A „szükséges és elkerülhetetlen” reformok érintenék a komplett egészségügyi, nyugdíj és munkanélküli ellátórendszert, kiváltképp az utóbbira ígérvén tekintélyes nagyságú megszorításokat.
S valóban, a felszínen, a látszatok szintjén igencsak elszállt az állami elosztórendszerek költségvetése, melyek mostanság a német GDP 40%-ának felhasználásáért felelnek. De vájjuk csak bele magunkat kicsit mélyebben a nyúl üregébe, s megláthatjuk, mekkora turpisságok rejteznek a nyilván tökéletesen érthető érdekből összemosott számadatokban.
Ennek a negyven százaléknak a 70%-a nyugdíjakra megy el, mely juttatásokat egyébként soha semelyik államnak nem áll merszében abajgatni. Sőt mi több, a fiatalság életének feláldozása árán is szükséges fenntartani a halottak és haldoklók nyakló nélküli támogatását, hiszen utóbbiak a komplett életük feletti rendelkezés jogát nyújtották át ingyen és bérmentve a pártállam kezébe, míg a fiatalok a nihilistáskodáson és „öncélú” lázongáson felül legfeljebb TikTokon táncikálnak, de nem feltétlen szolgálják fatális szervi összeomlásba menően hűségesen a Baál és Moloch szisztémáját.
Ha nem is halasztják éhen az öregeket, hiszen az unokák java része sem kívánna ilyent, erkölcsileg pláne nem ildomos ilyent tenni, de azért az állam mégiscsak felülvizsgálhatná a nyugdíjszámítás módját, vagy megszüntethetné legalább a tényleg teljesen indokolatlan luxusnyugdíjak rendszerét.
Anno, mikor a nyugdíjat az 1910-es évek kezdetén a világon legelsők közt Kanadában bevezették, annak kizárólagos funkciója az egyre kitolódó élettartamú, ám munkaképességüket vesztett emberek éhen halásának kiküszöbölése volt. Az 1960-as években, a nyugati nyugdíjrendszerek úgymond életjáradék-szisztémává alakításakor még 6 aktív dolgozó esett egyetlen nyugdíjasra, kik játszi könnyedséggel megtermelték az idősellátáshoz szükséges pénzt.
Napjainkban azonban kezd 2 alá visszacsúszni az egy fő nyugdíjas ellátásához megfejhető személyek száma, ráadásul az évtizedek kemény munkájának hála radikálisan leépült öregek még személyi gondozásra is szorulnak, nem csupán pénzügyi ellátásra! Ezt a pártállami propaganda érdekes módon rendre kifelejti a maga büdzsészámításaiból, hogy számtalan gyermek és unoka a maga munkaképessége vagy épp mentális józansága korai elvesztését kockáztatja a követelőző nyugdíjas szülei-nagyszülei ingyen ellátásával, amelyért ráadásul adót fizet be az államkasszába.
Tehát ha nem is számoljuk fel a nyugdíjrendszert, legalább a juttatások viszonylagos egyenlősítésével (melyet kísérhet akár a másik oldalról járulék-maximálás) és az aktív korban kézhez kapott jövedelem 70-80%-ának demagóg ígéretétől való szabadulással a fatális fenntarthatatlanság démonától nagy valószínűséggel megszabadíthatjuk a rendszert.
Mivel azonban a nyugdíjas és kései aktív (tehát nyugdíjba készülő) tábor alkotja napjaink szavazóinak abszolút többségét, inkább haljon ki a fiatalság, de az elhordozhatatlan béklyót továbbra is vessük rájuk, hogy az önelárulásuk következményeként megjáró időskori ellátást súlyos adóelvonás és feláldozandó idő – életenergia képében egyaránt az utódnemzedékek legyenek kénytelenek vállaikra helyezni.
Egészen addig, míg a legutolsó gyermeket bele nem vetettük a Moloch kemencéjébe, nem szűnhet meg a szociopata nemzedék ingyen dőzsölése. Akkor hát mi marad a rendszer fiskális rentábilitásának megőrzésére?
Csakis és kizárólag a segélyek megvonása. Azt úgyis csak a büdös, ingyenélő, semmirekellő kölkök aknázzák ki, kik a mostani öregek egykori befizetéseihez képest négyszeres nyugdíj-juttatási költségeket kénytelenek kitermelni.
Íme az igazi érdekesség, s egyben felháborító igazság. Németország szociális ellátórendszere 2024-ben 29 milliárd euróból gazdálkodott. Ez az összeg alig háromnegyede az egy szem Porsche cég bevételének. Ebből a kasszából kapják a szociális segélyeket a munkanélküliek, rászorulók, valamint a bevándorló migránsok is!
Önmagában véve persze igazán jelentős összegnek tűnik az a 29 milliárd euró, de nem Németország népességéhez és gazdasági erejéhez viszonyítva. Valami mégis viszi a pénzt az ellátórendszerben. Vajon mi lehet az? Ezt sasoljuk: a szociális juttatások adminisztrációja, benne a halálosan fárasztó, ezernyi igazolást, dokumentumot meg ki tudja még mit megkövetelő tortúrájával és természetesen az ezt végző alkalmazotti állomány fizetésével 145 milliárd eurót emészt fel, azaz a kiutalt segélyek ötszörösét!
Ennyibe kerül az adófizető polgároknak a rendszerből kitaszítottak megaláztatása, konstans monitoroztatása, jogosultságaik igazolása, munkaügyi központok fenntartása és a pártállami állomány fizetésének kiutalása. Ötször nagyobb összeget fordít a hatalom a maga aberrált szisztémájának pumpolására, mint amennyit a folyamatosan gyötört, bántalmazott, ellehetetlenített, élősködőknek kikiáltott zsellérek megkapnak.
Azt is lehet tudni, hogy Németországban egyazon időben 5,4 millió személy jogosult szociális segélyre, amely szám a mintegy 45 millió fős aktív alkalmazotti állomány 12%-a. Ennyien részesülnek átlagosan 560 euró havi juttatásban, plusz lakhatási és fűtési támogatásban. E létszám megközelítőleg harmada (gyaníthatóan ideiglenes) munkanélküli, negyedük tartósan munkaképtelen, 2,2 millió fő pedig dolgozó szegényként kap kiegészítő juttatásokat. A nem dolgozók valós száma tehát nem egészen 1,5 millió fő rokkant és 1,7-1,9 millió fő közt fluktuáló munkanélküli.
Az egyetlen, valóban aggasztónak tetsző tendencia, hogy a juttatások haszonélvezői egyre nagyobb számban bevándorlók, s 2025-re az ellátottak csaknem fele, 2,6 millió fő bevándorló hátterű személy.
De vegyük ezzel szemben a nyugdíjakat. Németország 18 millió nyugdíjasa átlagosan 1200 euró havi apanázst kap, ezen ellátások éves összege 260 milliárd euró, ami a szociális segélyekre fordított összeg csaknem tízszerese. Ráadásul mint említettem, a segélyesek mindössze egynegyede csüng rokkantsága okán örök életre az ellátórendszer nyakán, a maradék abszolúte többsége pusztán ideiglenes segítséget vesz igénybe.
A német „jóléti állam” úgy épül fel, hogy a komplett büdzsé kétharmadát viszi az adminisztráció, a szükséges dolgozói állomány fizetése, az intézmények fenntartása. A maradék egyharmadnyi összeg 70%-a fordítódik nyugdíjakra, 30% pedig minden más ellátásra. Az egyharmad 30%-a az nem egészen 10 százalék. Ezt a kis pitiáner részt kívánná visszanyesni Merz kormánya, ügyet sem vetvén a 70%-nyi önfenntartási büdzsé leviatánjának siralmas hatékonytalanságára, vagy a nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatatlanságára.
Valójában a helyzet még rosszabb, most figyeljünk: hivatalba lépését követően Merz egyből megemelte a rá szavazó idős rétegek nyugdíját, sőt mi több, újfajta nyugdíjkonstrukciót vezetett be a fiatal anyáknak, kik maguk jobbára szinte semmit nem fizettek be a rendszerbe. Igen, ez ugyanaz pepitában, mint a magyar kormány örök SZJA-mentességi ígérete a nyakló nélkül ellő nőknek.
Bírom ezeket a totális demográfiai katasztrófa közepette bevezetett, családtámogatásnak álcázott népfosztogatásokat, melyek díját ama dolgozó rabszolgáktól kívánja aztán bevasalni a pártállam, akiknek meg megakadályozza hasonszőrű vágyai kibontakoztatását az örök életre leláncoló és rabszolgásító intézkedéseivel. Merthogy aki nem totális rabszolgája a szisztémának, annak nem lehet családja, sem gyermeke.
Olyan az egész rendszer, mint amikor Hitler öngyilkossága előtt alig néhány nappal remegő kezeivel kitüntette a Berlin utcáinak légvédelmi ágyúit kezelő 14-16 éves kamaszokat. Akik a trottyos osztag Volkssturmmal együtt lődözték a benyomuló vörös hadsereg tankjait, mert a valóban tenni képes aktív korúak eddigre mindegy szálig kibeleződtek a lövészárkokban.
Most is kizárólag ezt a két csoportot hajlandó észrevenni a rendszer: a követelőző trottyosokat, akik megszavazzák a nyugdíjakat megemelő, vele minden egyéb juttatást felszámoló demagógokat, meg a gyermekeket, kik egészen ama pillanatig érdekesek a pártállam számára, míg ki nem potyognak az anyáik méhéből. Utána egyből át is lehet nyújtani azokat a Moloch karjába. De azok, akik a csecsemők „legyártását és potyogtatását” fizikai és életkorbeli adottságaik okán szavatolni tudnák, és akiktől a nemzetveszejtő miniszterelnököket tömeges szavazataikkal bársonyszékeikben bebetonozó trottyosok nyugellátási díját elvonják, valahogy szart sem számítanak.
Most a halottak és haldoklók kiszívják az utolsó cseppnyi vért is a fiatalságból. Mialatt szinte minden regnáló kormány beiktatását követően rögvest emel a nyugdíjakon, addig az ezen generáció végtelen vagyonhalmozása elé gátat vető intézkedések, mint vagyonadó, örökösödési adó vagy üresen álló lakások megadóztatása rendre partvonalra kerülnek. Ugyanígy járnak a fiatalok különféle életkezdési vagy első lakás megszerzését támogató tervezetei is (nem, a hitel nem számít támogatásnak).
Érdekes paradoxon, hogy a rendszerből lassacskán teljesen eltűnő fiatalokat, kiktől a mostani inaktívak luxusnyugdíjának finanszírozását, következő nemzedéknyi szolgahad kipottyantását és ezek mellé még saját önellátásukról való feltétlen gondoskodást is megkövetelik, mennyire gyűlöli és megveti a rendszer, vele ama nyuggerhordák, kik aztán elvárják az ő teljesíthetetlen igényeik automatikus kiszolgálását. Láthatjuk, ahogyan a parazita teljesen kiszipolyozza, majd felemészti a komplett gazdatestet, melyen csüngvén munkakerülőzi és hálátlanozza az őket eltartó taposott jobbágyréteget.
Visszajutottunk hát egy igazán fura és perverz 1789-be, ahol az emberek egy, immár kisebbséget alkotó csoportjára vet akkora terheket a követelőző többség, amelyeket azok nem képesek elhordozni.
Ha már 1789: a francia kormány is bejelentett egy megszorító pakettet, melyben 44 milliárd euró bevétellel számoló adóemelés mellett visszanyesnék a segélyeket, s egyelőre nem részletezett „szolidaritási hozzájárulást” vetnének ki a gazdagokra. Csak nehogy megvétózzák utóbbit a nemesek. Mindenesetre annyival józanabb ez a törvénytervezet a németnél, hogy a szociális juttatások mellett a nyugdíjakat is befagyasztaná.
Nem elég az EU-s pártállamok lakosságnyúzása, még a külpolitika is beavászkodik az országok költségvetésébe, vele a polgárok pénztárcájába.
Donald Trump oly vérlázító és egyenlőtlen vámmegállapodást oktrojált a komplett Európai Unióra, amely túlzás nélkül nevezhető az öreg kontinens megaláztatása évszázadának.
Előbbi kifejezés a kínai Csing-dinasztia bukását követő állapotokra utal, amikor az ópiumháborúk alatt a britek szinte a komplett Kínát gyarmatukká tették. Habár az országot annak mérete és a többi gyarmatbirodalommal vívott véres konkurenciaharc okán nem voltak képesek befoglalni, azért örök adományként megkapták Kínától Hongkongot, továbbá az ország több megyéjében olyan autonóm zónákat állíthattak fel, melyekben kínai helyett angol jogrend uralkodhatott, továbbá ahonnan megszervezhették a britek a reciprocitás (gyk: csere) kötelezvényétől gyakorlatilag tökéletesen mentesített áruszállítást.
A felbomló, XIX. század végére több részre és gyarmati territóriumra szakadt Kína kénytelen volt elfogadni az angol haditechnika flottájával és szuronyaival megtámogatott teljesen egyenlőtlen kereskedelmi egyezményeket, melyekkel a Brit Birodalom „ledolgozhatta” az elsősorban ezüstben nyilvántartott masszív kereskedelmi deficitjét Kínával szemben.
Donald Trump most 15 százalékos vám kivetése mellett az EU-ból érkező árukra 600 milliárd dollár összértékű befektetés eszközölését követeli az uniótól, elsősorban kihelyezett gyártókapacitás formájában, hogy a kiváltképp német gazdaság hajtotta európai ipari gépezet ne halmozhasson fel több kereskedelmi többletet az USA-val szemben. Emellett tetemes mennyiségű palagáz vásárlására kényszeríti az EU-t, melynek ára minimum duplája az orosz gázénak, összértéke pedig a 2024-es vásárlások mintegy tízszerese! Európa nem is tud ennyi gázt tartósan eltárolni, árát pedig az ipar további radikális leépítése nélkül megfizetni.
Mindezek mellett Trump – elsősorban Zuckerberg megrendelésére – az amerikai techvállalatok megregulázásának visszafordítását is követeli, ami a GDPR szabályozás alapos felülvizsgálatát és a DSA, illetve DMA törvények pontjai java részének felszámolását követeli meg.
Ha nem fektetnek be határidőig az EU-s cégek Amerikába, akkor a vámtarifa 15-ről 35 százalékra ugrik. Azért is groteszk eme megállapodás, merthogy az Ursula von der Leyen vezette brüsszeli bürokrácia nem rendelkezik hatáskörrel efféle megállapodások keresztül veréséhez az európai lakosságon, sem a cégeknek nem dirigálhat, hogy azok hova fektessenek.
Érdekes párhuzamok vonhatók a francia forradalomhoz hasonlóan az EU jelenlegi állapotával és a brit gyarmatosításba belebukó Csing-dinasztiával. A Csingek abszolúte elvetették a nyugati haditechnika alkalmazását, barbár relikviáknak beállítván azokat, miközben a honvédelemre sem fordítottak kellő gondot.
Mivel magába fordult birodalomként hódítani sem akartak, hadiflotta fejlesztését szintén nemes egyszerűséggel utasították vissza. Ebből kifolyólag a briteknek háborúzniuk sem kellett Kína leigázására, elegendő volt néhány közepesen felszerelt hadihajóval végigszántaniuk a partmenti településeket (kezdve Hongkonggal és Kantonnal, befejezve Sanghajjal és Tiencsinnel), elereszteniük néhány ágyúlövést egy-két házra, és a városvédő osztagok máris megadták magukat, mert semmijük nem volt, amivel visszalőhettek volna a hajókra. Ezután a hajók legénysége partra szállván és néhány járókelőt csak úgy bratyiból lemészárolván vitt magával minden városból, amit csak ért.
Most az EU technológiai dominancia terén szenvedett vereséget az USA-tól és Kínától egyaránt, miközben hadiereje a rendszerváltás esztendeitől fogva folyamatos leépítés áldozatává vált. Mialatt a Bundeswehr 500 ezer főre kívánná duzzasztani állományát, hadtápja annyira elégtelen, infrastruktúrája és eszközállománya meg oly elaggott, hogy a katonákat legfeljebb egy 70-es évekbeli balatoni kemping színvonalán volna képes eltartani. Nem véletlen, hogy a körülményeket látván kezd eluralkodni az országban az NDK-nosztalgia. 🙂
Európa jelenkori kiszolgáltatottsága ráadásul nincs előzmények nélkül, hiszen a hidegháború évtizedeiben a nyugati blokk komplett függőségben tengődött a NATO-tól. E mostanra kissé meglazult függőségi állapotot kívánná Trump helyreállítani.
