Mindig jönnek a cinikus idióták a kérdéssel, hogy na jó, de akkor mit lehet tenni? Miért, ki mondta, hogy lehet? Pont erről papoltam eddig, hogy csírájában lehetetleníti el a rendszer, szülői és rokoni közreműködéssel, hogy tehessünk bármit is.
Létezhetnek megoldások, de ezek nem kecsegtetnek garantált eredményekkel. Ráadásul a puszta felemlegetésük is igencsak magasra tolja az érintett elnyomó rétegek vérnyomását. Ami normál körülmények közt nem volna baj, hiszen ezzel meggyorsítható volna az erőszakos kontrollmániájuktól való szabadulásunk. Csakhogy hála a mostani aberrált munka alapú terrordiktatúrának a fiatalság pénzügyileg akár halála napjáig kiszolgáltatottja marad gyilkos elődeik önkényuralmának, mert rákbetegségben agonizálván meg súlyos pszichiátriai diagnózisokkal megbélyegezvén még tán lehetséges marad fizikai testünk fenntartása (csak hát minek), de a rendszer porciózta pénzügyi jövedelem nélkül garantáltan éhen döglünk. És a negatív reáljövedelmek világában az elégtelen keresetünk pótlását kizárólag az alanyi jogon busás segélyek hadával tömködött szüleink-nagyszüleink révén abszolválhatjuk, mely korlátlan számban nyomtatható és szétszórható telefirkált írólapokért cserébe mi életünket és vérünket vagyunk kötelesek áldozni a gerontokrata hatalomgyakorlás oltárán.
Mindezek végett sajnos a szimpla faképnél hagyás nem működik, holott az egyfelől rendre felemlegetett, másik oldalról mereven megtagadott isteni rendelések egyike szerint „az ember elhagyja saját apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté”. Az öregek bűneit nem hordozzák tovább a fiatalok. A rendszer a maga totalitárius egzisztenciális kényszer-hálózatával megakadályozza e kívánalom teljesülését.
Megoldás lehet a keretek megfordítása és a fiatalság fellázadása a lélekgyilkos szülői közeg és a minden életenergiájukat kiszipolyozó rendszer ellen. Ez tizenévesektől nem várható el, inkább idősebb korban reális forgatókönyv az életelszívó masina tapadó szájszervének leválasztása testünkről és lelkünkről. A naiv és ábrándos kamaszság még nem láthatja át teljes mértékben a rendszer keserű és elviselhetetlen valóságát, mert még nem adta fel hamis és hiábavaló reményeit szerelmek, karrier-sikerek és utódok sokaságának bűvkörében vergődő illuzórikus vágyképe űzésére.
Ebben az életkorban a garantált kudarcba torkolló és örök szégyent magával vonó játékszabályok felrúgása a teljesen természetesnek beállított, valójában sosemvolt illúziók szertefoszlásának veszélyével fenyegetik a csemetéket. Nem is beszélve az ilyenkor még konkrétan és közvetlen megnyilvánuló, később egyre absztraktabb térbe költöző, láthatatlanná váló, ámde annál erőteljesebb és fojtogatóbb egzisztenciális kényszerekről.
Sajnos a gyermeki ártatlanságuk szétaprózott morzsáit még féltve őrizgető kamaszok nem érthetik a valóságot, hogy a füleiket mesés ígérvények hadával csiklandozó szülői közeg és autoriter rendszer (kiváltképp makulátlan megfelelés és személyi alávetettség feltételének teljesülése esetén ugye) csakhamar oly alantas módon árulja el őket, hogy a kiábrándulás folyamata meg sem áll az érvagdosásig vagy fentanilos tűk néhány órányi önelveszejtő eufóriát kínálni képes bökögetéséig.
Nyugaton manapság inkább a nyugdíjazás előtt álló, 50-65 közti nemzedékek lázadoznak leglelkesebben és legerőszakosabban, kik többé nem látják a mesés karhatalmi propaganda-ígérvények hadával körülbástyázott békés és biztonságos öregkorukat bebiztosítottnak. Csakhogy ők nem a reményeiket dugába döntő rendszer ellen lázadoznak – hiszen az továbbra is mantrázgatja nekik a mesés földi Mennyország tejjel-mézzel, rezsicsökkentéssel és 14. havi nyugdíjjal folyó Kánaánjának ígérvényét -, hanem az állami költségvetések fenntarthatóságát és az erőszakos követelőzéseik érvényét megkérdőjelező „szocialista woke propagandával” szemben.
Mily ironikus, hogy évtizedek múltával sem akaródznak rádöbbenni az önellentmondásra, hogy a saját magukra kommunizmust (= korlátlan anyagi ellátást) és migránsáradatot (= filléres és alanyi jogú gondoskodást, ápolást) megkövetelő öregek a saját igényeik ellen lépnek fel erőszakosan és ellentmondást nem tűrően úgy, hogy igényeik negatív és személyük felé visszakanyarodó aspektusait mentális akarnokságukkal visszaprojektálják a külvilágba.
Azokra kívánnak nyomort, örök dolgozói mélyszegénységet, negatív bérért végzett korlátlan munkaszolgálatot és háborút, akiktől – láthatatlan módon persze, nehogy megzavarhassa önfeledt böförészésüket és az istenember miniszterelnök uraság tévébeszédei előtti napi ötször Mekka Karmelita felé fordulván térdre rogyva előadott imáikat a bejárati ajtajaikon lopózva besettenkedni szándékozó realitás – egyben a kiapadhatatlan lelkesedéssel és energiával végzett ellátásukat várják.
Ha valamilyen úton-módon leszakadunk a gerontokrata nemzedék követelőzéseiről, még mindig teljesíthetjük a kívánságaik legalább egy részét, mint közelség vagy gondoskodás. Fordítva viszont ugyanez lehetetlen, mert a terrorisztikus rendszerkényszereknek való pedáns megfelelésünk hiánya esetén mind éhen halunk. Nem állítható tehát feje tetejére a központilag előírt prioritás-hálózat, hogy előbb szolgáljuk elődeink kénye-kedvét, csak aztán a munka alapú társadalmat. Aki nem költözik oda, ahol munka van, akár a folyamat pénzügyi feltételeinek hiányában, milliós mínuszokkal indítván a munka világában töltendő keserves létét, az nem maradhat életben.
A keretek megfordításának következménye, hogy bizony nem a puszta életben maradásáért kétségbeesetten kaparó fiatalság fog – pláne pénzügyileg – alkalmazkodni a gerontokrata diktatúrához. Az öregek, ha ellátást, közelséget és gondoskodást akarnak, ráadásul nem migránsok által, akkor nekik kell menniük a gyerekeik és unokáik után, az örök egzisztenciális kiszolgáltatottság bebetonozásának szándéka helyett azok céljai és szükségleteik kielégítésében segíteni őket, alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, egy újonnan alapított családban – kiváltképp, mikor jön a baba – kapacitásaiknak megfelelően segédkezni a háztartási és gyerekgondozási teendők ellátásában, továbbá sem nyíltan és pláne nem burkoltan ármánykodni a családi idill bomlasztására.
Második fontos akció a munka bálványának ledöntése. Éljen a kreativitás!
Ha szabadokká szeretnénk válni, akkor nem szolgálhatjuk a munka társadalmát, mert az leigáz, tönkre tesz, majd örök kiszolgáltatottságban tart minket – miközben a legkeményebb munkánkat sem köteles megélhetéssel honorálnia. Aki szeretne szabad és boldog lenni, az nem járhat dolgozni, mert a dolgozó ember nem gondolkodhat, nem érezhet, nem lehet véleménye és nem tevékenykedhet a céljai megvalósulásáért. A dolgozó ember halott (azt hiszed magadról, hogy élsz, holott halott vagy).
A rendszer otthagyását követően a halálos központi indoktrináció befogadása és a szélhámos élethosszig tartó tanulás helyett szükséges az önálló tanulás-fejlődés útjára lépnünk. Ez olyan akció, amely a rendszer szempontjából megélhetéssel nem honorál minket, viszont kivezet minket az élet dús legelőire. A rendszer és hatalom szavának követése ezzel szemben életnek álcázott halál.
A valóság ráerőszakolása a boomerekre akár azok idegrángása, érzelmi kitörése, őrjöngése árán is elsődleges feladatunk kell legyen. Hiába hazudozzák az ellenkezőjét, nekik sem működött az „élet kemény munkájáért cserébe alanyi jogon járó ellátás” stratégiája. Persze azt sem veheti be a gyomruk, hogy a rendszer rútul átverte őket, hiszen ahogy aktív éveikben, úgy folyamatosan folyósított nyugellátásuk ideje alatt is kínosan törekszik a rendszer az életben maradás patikamérlegen kimért feltételeinek precíz porciózására, hogy az ember még élete alkonyán se szabadulhasson annak fojtó béklyói alól az által, hogy nem a kívánt helyre firkantja az X-et, saját gyerekei és unokái nemzedéke helyett a politikai garnitúrával szemben lázad fel vagy egyszerűen valahogy megszabaduljon a központi nyugdíjelosztó-rendszertől való totális függőségétől, az éhhalál és halálra fagyás leselkedő veszélyének örökké lógó Damoklészi kardját is leszerelvén a plafonról.
A boomerek valósággal való szembesítése mindenesetre túlontúl nagy bátorságot követel a szabadulhatatlan rendszerkényszerek sokaságának béklyójában vergődő fiatalságtól. Az akció mindent robbant, s olykor az öregek inkább fokozzák a gonoszságot az igazsággal való szembesülés ellenében, semmint elfogadnák azt.
Ha semmi más nem segít, egyetlen megmaradt, persze papíron nem létező lehetőségünk a rendszer táplálásának totális feladása – no adófizetés, gyerekvállalás, családalapítás, lakás -és autóvásárlás. Extrém minimalizmussal megszabadulhatunk a testünket és lelkünket acéljáromba verő hatalom terrorakcióitól, akik nem tudnak többé mit rabolni, inkasszózni, végrehajtani tőlünk, hiszen eleve semmink nincs, vagy korábban már mindent elvettek.
Ez esetben pengeélen táncolunk, mert az élősködő rendszer béklyóitól való szabadulást egyetlen paraszthajszál választja el a totális kisemmizettségtől és éhhaláltól. Akiknek minden reményük szertefoszlik, szélsőséges esetben a létüket megraboló rendszer helyett öngyilkos szekták kötelékében keresnek maguknak csöbörből vödörbe esést garantáló menedéket, bűnözőkké válnak, kik cselekedeteikért elnyert börtönbüntetésüknek hála visszakerülnek a rendszer gyilkos béklyója alá, vagy pedig utcai lövöldözésben, öngyilkosságban látják meg az egyetlen ténylegesen is elérhető kiutat.
2020 elején Michael Hudson amerikai közgazdász kimondta a nyilvánvalót: amennyiben a kapitalizmus összeomlása ajtóstul ront a házba az ilyen követelőző boomerek portáján, és a gondosan felállított üres ígérvényhálózat hazugsága összeomlik, az embereknek egyéb lehetőségük nem marad a rendszer halálos terrorjától való szabadulásra, mint az erőszak. Ahogy én, úgy ő sem preferálja, pláne nem tanácsolja ennek lefolytatását, de világosan kell látni, hogy a nagy tömegek a központi hazugság ködfátylának és hamis létbiztonságuknak tova illanása után más kiutat nem fognak látni a rendszerből, mint erőszakos elvételét annak, ami a hatalom kígyónyelvű mantrái szerint részükre alanyi jogon megjár – akár a komplett természet, munkaerő, fiatalság kifosztatása és az emberiség kihalása árán.
Akad egy legutolsó, voltaképp mindenki részéről eltitkolt, eltagadott vagy elferdített mentsvár. Ez pedig Biblia önálló olvasása és értelmezése, amiből kiderül, mennyi mindent összehazudnak a büdös nyuggerek a totális rabságban tartásunkra. E könyv saját maguk által gondosan előszűrt és kéjesen átfogalmazott tartalmára rendre előszeretettel hivatkozgatnak a karhatalom vérmes apologétái, tekintélyes miniszter-uraságok, olykor saját rokonaink is (pl. ilyen roppant primitív mocskos állati és végletekig hamis mantrákkal, mint „aki nem dolgozik, ne is egyék„).
Sajnos a fiatalság a hatékony visszavágás eszközeitől megfosztatván inkább nihilistává és ateistává vedlik, hiszen nyilvánvalóan képtelenek hinni egy olyan lélekgyilkos, önkényes és a saját elmebeteg ismerőseinknek rendre kivétel nélkül mindig igazat adó istenség létezésében, amelyet mint bálványképet az iskolai hittan -és erkölcstanórákon az elméikbe plántálnak.
Pontosan ez is a cél, ahogy az – mily lenyűgöző paradoxon – a nagykönyvben meg van írva: a végső időkben az embereket az igazságtól való elfordulásra kényszerítik manipulatív taktikákkal, hazugságokkal, propagandákkal, képernyőn vetített álomképekkel, kötelező erkölcstan-órákkal és munka alapú társadalommal, hogy azok jogos és időszerű lázongás helyett kussban és szorgosan építgessék a sátán babiloni bábeltorony-birodalmát, a nemlétező egyetlen és igaz Isten helyett saját uralkodóikat imádják és szolgálják isteneikként, Jézus Krisztus tanításai helyett az alaptörvény és a Magyar Közlöny előírásait tartsák, hogy az Antikrisztus színre lépésének óráiban az üdvösség útjára térés helyett a kárhozat feneketlen vermét válasszák úgymond önszántukból és szabad akaratukból.
Sajnos a korrupt behódolás következményei alól nem létezik mentsvár, mivel a legutolsó időkben mindenki részére tökéletesen érthető és nyilvánvaló módon kerül feltárásra az igazság. Ahogy azt láthatjuk az utóbbi 5-6 év során teljességgel megbolondult és eszüket vesztett uralkodó elitek viselkedésén, bár kivétel nélkül mindenki, akár akarja, akár nem, de szembesül az igazsággal, ez ellen már csakis és kizárólag a nyílt színi lázadás, erőszak, terror és gyilkolás eszközeivel lesz képes küzdeni, mert a korábbi manipulatív befolyásolási technikák a csakis és kizárólag a modern uralkodó osztály akaratának és ukázainak alázatos, hajlongó kielégítésének szavatolására tökéletes csődöt mondanak.
Hála az égnek a Revolife olvasói hathatósan felkészülhetnek a soron következő eseményekre, hiszen az igazság szavának terjesztésében és hazugságok leleplezésében segédkezik annak komplett tartalmi tematikáján felül a Forradalmi Evangélium sorozat.
