdek országban egyre kisebbre zsugorodik a torta, amit fel lehet szabdalni. És közben a munka, mivel értéktelen, hitvány, alávaló tevékenység, lassacskán nemhogy a szociális háló fenntartását nem szavatolja, de a folyamatos teljesítménynövelésre kényszerített lakosság létfenntartását sem.
Hiába a munka alapú társadalom, ha az 50 éve folyamatosan erodálódó reáljövedelmeknek hála nincs mit dolgozni, mert minden, a puszta létszükségleteken kívül eső termék és szolgáltatás-kategória kívül kerül az ember által megfizethetőként aposztrofálható pikszisből. A hatékonyság nevében pedig az örök rabszolgasors ajándékát el nem nyerő tömegek folyamatos szégyenítgetések, büntetgetések és lehetetlenítgetések közepette megélhetés nélkül maradnak, vagy mínusz bérért foglalkoztatják őket.
Jelenleg a hanyatló nyugaton az emberek 3-10 százaléka dolgozik mezőgazdaságban, 15-20%-uk az iparban. A maradék 70-83%-nyi embert az üzleti hatékonyság jegyében nem lehet e szektorokban munkára kényszeríteni (csak mások kirúgásával). Azaz nem dolgozhatnak a puszta létfenntartásukért. Az összes többi foglalatosság a szolgáltatások kategóriáját alkotja, melyekre néhány speciális ágazaton felül (pl. céges jogászok, telekommunikáció) a kereslet igencsak szélsőséges fluktuációt mutat. Az élősködő politikusokon meg bepókhálósodott akadémiai pozíciókat élvezőkön felül senki rangja, megélhetése nem biztosított ebben a rendszerben, kiváltképp amennyiben valaki a létszükségletek listáján kívül eső kreatív szellemi, vagy akár fizikai termékek bevezetését kívánná eszközölni.
A lakosság túl szegény, hogy a neoliberalizmus diktátumai által elvárt szinten fogyasszon.
Ez azt jelenti, hogy munkából lehetetlen megtermelni és fedezni a nyugellátásokat, a pártállami bürokrácia fenntartását, meg persze eszközölni a hadiipar felfuttatását. Épp ezért kell a végtelen gazdasági regresszió és munka garantálta mélynyomor korában feláldozni a fiatalság életét a vérszívó vámpír gerontokrata had pumpolására, elsősorban a nemzetközi kereskedelmi egyezmények felrúgásával és külföldi zsákmányszerzéssel.
Sajnos a valóság körülményrendszere nem igazolja vissza az uralkodó elit és annak szoknyája mellől kifelé ugató gerontokrata had követeléseinek realitását. E kívánalom teljesülését megakadályozó tényező pedig a munkából eredő gazdasági hanyatlás mellett a demográfiai katasztrófa.
Folyamatosan gyarapodó népesség esetén erkölcsileg ugyan nem, de a korrupt hatalomgyakorlók statisztikai számhalmai nyomán elfogadható opció lehet a fiatalság lövészárokba küldése. Sztálin azért volt képes feláldoztatni 30 millió szovjet katonát, mert nagy átlagban minden nőnek volt 3-4 felnőtt kort megért gyereke, akikből ha kettőt feláldoznak, még mindig marad talpon legalább egy, aki az öregeket szolgálja meg a családi vagyont örökli. Most Putyin igencsak óvatosan szelektálni kénytelen a frontra hívható fiatalság állományából, mert akinek csak egy gyereke van, az hevenyebb ellenállást tanúsít a frontszolgálattal szemben, így minimum kétgyermekes anyák mellől ráncigálhat csak el 1-1 csemetét a háborúba.
Európa nagy tragédiája, hogy a belső nyugdíj-apokalipszisa tényét kívülre projektálja, máskülönben nem lehetne meggyőzni a népet a rendszer támogatására. Pedig a matematika ellene dolgozik. 1960-ban 6 aktív dolgozó jutott egy fő nyugdíjasra magasabb jövedelmi jólét mellett, mint most a neoliberalizmus által kivéreztetett munkavilágban. 2025-ben 2 alá csökkent az 1 nyugdíjas ellátásának elhordozhatatlan terhét cipelni kénytelen fiatalság létszáma, és hacsak nem omlik össze totálisan a rendszer, újabb 25 év múlva minden nyugdíjasra 1,3 fő aktív személy esik.
Ez még hagyján, de az aktív munkásállomány átlag kora is folyamatosan lövell felfelé, a kezdeti 25-30 évtől lassacskán 50 esztendő fölé. Ez azt jelenti, hogy még a zsugorodó létszámú dolgozók munkaképessége is folyamatosan romlik, hiszen 50+-osként senki nem képes ereje teljének korát elérő, pláne meghaladó fizikai vagy kognitív erőkifejtésre. Ráadásul a munka világának hála már a kevéske létszámú fiatalság teljesítőképessége is folyamatosan szűnik meg, mert milliószám válnak lelki betegekké, örök prekariátusban tartott mélyszegényekké a rendszer által erőszakkal rájuk vert követelményektől, mint élethosszig tartó tanulás, negatív reálbérért robotolás, folyamatos, soha véget nem érő álláskeresés, jelentkezgetés, interjúzgatás, bizonygatás nem létező jövedelemből, s az egyre több ránk vert kötelező fizetési, hiteltörlesztési és adózási tétel abszolválásának reménytelenségétől.
Végül is vehetjük pozitívumnak a kibontakozó fejleményeket, hiszen a legutolsó mocskos állati munka fatális hanyatlásának hála a becsült időnél is hamarabb felfordulhat végre ez az álnok, gyilkos rendszer.
A rendszer mostani állapotában viszont az egykori európai jóléti államok hada nyugger köztársasággá alakul, ahol egy önző, kapzsi, gyűlölködő, mindentől rettegő, viszont választói többséget élvező erő totalitárius rabszolgaságban és elnyomatásban tarthatja a fogyatkozó létszámú életerőt. Viszont a rendszer élet -és munkautánpótlása hamarosan megszűnik létezni, bekövetkezik tehát a rendszer halála.
A munka alapú társadalom által egyre inkább felgyorsuló összeomlás mellett önszabotázs-akciók sokasága is gerjeszti a leépülési folyamatot. Például óriási nagy hiba volt bezárni a német atomerőműveket, financializálni és mellette privatizálni az angol ipart és tömegközlekedést, elfogadni az amerikai és kínai munkatársadalom kierőszakolta versenyprovokációt a tál rizsért cserébe űzendő hetvenórázásra, kiváltképp amikor pont a keresleti oldal elégtelensége végett lehetetlenség a piacra új termékeket bevezetni. A kevéske ipari szemét, mint vécépumpák, ruházatok, háztartási eszközök előállításában nem lehetséges versenyre kelni a kínai hulladékinvázióval, csak amennyiben mi is átvedlünk kinézerek hadává, ami az adóbevételek és nyugdíjjárulékok befizetésének tökéletes felszámolódását vonja maga után. Ugyanis Kínában nincsenek európai szintű adók, nem létezik központi nyugdíjrendszer és a munkaerő kötelező TB-ellátását is csak a tavalyi évben vezették be.
Ha tehát annyira dolgoztatni akarnak minket ezek a büdös nyuggerek, miközben önfeledten neisegyékeznek felénk, akkor vegyék tudomásul, hogy a nyugellátásuknak végérvényesen annyi, egészségügyi gondoskodásról meg ne is álmodozzanak. Mert ez a nyakló nélkül végzendő agyhalott munka következménye: a túlélés érdekében a fölös nyesedékeket, mint adófizetés, jogszabályok betartása és társadalmi szerződés ápolása levágjuk magunkról. Ingyen lakásfoglalásokat eszközölünk, ha másképp nem engednek minket fedélhez jutni.
Friedrich Merz kormánya most úgy kívánja Németországot az arrafelé eleddig nem ismert totális eladósítás útjára terelni, hogy a fiatalságot beterelné a hadigépezet fogságába, az ő befizetendő adóikon és járulékaikon több tízmilliárd euró megtakarítást abszolválna a jövőbeli nyugellátásuk felszámolásával, de a mostani idősek ellátmányait érintetlenül hagyná.
Ez az európai társadalmi szerződés tökéletes felszámolása, amely dialektikusan a szorongató jogszabályi kontroll felfutásával párhuzamban a szociális biztonság megerősítését ígérte. Az új viszonyrendszer tökéletesen egyoldalú: ti, büdös fiatalság egyre többet fogtok dolgozni egyre embertelenebb munkakörökben, az életetek kockáztatásával, miközben sem biztonságot, sem szabadságot nem kaptok. Valójában ennél is szörnyűbb a helyzet: még többet fizethettek be a rendszerbe elődeiteknél a semmiért cserébe.
Az EU szupranacionalista modellje a tőkés kaszt részéről szokásos nyereségek kisajátításával és veszteségek társadalomra oktrojálásával (ezúttal a negatív következmények disztribúcióját a magországokból a periféria felé végrehajtván) elejét kívánta venni az összeomlásnak, ahogy a bevándorlás erőltetésének is papíron ez volt a célja. Csakhogy ez a modell végül még nagyobb stagnációt hívott létre, hála az egységes valuta déli és keleti perifériákat lebénító alkalmazásának.
Az euró által a gazdaságilag legerősebb országok felé áramlott a tőke nagyja, a perifériából pedig ki. A gazdasági kompetíció hiányosságait az országok általában valutáik leértékelésével szokták ellensúlyozni, amely akció az eurózónában nem megvalósítható.
A 2008-as válság óta az EU gazdasági teljesítménye folyamatosan szakadozik le az USA-étól, Kína pedig elszippantja magához a hagyományosan évszázados európai hegemóniának örvendő nehézipart és az iparitermék-innovációt.
A legnagyobb probléma, hogy az EU nemzetközi szinten, az unión kívüli világban kezdi elveszteni gazdasági hatalmát. Mindennemű USA-ellenes és a tőle való gazdasági függésről leszakadást forszírozó harmadik világbeli szólamok ellenére az amerikai gazdaság 1980 óta a globális GDP mintegy 25 százalékát nyújtja, és ezen arány minimális fluktuáció mellett továbbra is fennáll. Az Európai gazdaság viszont vérzik el: 50 év alatt 27 százalékról 16-ra csökkent részaránya a globális gazdaság tortájából, és az afrikai országok csak most kezdenek igazán szabadulgatni az elsősorban francia függőségeiktől. Ha e folyamat lezárul, az EU egy bármilyen külső forrásbevonás lehetőségétől mentesített protekcionista zárványként magára marad a hörgő-követelőző nyugdíjasaival, és a korábbi európai kohézió viszonylagos előnyeit többé nem élvező, elnyomott, örök deprivációban tartott fiatalságával. Akik garantáltan nem fognak még egy utódnemzedéket világra hozni.
A német tőke elhazárdírozta a külföldi befektetéseit (ennek kifejtéséhez lásd a Németország gazdasági hanyatlásának okait firtató esszémet), az euró bevezetése paradox módon visszaszorította a tagországok közti kereskedelmi aktivitást. Az innováció elfojtásra került a regulációs „red tape” burjánoztatása érdekében, így aztán az európai fiatalság nem tud az ígyis-úgyis leépülésre ítélt kétkezi munka világából váltani szellemi tevékenységre, önálló vállalkozásra, vagy akár csak influencerségre, ahogy Amerikában és Kínában egyaránt szokás.
Mario Draghi tavalyelőtt napvilágot látott jelentése szerint az EU tartósan beragadt egy gazdasági stagnálást, hanyatló innovációt, csökkenő tőkebefektetéseket és folyamatosan erodálódó társadalmi mobilitást generáló ördögi körbe. Az egész EU gazdasága lassan Magyarországgá válik, nálunk ugyanis a sorolt rákfenék a Kádár-rendszer vége óta velünk vannak, és eleddig egyetlen kormánynak sem sikeredett a magyar gazdasági és társadalmi hanyatlás útját eltorlaszolni. Fokozni a pusztulást persze igen.
Az EU kutatás-fejlesztési aktivitása jelenleg a negyedakkora népességű és kétharmadnyi egy főre jutó GDP-jű Japánét is alulmúlja. Nem marad hát más Európának, mint szép lassú öregedés, sorvadás, és a kevéske számú roskadozó népjóléti intézmény fokozatos elhalása. Hacsak Trump őrjöngése nyomán Amerika össze nem omlik előbb.
Mivel a társadalmi szerződés eleve gondolati fikció volt, nyilvánvaló hogy nem létezik, soha nem is volt a lakosság jogait meg kötelességeit magában foglaló megállapodás köztünk meg a hatalom között. Így egyetlen kérdés nyitott marad, és a kedves olvasóra bízom a szóba jöhető válaszok megfontolását.
Ha a rendszer hazug ígérvényeivel átvert, majd kisemmizett minket, miközben a részéről megegyezés-szerűen vállalt feladatait nem teljesíti, vajon nem-e áll Isten adta jogunkban a rendszer lebontása (akár erőszakos lázadás által), vagy minimum elitcsere, halottak és haldoklók korlátlan követelőzése helyett az életet és fiatalságot szolgáló gazdasági reformok átütése, illetve a társadalmi szerződés illúziójának felszámolása, vagy új megállapodás kötésének kikényszerítése?
Esetleg mindezektől szabadulván a totális szellemi és cselekedeti szabadság, visszatérvén a természetjog uralta anarchia állapotába?
