Az ezredforduló idején a világ gyakorlatilag minden országában totális erkölcsi tabunak számított az eutanázia. Negyed évszázaddal később egyre több ország kacérkodik a haszontalan (értsd: nem kőgazdag) nyuggerek leselejtezésének lehetőségével, esetleg be is vezette már azt a köztudatba.
Kanada élen jár ebben a kérdésben, hiszen Justin Trudeau kormánya 2016-ban legalizálta az eutanáziát – kezdetben csak a gyógyíthatatlan, valószínűleg ígyis-úgyis elhalálozó betegek részére, s csak akkor, ha több orvos egybehangzó szakvéleménye szerint sincs esély a beteg állapotának javulására. Csakhogy 2025-re már fiatal, krónikus de nem halálos beteg, rokkant, hajléktalan, kábítószerfüggő, vagy akár vakcinakárosult személyek részére is legelső opcióként ajánlják fel az eutanázia lehetőségét, elejét vévén a hosszadalmas és költséges kórházi kezeléseknek.
Az eutanáziát elsősorban a szegény idősek fogadják el, gyakran úgy, hogy a nevükben valamely családtagjuk vagy rokonuk intézkedik a láb alól eltetetésükről. A módosabb nyugdíjasoknak azonban eszük ágában sincs földi életüket bevégezni, részükre a természetes halál mindenféle medikációs eszközökkel elodázott bekövetkezte hiányában további hosszú évtizedekig folyósítani kell a busás luxusnyugdíjat, illetve engedni részükre a parazitikus vagyonhalmozás folytatását. Az elit nyugdíjasok gyermekek és serdülők leszívott véréből nyert adrenokrómmal igyekeznek megőrizni vitalitásukat.
80+ éves politikusok a parlamentből vagy kongresszusból esnek bele a koporsóba, mert nem akarják feladni a hatalmat. Közben az amerikai és kanadai nyugdíjalapok kezdenek kifogyni a pénzből, mert a fiatalok nem fizetnek be, mondván nekik úgysem lesz nyugdíjuk, plusz elviszi az összes pénzüket a lakhatásukról és idős rokonaikról való gondoskodás kényszere.
Az öregek nemhogy nem halnak ki, de egyre erőszakosabban dominálják a társadalmat. A szabvány fiatal elme forradalmi ambíciókkal felvértezett és kreatív, a középkorú a biztonságot és fokozatos gyarapodást preferálja, ám az öregek tökéletesen rugalmatlanok és reakciósok. Akkor is mindent a követeléseik szerint kell csinálni, ha egyébként a módszereik totálisan esztelenek. Az öregek védelme érdekében szükséges kiépíteni a totális megfigyelő -és rendőrállamot. Az ingatlanok és bérlemények árai nem zuhanhatnak a megfizethetőség szintjére, különben a gazdag nyugdíjasok elveszítik a kifundált jogok sűrű hálózatával bebiztosított luxusjuttatásaikat. Miközben a fiatalok belerokkannak a temérdek fizetnivalóba, az öregek nyugdíját még adóztatni sem lehet, mert azonnal vonulnak ki a Kossuth-térre batáriát csapni.
Ám a következmények tragédiája hamarosan a követelőző, maga körül minden életet felemésztő nyugdíjas társadalmat is utoléri.
A demográfiai katasztrófa és a nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságának valósága régebb óta ismert tény, bár az öregek ezekről nem kívánnak tudomást venni. Ami ezeken felül van, sokkal borzalmasabb.
Friedrich Merz német kancellár a tavalyi évben bejelentette a német szociális háló fenntarthatatlanságát, ám az összeomlásért nem a valódi tettes luxusnyugdíjrendszert meg az elburjánzó, tetemes erőforrásokat felemésztő bürokráciát hibáztatta, hanem az elsősorban fiatal és középkorú munkaerő által igénybe vett segélyezési és rokkant-járandósági rendszert, melyek együttesen a német szociális költések alig 10%-át képezik. Oly elkeserítő a helyzet a fritzeknél, hogy szintén a Merz kabinet fontolgatja immár a 70 év felettiek szavazati jogának megvonását, hogy ne akadályozzák meg ostoba választásaikkal az évtizedek során nyakló nélkül taposott, szégyenített és lehetetlenítgetett fiatalság létezését.
Nagy-Britanniában az ezredforduló óta megduplázódott a 65 év felettiek egészségügyi ellátásának számlája, miközben a gazdasági növekedés és az aktív munkaerő produktivitása a 2008-as válság óta nem tért magához. Tetézi a válságot az angol nyugdíjrendszer, mely három lábon állván garantál folyamatos növekményt, függetlenül a gazdaság teljesítményétől: előző évi infláció, jövedelmek növekedése, vagy 2.5% – amelyik érték ezek közül a legmagasabb, az válik a következő évi nyugdíjemelés bázisává.
S hogy min spórolván nyögi ki az angol állam e kétségbeejtően súlyos terhek fedezetét? Elsősorban a jövő építését szolgáló befektetések visszanyesésével, mint a munkába járó emberek mozgását szolgáló vasúthálózat karbantartásának hanyagolása, az egyre súlyosabb vízhiány végett szükségessé lett víztározó-hálózati sűrítés konstans halogatása, és az építkezések – ide értve a fiatalság megfizethető lakhatáshoz juttatását is – folyamatos befagyasztása. Magyarán tökéletesen felélik, felemésztik a jövőt az angol nyuggerek.
Franciaországban még rosszabb a helyzet, ahol a tavalyi évben utolérte a nyugdíjak értéke a fizetésekét. Ilyen ország nincs még egy a világon.
Kínában tigrisanyaság címszóval illetik ama nárcisztikus szülők tízmillióit, akik egy néhány perces aktusért + 9 hónap csecsemőkihordásért cserébe örök rabszolgaságot követelnek a gyermekeiktől. Példás érdemjegyeket, feltétel nélküli engedelmességet, a szülő által megmásíthatatlanul a gyermekbe vésett mesés karriert, elsősorban mérnök, orvos vagy pártállami bürokrata területeken. Aki ezt nem teljesíti, arra büntetések hadát veri az intézményrendszer mellett a komplett szülői közeg. Az már csak természetes, hogy anyuka közvetlen beleszólási, vagy legalábbis vétójoggal rendelkezik „szeretett” csemetéje baráti közegének megválogatásában és jövendőbeli házastársa kiválasztásában.
Dél-Koreában addig kínozzák szegény gyermeki áldozatokat az iskolában, mígnem a gimiből kikerülvén egyharmaduk inkább öngyilkos szeretne lenni, semmint szolgálná koporsóba fekvése napjáig a soha véget nem érő lelki terrorral ütlegelő rendszert. Itt terjedt el ama világszenzációba illő aberráció is, hogy a nincstelen fiataloknak kelljen hitelfelvétel által feltőkésíteniük a lakáskiadó öregeket. Nem csoda, hogy Dél-Koreában anyánként 0,65 gyermek születik.
Magyarországon először a CSOK és babahitel nyomán megfizethetetlenné tett ingatlanokkal lehetetlenítették el a fiatalok elindulását az élet keserves és rögös útján, aztán az Otthon Start-tal az utolsó szöget is beleverték a fiatalság maradék kis megmaradt reményeinek koporsójába, hogy itt ebben az országban majd valamilyen módon teljesülhetnek az alapvető létszükségleteik. Nem mindennapos bravúr, hogy 2010-25 között az egész Európai Unióban nálunk drágultak legnagyobb mértékben a lakások, miközben a munkáltatók a szemünket mínusz bérekkel szúrják ki.
Nekünk nincs is többé megengedve, hogy igényeink kielégülést nyerjenek munka által, ezért a munkavégzés ideológiai és erkölcsi indokai egyaránt semmisek.
Mindegyik nemzet pártállama a gyereknemzés és családalapítás szentségét hangoztatja a propaganda szintjén, ténylegesen pedig akik nem kizárólag a követelőző idősek kénye-kedvét teljesítő újabb rabszolgát akarnak hozni erre a világra, azok részére el van lehetetlenítve a szülés.
Megérne még egy misét a bölcs, toleráns, bőkezű öregek mendemondája is. Minél inkább kiismerjük őket (ebben a folyamatban segíthet a még felfokozottabb megaláztatásunk céljából gúnyosan zengett és kényszerből művelt mamahotelezés), annál inkább kiábrándulván belőlük megláthatjuk, mennyire semmi eszük a mai öregeknek, mennyire tirpákok, ostobák, tanulatlanok, miközben IQ-ban meg mentálisan is folyamatosan épülnek még tovább lefelé. Eközben – s eme tulajdonságuk a legelviselhetetlenebb – nem hisznek sem Istenben, sem emberben, s abszolúte soha a büdös életben nem lehetséges vaksi szemeik elé tárni a valóságot, mert ők vakbuzgó módon csakis és kizárólag a tévében hadonászgató miniszterelnök uraság okkultista mágiájának meg meséinek hisznek a gyermekeik saját bőrén tapasztalt hús-vér realitás ellenében.
Így aztán nincs mese, egész egyszerűen tökéletesen lehetetlen lebeszélni az öreg nemzedékeket a világ elpusztításának és kihalasztásának szándékáról.
Mivel nem engedik meg az igazság tudását és alkalmazását, illetve beleszólást a saját életünkbe egyéni a társadalmi színtéren egyaránt, ezért tanulással, fejlődéssel, hazug egyéni felelősségvállalással soha nem vakarhatjuk ki magunkat a válságból. Egyszerűen erővel lenyomják az igazságot. Sőt, a helyzet még reménytelenebb: mi ugyan tisztában vagyunk a folyamatok következményeivel, objektíve mégse tehetünk semmit. Ha bármit is megtanulnánk a rendszer működéséről, az „élet iskoláját” kijárt fogatlan proli rokonunk máris vágja ösztönállati természetességgel a képünkbe, hogy marxista indoktrináció alá estünk, ő majd jobban tudja, továbbá minden döntésünket önkényesen felülbírálják és visszafordítják.
A bölcsesség helyett pofátlanságot és gátlástalanságot preferáló öregek tekintetében azt is megfigyeltem, hogy miközben önfeledten hópihézik a fiatalságot, ők maguk a komplett nyugdíjas korukban az évtizedeken át dédelgetett személyes kis pitiáner sérelmeik soha véget nem érő kompenzációját követelik, mellé örök putyulgatással, hogy jaj szegények, ők építették fel két kezükkel az országot. Meg lehet nézni, hogyan építették a korabeli építőtábor-beszámolók nyomán, meg a tényből, hogy kemény és alázatos munkájuk nyomán több ízben csődbe jutott az ország.
A totalitárius szülői és központi kontroll, illetve az öregek szociopátiás kapzsisága következményeként a mai fiatalság bénitó szorongásban szenved, mert minden egyes mondatával, tettével, gesztusával voltaképp tojáshéjakon lépked. Nem lehet tudni, melyik szerencsétlenül megfogalmazott félmondat, ügyetlenül földre ejtett pohár, csillagos ötöstől nüansznyival eltérő érdemjegy válik az öregek őrjöngő tombolásának gerjedését kiváltó specifikus okká.
A másodperc alapon kontrollált testi funkciók, iskolai jelenlét, a tinédzser kori szerelmi és szexuális vágyak kibontakozásának csírájában való elfojtása az élet óhajtásának totális feladására kényszeríti a fiatalságot, akik ha nagyon akarnának sem tudnának megfelelni a fogyatékos agyhalott terrorbrigád elődeik vérmes követelőzéseinek.
Nem véletlen, hogy ama kevés számú országban, hol a 35 év alattiak többségben vannak, mint Nepál, Indonézia, Madagaszkár vagy Marokkó, az öreg népnyúzó politikusok husánggal való elkergetésében meg a tüntetőket ostoba csőcselékező miniszterek nem épp fényes érdemjegyeket felvonultató iskolai bizonyítványainak nyilvánosság elé tárásában látják meg a revans egyébként kedélyes és kreatív lehetőségét.
A mocskos szülők még a saját aberrált életlehetetlenítgető döntéseiket is a rendszer számára áldozati ajándékká tett gyermekeiket hibáztatván hozzák meg. Kényszerítették őket egy részükre semminemű fenyegetést nem jelentő betegséggel szembeni oltás felvételére, mert az egészséges kisgyermekek meggyilkolják a bűnök és betegségek árjában fuldokló, hetvenféle gyógyszert kapkodó nagymamát. Ama felkurjantás mentén csusszantanak a zsebeikbe okostelefont, hogy így majd önfeledten tiktokozhatnak, de valójában a gyermek folyamatos lekövetése és tartózkodási helyének konstans figyelése a háttérben meglapuló igazi céljuk.
Felejtsd el, hogy te akár késő tizenéves kamaszként elhagyhatod a szülői házat anélkül, hogy anyád óramű pontossággal tudná, éppen merre jársz, mit teszel. Mocskos állati hazugság, hogy a szülő féltené a gyermekét – a totalitárius kontroll az egyetlen, amelyben érdekeltek, mert kicsiben ugyanazt művelik, amit a globális uralkodó elit nagyban. Az életet fojtják meg erőszakkal, hogy hatalmaskodhassanak. Nekik egy vagy két gyerek jutott, kiknek vérét parazitikusan leszívhatják a maguk javára, az ő munkáltatóik meg 20-2000 alkalmazottól pumpálják el az életenergiát, ezt a hiányt szükséges pótolni az ellenvetést nem tűrő módon áldozati ajándékká tett gyermekek lelkének csapra verésével.
Mivel a fiatalok legelemibb cselekedeteik szintjén sem élvezhetik önfeledten az életet, nem véletlen, hogy az interperszonális kapcsolatok kialakítása, mint ismerkedés, barátkozás, randizás és szerelem lehetetlenné válik, ahogy az ezen folyamatok nyomán ideálisan végbemenő mérföldkövek abszolválása is.
A partizás, vendégség, társas összejövetelek és családi együttlétek halála olyan rendszerben következhet csak be, amelynek egy mindent felülmúló érdekérvényesítő erőt képező csoportja kilobbizza az élet erőszakos elfojtását a döntéshozó hatóságoktól.
2003-24 között felére csökkent a baráti társas összejövetelek száma Amerikában, a 15-24 évesek pedig 70%-kal kevesebb házibulit rendeznek a húsz évvel megelőző állapotokhoz képest. A nagy otthonmaradás fő oka a felmérésben részt vett személyek szerint, hogy régen nem figyelték annyira a gyermekeket, most meg konstans fojtogató monitorozás alatt tartják őket. Így elsorvad a spontán összejövetelek varázsa.
Lehet hogy depressziósak lesznek a fiatalok a szociális médiától, de legalább anyuka minden egyes pillanatban óramű pontossággal tudja, merre tartózkodik szeretett kisfia: odabent a szobában, kötélfonásról vagy hídról leugrásról ábrándozván.
A gerontokrata regnum végső következménye a fiatalság számára, hogy elkezdenek az öregeknél magasabb számarányban megbetegedni, illetve elhalálozni. E folyamatnak materiális értelemben változatos okai vannak, felfutó opioid-függőségtől a mentális betegségek növekvő számán át az elviselhetetlen stresszből eredő spontán szervi katasztrófáig. Szellemi szempontból nyilvánvaló oka a 40 év alattiak életkedv-vesztésének, hogy idősebb rokonaik erőszakkal ráállították őket egy életpályájukat garantáltan vesztes és reménytelen pozícióba kormányzó útra, ott megakadályozzák érvényesülésüket és az önerőből való változtatás puszta esélyét egyaránt.
1999-2017 között 5-szörösére növekedett a fiatalság opioid-túladagolásának mértéke. Az autizmus és ADHD diagnózisok száma 1990 óta csaknem megtízszereződött Amerikában. Az alkoholfogyasztás 54%-ra zuhant az amerikai felnőttek körében, az alkoholmérgezéses halálok száma mégis 69%-kal megnövekedett. A stroke-halálozások és cukorbetegségek szintén jelentős felfutásnak örvendnek.
Igazán ijesztő egy örökre elfeledettnek hitt kondíció, a vakbélrák felfutása a fiatal felnőttek körében. E rejtélyes rákbetegség immár a 40 éven aluli férfiakat is bőszen támadja, holott eleddig kizárólag öregeket diagnosztizáltak eme kondícióval, s az ő köreikben is ritka volt, mint a fehér holló.
A vakbélbetegségek lelki-mentális okait taglaló bejegyzések szerint e kondíció áldozatai életüket zsákutcába futottnak látják, odahaza elnyomva érzik magukat, áldatlan léthelyzetükből való kitörésüket pedig reménytelennek ítélik meg, s anyagilag sem lehetnek függetlenek. Tökéletes diagnózisa egy olyan emberiségnek, kinek egyetlen és kizárólagos megengedett életútja a terrorisztikus elnyomóktól érkező parancsok feltétel nélküli és makulátlan teljesítése még több elnyomásért és bántalmazásért cserébe.
A fiatalság reménytelenségének és életük zsákutcába futásának következménye a vakbélrák. Szenvedjük évtizedeken át a szülői elnyomást, halálos iskolarendszert, évtizedes indoktrinációt, örök tanulást és teljesítést azért, hogy végül szégyenszemre betanított rabszolgákként végezzük, mert a mocskos állat munkaerőpiac szolgálata az egyetlen szóba jöhető alternatíva? Ahol végezhetjük lobotomizált elmével a leépítő tömeggyilkos aljamunkát negatív reálbérért? Kösz de nem, ennél még a halál is jobb.
A gerontokrata rendszerterror logikus következménye a fiatalság totális önfeladása, mely folyamat végül társadalmi katasztrófába torkollik.
