A gerontokrácia mindig, minden korban totális összeomlásba vezetett. Lásd az I. világháborút követően a hagyományos monarchiák pusztulását, vagy a Szovjetunió felbomlásának példáját. Napjaink USA-jában a szenátorok átlag életkora 64 év, és hát jól látjuk az intő jeleket, hogy az Amerikai Birodalomról is lassacskán csak múlt időben beszélhetünk.
80+-os politikusok parlamentből / kongresszusból esnek bele a koporsóba, mert nem akarják feladni a hatalmat. Nem törvényszerű, hogy így legyen. A mostanra kivénhedtté lett uralkodó boomerek a maguk korában fiatalon jutottak a hatalom közelébe. Orbán Viktor 35 éves korában lett először miniszterelnök. Tony Blair 44, Bill Clinton 47 évesen ülhetett elnöki székbe, a mai állapotokhoz képest szintén viszonylag fiatalon.
A mostani boomer gerontokráciát a meritokrácia eszménye emelhette fel az őket „megillető” helyükre. A poszt-háborús fellendülést és a legkívánatosabb pozíciók kisajátítását követően felhúzván maguk mögött a létrát szavatolják, hogy haláluk napjáig ne lehessen visszafordítani a vadkapitalista tőkefelhalmozás szakadékba loholó gőzösét.
Jiang Xueqin pekingi professzor ragyogó intellektus tanúsításával foglalja össze a modern meritokrácia lényegét, hozzátéve, hogy jómagam is készítettem csaknem három éve egy színvonalas esszét a témában. Tessék elolvasni! Az alábbiakban csak Jiang professzor adalékait szemlézném a témához.
A meritokrácia eszménye segítségével a mai öregek anélkül vezényelhettek le komplett elitcserét, hogy akár elődeik, akár utódaik törekvését az elit uralkodói és értelmiségi pozícióik megtartására, illetve megkaparintására el kellett volna tűrniük.
A boomerek korában a különféle dolgozatok, vizsgák, kompetencia-felmérések, kiváltképp a megrokkantó nagyságú tandíjak kevéssé befolyásolták a fiatal lurkók jövőbeli létperspektíváit, annál inkább fürkésztek a kor oktatói egyfajta ígéretesség-potenciált. Forszírozták továbbá a felfelé társadalmi mobilitást, aminek kívánalmai szerint a szegényebb családok gyermekeinek is meg kell engedni az elit körébe kapaszkodás lehetőségét.
Ebből az első (és kimondhatjuk: utolsó) meritokratikus generációból azonban nem nagy államférfiak vagy tudósok sarjadzottak ki legnagyobb számban, hanem elsősorban egy új gazdasági elit képviselői, kik folyamatosan halmozott vagyonukkal egyre inkább kikezdték az állami ellátórendszereket, a hagyományos, elsősorban politikai pozícióiban erősnek mondható uralkodó osztály hatalmát, továbbá elfordulván az őket felemelő jóléti államoktól és bürokratikus struktúráktól saját, külön bejáratú gazdasági és politikai rendszer megformálásán kezdtek fáradozni. Ez történt vasfüggönyön túl és innen is.
A sikeres forradalom levezényléséhez kétfajta tényező együttes jelenléte szükségeltetett: hogy a megelőző elit szélesre tárja ajtajait előttük, és hogy számbeli fölénybe kerüljenek minden korábbi és őket követő nemzedékkel szemben egyaránt, hogy a választásokon és a politikusok ígéretcunamijában rendre kizárólag az ő személyes kapzsi érdekeik érvényesüljenek, továbbá hogy a folyamatosan egyre csak elpofátlanodó rémuradalmuk ne találhasson kihívóra a friss ötletekkel házaló fiatalság képében.
A globális gazdasági uralkodó elit mai képviselőit viszont a látszattal ellentétben igencsak koncentrált helyekről és jól körülhatárolható ideológiai irányvonal mentén választotta ki a rendszer.
Napjaink amerikai, 64 éves átlagkort felvonultató uralkodó osztálya és náluk minden bizonnyal semmivel nem fiatalabb milliárdos gazdasági elitje szinte kivétel nélkül az Ivy Liga intézményeiben, azokon belül is leginkább a Harvardon, Columbián és Yale-en szerezte a diplomáját. Holott az USA-ban megközelítőleg 4000 akkreditált felsőoktatási intézmény üzemel.
Mivel ekkora a „belterjes szaporulat” az uralkodó elit köreiben, akár politikai, akár gazdasági ideológiájuk igencsak beszűkült mezsgyéken mozog. Voltaképp az egybites, neoliberális vadkapitalizmus iránti elfogultság nélkül az ember be sem kopogtathat napjaink társadalomirányítást szervező intézményeinek ajtaján.
Az igazán fondorlatos twist csak eztán következik: az elit belakta területek tucatjaitól függően, melyek listája az államelmélettől és filozófiától a hagyományos gazdaságirányítási tevékenységeken át (pénzügyminiszterség, bankigazgatóság, tőkebefektetés stb.) az amerikai hadsereg és hadiipar irányításáig terjed, az utóbbi kivételével szinte minden vizsgált területen 50 százalék feletti az Ivy Liga végzettjeinek aránya, s ennek a 30-80 százaléknyi részarányú, Ivy intézményekről származó vezetők felét a Harvard adja!
Tehát voltaképp egyetlen intézmény, vele a benne átadott tananyag dominálja a komplett amerikai társadalmat, határozza meg annak megkövetelt fejlődési irányát, politikai vonalát, törvényeit, jogszabályait és hogy kinek a zsebébe csuroghasson dollármilliárdos nagyságrendű pénzügyi tőke.
Amerika mindennemű erőteljes demokrácia-demózása ellenére tehát igencsak szélsőségesen koncentrálódik a hatalom alig néhány intézmény és think tank kötelékében.
Jiang ezek mellett roppant alapossággal kifejti (bár jelen értekezés szempontjából nem túl fontos információk), hogy ezeknek az Ivy egyetemeknek a felvételi és oktatási eljárásuk eleve a súlyos mentális problémáktól szenvedő diákok összevadászására irányul, mert nekik kétféleképp is alakulhat a sorsuk: vagy teljesen összetörnek (és kipottyannak az intézményből), vagy gyerekkori traumáik sokaságának erejét áttranszformálván hatalmi ambíciókká alkalmasakká válnak a világ vezetésére, mert efféle pozíciók betöltése megköveteli az empátia és erkölcsi érzék sutba dobását.
Ezért a modern elit tökéletesen lélektelen, középszerű és bárminemű vízió nélküli selejtes hústömeg, akik viszont pszichopátiájuk és uralkodó pozíciójuk által ellehetetleníthetik az emberi kreativitás, képzelőerő és tettvágy beteljesítését, örökre megakadályozván az éppen regnáló milliárdos és országirányító politikai kaszt leválthatóságát. Hiszen nem születhet, nem léphet köreikbe, nem kezdheti ki uradalmukat semmilyen rendszeren kívüli ellenzék.
Ezért tökéletesen lehetetlen egy ilyen retkes munka alapú posványban bárminemű prosperitásra törekedni vagy ötleteket prezentálni, mert ha a miniszterelnök úr hitvány imbecilis víziója kizárólag mérgező és rabszolgatartó akkugyárak nyakló nélküli tenyésztésére terjed ki, akkor mi mindnyájan feltétel nélkül és önfeledten bégetvén szolgáljuk az istenemberi parancsolatjait, akárcsak a gyapotkapkodó szolgák az ő ostorcsattogtató uraik kívánságait.
Az elit egyetemek általi mentális betörés két irányból is megszilárdítja a rendszert. Akik végül diplomával a kézben esnek át a tortúrán, soha nem akarják majd feladni a kezükbe kapott drágaszágot, életük árán is ragaszkodni fognak hatalmuk megtartásához. Másfelől, ezek a minden emberi kvalitásaiktól megfosztatott lélektelen androidok érinthetetlen isteneknek fogják képzelni magukat ama pozícióikban, melyeket kapnak.
A meritokrácia tehát az 1950-es / 80-as évek közt elvezetett egy elitcseréhez, majd egy új gerontokrácia megszilárdulásához. A hagyományos konzervatív szociáldemokrata államok bürokratái gyakorta alacsony jövedelmű és presztízsű személyek voltak, kiket az emberiség jobbítására irányuló elhivatottságuk tartott meg a hatalomban. Mostanra ennek írmagja sem maradt, ehelyett korunk államirányítói cégek módjára vezetik az országokat, s ahogy egy vállalati ültetvényen szokás, önkényesen döntenek arról, ki tartozhat egy adott nemzet kötelékébe és kit taszítanak ki abból.
Jiang professzor a jelen esszé címadójául szolgáló „Gerontokrácia általi halál” c. előadásában tovább boncolgatja az öregek rémuralmának tragikus következményeit.
A modern gerontokrata hatalom érdekes módon kevéssé foglalkozik mindenféle absztrakt és unalmas gazdasági realitásokkal, ehelyett elsősorban az erkölcsi és morális törvények önkényes átfaragásával kívánják saját korcsoportjuk választóinak kívánságait lesni, amelyek – példaként állítván a már emlegetett, szülői házban ragadó, 150 kilométerrel arrébb dolgozó fiatalok példáját – totál önellentmondásosak, ezért összeomlásba taszítják a társadalmat.
Jiang a lakásárak elemzésével indítja előadmányát. Justin Trudeau egykori kanadai miniszter szerint a lakásárak soha többé nem szállhatnak le a megfizethetőség szintjére, mert ezekben a mozdíthatatlan és mobilizálhatatlan salak -és téglahalmokban fekszik a nyugdíjas rétegek anyagi biztonsága. Ezeket kiadhatják, nyilván horror áron, vagy eladhatják, hogy a nyert vételáron fizessék meg az idős kori egészségügyi ellátásukat vagy az öregotthon díját.
A korábban alkalmazott nyugdíjtakarékok és öngondoskodási szisztémák megbuktak, mivel a nyugdíjalapok alkalmazotti állományát a pénzügyileg leganalfabétább munkaerő alkotja. Semmi ép elméjű, vagy bármilyen szintű ambícióval felvértezett fiatal nem kíván egy nyugdíjkassza alkalmazottja lenni.
Ezek a nyugdíjkasszák rendre a lehető legbutább befektetéseket tették akár a tőzsdepiacon, akár a tőkebefektetések világában, mivel igencsak szorongatva voltak a lehető legmagasabb megtérülésekkel kecsegtető (tehát roppant kockázatos) befektetések hajhászására, mivel ígéreteik szerint a nyugdíjkasszákba betéteiket helyező munkások az aktív éveikben kapott bérükhöz képest életük végéig teljes jövedelmű nyugdíjat élvezhetnek.
A magánnyugdíjpénztárak rendszere totális csődnek bizonyult. A dotkomlufi ezredfordulót követő kipukkanása után támadt Paul Krugman közgazdász fejében az ötlet, hogy a roppant illékony pénzügyi eszközök hajhászása helyett vezessék a lakossági megtakarításokat az ingatlanpiacra. Egy gigantikus ingatlanbuborék fújásával biztosítható a lakossági megtakarítások folyamatos növekménye, mivel olyan baleset nem fordulhat elő, hogy a lakások értéke zuhanjon, hiszen ingatlanra mindig van kereslet.
Tudjuk mi lett a végeredmény, nem felejtjük.
Ez alkalommal nem veszett el az idősebb dolgozó emberek minden megtakarítása, ehelyett a kapitalizmus történelmében példátlan módon állami beavatkozással tőkésítették vissza a megsemmisült ingatlanpiacot. 2013-tól a lakások mindaddig zuhanó ára szépen lassacskán visszaállt a 2007-es csúcson látott szintre, 2019-re pedig messze le is hagyta azt.
Csakhogy a folyamatok következményeképp a fiatalság nem képes fedélhez jutni.Régen a lakásépítés nagyon olcsó volt, mert kalákában is megvalósítható a folyamat. Napjainkban azonban az engedélyezési eljárások végtelen árja, a kalálázás törvényi tilalma és a fiatalság tartós együttélésének 50% feletti arányú kudarca megakadályozza, hogy az ember önerőből lakást építhessen vagy szerezhessen. Kizárólagos lehetőségként marad az öröklés, az örök albérlet vagy a megfizethetetlenség szintjéig srófolt árú kész lakás hitellel való megvásárlása.
Jiang professzor konklúziója szerint az ingatlanlufi felfújása nem más, mint a szegény dolgozók leselejtezése a gazdag nyugdíjasok pumpolására. Ez azt is jelenti, hogy a munka kultusza végérvényesen hamvába holt, hiszen a kőkemény munka még az alapvető szükségletek minimumát sem biztosítja.
A 80-as évektől felfutó heveny privatizáció és milliárdosok játszóterévé váló részvénypiac következtében a reálgazdaság, azaz az emberiség élelmét, lakossági cikkeit és munkaeszközeit előállító szektor haldoklik. Profitot a továbbiakban kizárólag tőzsdei spekulációval és technológiai kizsákmányolással lehetséges abszolválni.
A technológiai lakosságfosztogatás jellemző instrumentumai a vásárlás helyett bérleti díjért cserébe elérhető szoftver és streaming konstrukciók, mesterséges intelligenciával kontrollált napi szintű létvitel, dinamikus és megfigyelő árazás, láthatatlan plusz díjak, kamatok és bírságok szolgáltatásokra pakolása, központi ingyen élősködés és rablás (elsősorban illegális pártállami inkasszókkal, automatikus befizetgetésekkel és végrehajtásokkal, kizárólag papíron teljesített szolgáltatásokkal), mesterséges hiányok és spontán ellátásilánc-sokkok keltése az infláció elszabadítására.
Az ókori rabszolgák nívóját is messze alulmúló negatív létszínvonalunkat aztán a hatalom különféle fabrikált GDP mutatókkal igyekezik legitimálni, ám a GDP-t nem lehet megenni, GDP-ből nem lehet házat építeni és a parazitikus vagyonextrakció korában immár a valódi gazdasági aktivitást sem lehet GDP-vel mérni. Lövellhet úgy felfelé a GDP, hogy a lakosság zselléresedik, mivel kizárólag a bérleti díjak, végrehajtások, bírságok és árfelsrófolások felfutása generálja az összes növekményt, végletekig elszegényítvén a népességet és pattanásig feszítvén a társadalmi egyenlőtlenségeket.
Mivel minden ép elméjű ember – kiváltképp a vég nélküli vagyonextrakció lehetőségéből erőszakkal kizárt fiatalság – tisztában van a ténnyel, hogy ez a világ szar és élhetetlen, a milliárdosok és pártállami bürokraták gyilkos parazitizmusa az élet felemésztődését vonja maga után, magyarán a fiatalok nem alapítanak családot és nem vállalnak gyereket ebbe a világba.
A gerontokrácia uralma végül nemhogy a jövő, de a jelen felemésztését vonja magával ellentmondást nem tűrően.
