A jóléti állam eme lakosság szereplőivel kötött látens alku szerves eleme, amelyből két dolog következik. Ha a jólét erodálódik, vagy a politikai rendszer harmóniateremtő képessége megbomlik, a lakosságnak joga van civil ellenállásba vagy sztrájkba fogván megtagadni a rendszer szolgálatát, az ígérvényekre leselkedő politikai akciókkal szemben (nyugdíjak és segélyek megvágása, munkaidők növelése, személyiségi jogok megsértése) pedig azok visszavonását kikényszerítő ellenállást fejthetnek ki, habár csakis és kizárólag fegyver nélkül.
Ez a szisztéma dinamikusabb az amerikai rendszernél (ahol az egyéni jogok érvényesíthetősége következtében meglehetősen ritkán robbannak ki tömegsztrájkok), ugyanakkor a lakossági engedetlenség kizárólag a maga fenntarthatóságát szavatolni igyekvő rendszer felé fordítható vissza, amely így a fiskális hézagainak hála egyre több területen válik diszfunkcionálissá. Egy idő után az államigazgatás fenntarthatósága is veszélybe kerül, ahogy hallhattuk azt nemrég többed alkalommal megnyilatkozni Friedrich Merz és Emmanuel Macron szájából.
Kívülállók az európai társadalmi szerződést fejlettebbnek tartják az amerikainál, mert az amerikai alkotmány nem foglalkozik ama individuumok jogaival, akik nem tudják azokat érvényesíteni, vagy anyagi-mentális deprivációjuk végett nem élhetnek velük. Európa a gazdasági növekedés és elitek egy szűk csoportja vagyongyarapodásának rovására az alul levők felemelését is ígéri.
Mi a helyzet Magyarországon? Orbán Viktor megszüntette a társadalmi szerződést, amikor a rendszerváltáskori alkotmányból kivette a szokványos európai gyakorlatnak megfelelő szociális piacgazdasági államformát, jóléti helyett munka alapú társadalmat (= uralkodó oligarchia korlátlan vagyon -és hatalomgyarapodását szolgáló rabszolgaságot) rendezett be, a társadalmi kohéziót felrúgván pedig torzsalkodások végtelen árját szította apa és fia, anya és lánya, meny és anyósa között.
A munka alapú társadalom tökéletesen egyoldalú és bárminemű ígérvényt nélkülöző követelmény, az uralkodói önkény megtestesítője, amelyhez kizárólag főúti kegy alapon csatlakoznak olykor-olykor a kizárólagosan választások megnyerését szavatoló királyi adományok (a társadalmi szerződés lényege volna, hogy az ígérvények kikényszeríthetők legyenek a hatalomból). Kifejezetten érdeke az alul levőket örökre lent tartani, hogy hajtómotorjai legyenek a következő száraztésztán és zsák krumplin vásárolt kétharmados győzelemnek.
Orbán Viktor tehát az illúzióját sem kínálja fel bárminemű társadalmi szerződés létének, részéről az uralkodói önkénye érvényesítése elégséges aktus a lakosság együttműködésének kikényszerítéséhez.
Az EU-s társadalmi szerződés pikantériája, hogy a népességre rótt közterhek, munkateljesítmény-elvárások és aktív participáció növekménye csakis és kizárólag a másik oldalon többletjogok biztosításával, még nagyobb anyagi jóléttel és még biztonságosabb társadalommal járhat együtt.
Itt van igazán bajban a rendszer, mivel a Merz-kabinet által belengetett és a görög kormány által nagyban űzött 13 órás munkanapok, 60 órás munkahetek világa, a fokozott migráció gerjesztette bűnözési hullám, a jóléti állam, kiváltképp a nyugdíj-juttatások leépítésének ígérvénye és a brüsszeli törvényhozatal privát életvezetésünkbe egyre húsba vágóbb módon beavatkozgató paragrafusai úgy rombolják az Európai Unió társadalmi kohézióját, hogy az egyoldalúan elvárt követelmények mellé a másik oldalon semmi előny nem jár.
Azért kell úgymond versenyzésre kényszeríteni az európai lakosságot, mert a produktivitás-fasiszta és egyre kizsákmányolóbbá váló, továbbá az unió tehetségeinek jelentős részét elszívó Amerika a maga financiális parazitizmusával és katonai erejével fenyegeti az európai szuverenitást, Kína pedig a maga 70 órás munkarendjeivel, egy tál rizsért önfeledten rabigázó milliárdos szolgahadával és a lassacskán minden drága árszínvonalú, márkás európai és amerikai termék olcsóbb és saját branddel leplecsnizett változatával elszívja az egyre árérzékenyebbé váló globális dél felvevőpiacait a klasszikus imperialista hatalmaktól. Emellett a szintén egyre fojtóbb megélhetési válságban agonizáló öreg kontinens lakossága is jelentős spórolási-túlélési potenciát lát az európai minőségi, de költséges termékek beszerzése helyett filléres kínai vackok vásárlásában.
A COVID-karantén előtt valami csodával határos módon a német gazdaság rendre minden évben több tízmilliárd dolláros külkereskedelmi plusszal zárt Kínával szemben (Németország lett az egyetlen talpon maradt ipari gazdaság Európában). Mára a képlet megfordult, s immár a német piac sem képes ellenállni a kínai termékek dömpingjének!
Ott tartunk tehát, hogy az amerikai és kínai társadalom a maguk európaitól radikálisan eltérő társadalmi szerződései érvényesítésére ellehetetlenítik az európai társadalmi szerződés betartását a helyi hatalmak részéről, akik lényegi rendszerszintű innováció helyett, melyekben Európa a XX. század elejéig a világ élén járt a maga komplett bolygót meghódító államszervezési elveivel, kultúrájával, kereszténység-terjesztésével és filozófiájával, meg persze a szegény népek leigázásával, most elkezdte azt Amerika a Brit Birodalomtól ellesett számviteli trükkjeivel, merkantilizmusával meg egyenlőtlen kereskedelmi szerződéseivel egzecíroztatni, Kína pedig a maga olcsó fogyasztói ópiumaival gazdaságilag gyarmatosítani.
Európa csak úgy versenyezhet e kettős prés szorításával szemben, hogy elkezdi rég elveszett vitalitását, fittségét és hadi erejét visszaépíteni (természetesen olcsón beszerezhető nyersanyagok és energia nélkül, mert ezen források mindegyikét a szentségtelen szövetségesek mellett ádáz ellenségek, mint Oroszország kontrollálják), mellette a társadalmi szerződés rá vonatkozó pontjaiból kifarolás mentén a szociális biztonságot felszámolni, hogy a munkaerő is az amerikai financiális és a kínai hagyományos ipari kizsákmányolással versenyképes, készséggel hetvenórázgató és közszolgálatok privatizálását, leépítését elviselő vagy még magasabb adókkal sújtások mentén bukszája tágabbra nyitásával fenntartó önfeledt kinézerek hadává transzformálódjon.
Egy valamit felejtenek el, hogy a kínai típusú elvárások teljesítése mellé kínai termelékenység és társadalmi szolidaritás társul (ami náluk kb. olyan, mint mifelénk volt a Kádár-rendszerben: mindent ellopni, mindenütt kiskapukat keresni), az amerikai finánc-kapitalizmus meg hustle culture elviseléséhez pedig az individuális szabadságjogok kiterjesztését követelheti meg a fiatalság, aminek része, hogy ne kelljen ezekhez az aggastyán, bukdácsoló vállalatokhoz járulniuk szerelőkként vagy mérnökökként töredék pénzért, illetve ismerje el végre ez a rendszer az európai élvonalúságot évszázadokon át meghatározó, aztán elfeledett szellemi alkotókészséget!
Európának mostanra nem maradt értékelhető, önálló zeneipara, szórakoztatóipara, filmgyártása, hogy a játékfejlesztés szégyenletes leépüléséről ne is beszéljünk. A hustle culture-be nem fér bele a kisvállalkozók halálra adóztatása, úgyhogy tessék szépen megbeszélni a status quo fenntartását erőszakoló nyuggerekkel, hogy a kígyónyelvű hatalmi ígérvényekbe foglalt, élet alázatos munkája nyomán megjáró busás nyugdíj-juttatásaiknak pápát inthetnek.
Miért bukott meg a de facto nem is létező társadalmi szerződés?
Említettem a kínai társadalmi szerződést, de még nem számoltam be róla. Lássuk most ennek ismertetését!
Kína mostani társadalmi szerződése az 1970-es / 80-as évek fordulóján került „elfogadásra”, melynek hittételei szerint az egyéni szabadságjogok továbbra is elfojtásban tartása mellett a Kínai Kommunista Párt a lakosság anyagi létszínvonalának radikális felemelését, illetve mélyszegénység lehető legnagyobb fokú felszámolását ígéri. Ez tökéletesen megfelelő ajánlat egy olyan országban, ahol ebben az időben a lakosság 80%-a élt mélynyomorban, hozzátéve, hogy azért a szabadság kis köreit meghagyhatták volna, mivel ezek hiánya a fő kiváltó oka napjaink kínai demográfiai katasztrófájának és spirituális hanyatlásának.
Kína társadalmi szerződése tehát akkor válik semmissé, és a pártállam hatalma akkor bukik meg, amennyiben nem sikerül a lakosság létszínvonalát akár a nyugat súlyos válságai közepette növekedésben tartani. Ezt példásan sikerült megugorni a 2008-as válság alkalmával, de nem a COVID-érában, amikor a lakosság totális elzárásával és mentális kivéreztetésével párhuzamban a pártállam megkezdte a túlontúl hatalmasra fújódott ingatlanlufi leeresztését, ezzel tízmilliók kőkemény és keserves munkájából keletkezett megtakarításait lenullázni.
A pártállam által szorosan kontrollált versenypiac és a befektetési lehetőségek roppant szűkössége végett a keményen dolgozó kisemberek minden félretett pénzüket az irracionális építkezések hadát lefolytató ingatlanbizniszbe fektették. A 2015-ig bezárólag szigorúan érvényesített egykepolitika végett sokan egy szem gyermekük induló lakásának lefoglalásába ölték egy élet munkájából összekuporgatott kevéske kis pénzüket. Az Evergrande és hozzá hasonló ingatlanbisznisz-szereplők olyan „lehetőségeket” ajánlottak nekik, amelyben ők előre megfizették egy még meg sem épült lakás vételárát vagy annak temérdek törlesztőjét. Maga a lakás csak évek leforgása után készült el és került volna a tulajdonukba, tehát tőkés lingvisztikával élvén megfinanszíroztak egy bizonytalan megtérüléssel kecsegtető kockázati befektetést. Mire átvehették volna az ingatlant, a lufi kipukkant, s a szektor csődbe jutott.
Így mára egyértelműen mindhárom nagy, globális gazdasági aspirációját hajtó hatalmi tömb társadalmi szerződése megbukott. Amerika lakosságának individuális szabadságát felszámolta a nagytőkés kapitalizmus, Európa kohézióját és jólétét a gerontokrácia által megrekesztett fejlődés és külső kihívások lereagálására való képtelenség rombolta le, Kínának jólét-növekményét pedig elfojtotta a központi kontroll, miközben az országban továbbra sem bővültek a szabadságjogok (sőt, Hszi Csin-Ping uralma alatt inkább tovább zsugorodtak). A nyugat retaliációval és gazdasági vámokkal megálljt igyekszik parancsolni a nyakló nélküli kínai exportnak, egységes jóléti ellátórendszer pedig a mai napig nem épült ki az országban. Egyes híradások szerint a kínai lakosság létszínvonala immár visszafelé süllyed ama pontra, ahol az Mao Ce-tung halála után tartózkodott.
A 2008-as válságot követően Európa látszott a globális átrendeződések legnagyobb vesztesének az ostoba megszorításosdija miatt, miközben Amerika és Kína egyaránt keynesiánus politikával reagálta le egyetlen esztendő leforgásán belül a válságot (az eurózóna meg egészen 2015-ig benne ragadt). Mostanra nyilvánvaló, hogy magasról lehet igazán nagyot esni, s a színfalak mögött az amerikai, illetve kínai modellek is fatális hanyatlás jeleit mutatják.
A 2008-as válság viszont egyértelműen az európai társadalmi szerződést kezdte ki legjobban, mert az amerikai gyakorlatnak megfelelően a bedőlő bankokat a lakosság zsebéből és jóléti alapjaiból kihúzkodott pénzen tőkésítették vissza. Ez egyértelmű felrúgása magának a társadalmi szerződésnek.
Időközben a közbiztonság, olcsó orosz energia, viszonylagos technikai fölény és az unió biztosította kiterjedt szabadságjogok megszűntével az európai bürokrácia központi és tagállami szinten egyaránt elvesztette a lakosság bizalmát. Tökéletesen nyilvánvaló emellett Merz bejelentése nyomán, hogy a hosszú évtizedeken át szánt szándékkal hanyagolt haderő-fejlesztés díját most az elmúlt idők lemaradozásait is pótolván a rendszert fenntartó aktív korú fiatalságra lőcsölik. Merz a német államadósság kezének elengedésével préselne ki 5 százalék GDP-arányos szeletet a gazdaság tortájából az újonnan verbuválandó hadsereg fenntartására. Az EU-s államok hadiipari költése december 31-éig bezárólag elérheti a 400 milliárd eurót.
Az európai polgárok jólétének joga tehát kikerült a társadalmi szerződésből, miközben a pártállami ukázok nyomán annak kötelezvényeihez továbbra is hozzá vannak kötözve. Bár segélyekre, oktatásra, egészségre, nyugdíjak kifizetésére, bomladozó infrastruktúra rendbe hozatalára nincsen pénz, azért a háborús gazdaság felpörgetése kedvéért minden monetáris és fiskális féket kiereszthetünk az állami költségvetések alól. Mindezt úgy, hogy a 2008-as válságot követő megszorítások nyomán pénzügyileg folyamatosan kivérző lakosság másfél évtizeden át a fiskális fegyelem iskolaleckéit kapta a mélyen tisztelt bürokratáktól.
Igencsak groteszk fejleménye a sorsnak, hogy az európai jóléti állam pont a második világháborút követően egy újabb, immár a kontinens és annak kultúrája, hagyatéka totális megsemmisülésének fenyegetését magában hordozó harmadik világégés meggátlására került az alapvető emberi jogok közé – természetesen ez időben még kizárólag a vasfüggönyön túl. Az állam komfortot és biztonságot nyújtott az alkalmazkodásért és adózásért cserébe. Ezt a modellt további fél évszázadon át heveny módon irigyelték az amerikaiak és a jólétet képeslapon sem látott harmadik világ népei, ám mindezen megnyugvás és álbékesség kora az európai globális versenyképesség szép lassú erodálódását vonta maga után, a gyarmatbirodalmak elvesztésével karöltve.
Európa nyugati fele képes volt egységet és erőt demonstrálni a Szovjetunióval szemben, ugyanakkor mindezt az amerikai érdekeknek és védelemnek alárendelve tehette. Európa a világ vezető szerepét átvevő Amerika vazallusává vált.
A szociális ellátórendszer és a lakosság vállára vetett adóteher viszont nem állt meg a kezdeti állapotánál. Egyre több és több adótétel, szabályozás, korlát került bevezetésre a szociális harmónia javára és a humán szabadság rovására.
Az 1960-as években Franciaország kormánya vezette be első ízben a megérdemelten szidott ÁFA-t, a segélyek finanszírozásának ürügye mentén. A szabályozások egyre sűrűbb és szabadulhatatlanabb hálója, karöltve a korábban örök ellenségekként egymásnak eső Németország, Franciaország és Nagy-Britannia megszelídítésének kísérletével vámtarifa-megállapodásokkal, államközti szerződésekkel és Játék Határok Nélkül-lel gyakorlatilag predesztinálta egy későbbi szupranacionális leviatán megszületését, amely folyamat az Európai Unió 1993-as megalakulásával be is tetőződött.
Magyarországon az ÁFA mértékét világbajnok szintre emelte a kormány, miközben idehaza szociális háló nincs is. Hála az égnek azért igyekszik a nyugat utolérni a csodás magyar fejlődést: François Bayrou mindössze 9 hónapon át regnáló francia miniszterelnök 44 milliárd euró összegű gyurcsányi megszorítást ígért a szociális rendszerre nézvést, amely ajánlatára a francia nép azonnal személye leszavazásával és tüntetések hadával reagált.
A hadiipar felfuttatásának érdeke ellenkezik a jóléti modellt bebetonzó társadalmi szerződéssel. Az Európa vagyonát gyakorlatilag teljesen felszámoló két világháború után inkább passzív alkalmazkodásra lettek intve a népek, ahol a törvényes rend betartásáért cserébe szociális biztonságot kaptak. Most a törvények szorongatóbbak, szabadulhatatlanabbak és elviselhetetlenebbek, mint valaha, mégis sorban bontják le az államok a tömeges mélynyomorba süllyedés megakadályozására hivatott szolgáltatásaikat. Élen persze Magyarországgal, de folytatódhat a sor a 90-es évek közepétől fogva lakossága kizsákmányolását felfokozó Németországgal, a thatcheri deindusztrializációt követően milliószám munkanélküliségre ítélt lakosságot olcsó migránsmunkások hadára cserélő Angliával, a gazdasági prosperitás ígérvényét nacionalista szólamokra és szakadár mozgalmakra cserélő újlatin államokkal.
A belső anyagi és mentális biztonság külső fenyegetettséggel szembeni védelemre cserélése megköveteli ellenségképek gyártását, a lakosság nyugalomra intése helyett a haza nevében az államhatalom fenntartásáért űzendő felfokozott áldozathozatalt.
Az európai társadalom összeomlása pont a maga fausti alkujának köszönheti eszkalációját, amikor szinte totális jogi kontrollért cserébe jólétet és nyugalmat fogadott el. A társadalmi mobilitás az öreg kontinensen régóta behalt (Amerikában is beindult a feudalizáció folyamata, de csak a 2010-es években). Az állam eleddig sem igazán segítette a lakosság érvényesülését (noha ezt hazudta), viszont immár egyenesen akadályában áll a rendszer megkövetelte létezési feltételek érvényesítésének.
Viszont a hatalom ezt a jól kiépült kontrollját nem kívánja feladni, ehelyett magyar modell szerint egyszerre fokozza az elnyomást és veti a lakosságot a totális létbizonytalanság és egzisztenciális kiszolgáltatottság állapotába, ahol immár többé nem kerül kifeszítésre háló a járda kövén való szétloccsanásuk megakadályozására.
Filozófiai értelemben, amennyiben elfogadjuk a doktrínát, hogy az állam az igencsak homályosan definiált „emberek” érdekeinek és akaratának megtestesítője, egy gyenge és funkcióját vesztett állam nem képes eme kívánalmat szavatolni. Ezért az államnak meg kell erősítenie magát, fokoznia szükséges a kontrollt, hogy az „emberek akarata” érvényt szerezhessen.
Ebben a viszonyban nemes egyszerűséggel az állam fennmaradása és népessége feletti hatalom egyre szigorúbb bebetonozása válik egyes számú érdekké. Logikailag az államhatalom örökkévalósága által képviselhetők „a zemberek” érdekei, tehát a társadalom megmaradása megköveteli az állam örökkévalóságát. Ne lehessen egy népnyúzó, népsanyargató rendszert eltávolítani, hanem a folyamatosan egyre szorongatóbbá és lehetetlenebbé váló viszonyokat kell fenntartani.
A társadalmi szerződés tehát végső állapotában megfordítja a kereteket: a hatalom örök bebetonozása válik a végső abszolválandó céllá, és ennek érdekében az emberi nyersanyag feláldozandó, hiszen a hatalom bukásával a társadalmi káosz és anarchia kibontakozása elkerülhetetlenné válik.
Ez a tökéletes diktatúra, ahol az emberiség érdekeinek, vagy tovább menve: az életben maradásukra leselkedő veszélyek szólamai mentén bebetonozható egy olyan népnyúzó diktatúra uradalma, amely aztán magasról tesz a lakossági jólét megteremtésére, hiszen az emberiség van a rendszerért, nem a rendszer az életért.
Remélem mindenki ráismert az ismertetett folyamat nyomán Magyarországra, melynek példáját szépen lassan kezdi követni a nyugat is. A rendszer végső állapota a totalitárius kontroll zéró jólét és biztonság mellett. Az embereket immár napi szintű halálfélelembe taszigálja a hatalom, és az élet kimúlása elkerülésének egyetlen és kizárólagos módja, ha mindenki feltétel nélkül és térdre rogyva isteníti a Viktorka vízió nélküli vízióit a kínai rendszerű munka alapú társadalomról és Magyarország akkunagyhatalmi ambícióiról. Elmagyarázza nekünk derék jó miniszterelnök urunk, hogy az ő személye lecserélhetetlen, kormánya leválthatatlan, feudálfasiszta rendszere kimúlásával meg egyben a magyarságnak is annyi.
Az európai társadalmi szerződéssel tehát meghackelte a hatalom a lakosságot, és az emberiség túlélésének feltételévé a tökéletes egyirányú és egyoldalú megfelelés követelményét tette, miközben a maga vállalásainak immár töredék részét sem teljesíti. A hitvány, illuzórikus rendszer örök regnuma prioritásában előbbre való a népesség túlélésénél. A lakosság ébredése totális jogfosztottsága tényére végül az utóbbi két jelenség logikai összekapcsolása által akadályozható meg: örök diktatúra fenntartása = emberiség túlélése. Diktatúra elvetése = társadalom kihalása, vagy harmadik világháború.
