Mind jól ismerjük, s középiskolai töriórákon alaposan belénk is verték az akkori forradalmárok hangoztatta „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszavait, ám szinte semmit nem tanítottak nekünk a skandált rigmusokon és Napóleon hadműveletein felül a forradalom kirobbanásának valós, háttérben meghúzódó okairól. Merthogy nem úgy zajlott az egész folyamat, hogy az emberek egyszer csak unalmukban megelégelték, hogy egy király és annak udvartartása parancsolgat nekik. A forradalmat egy hosszú évtizedeken át húzódó nyomorúságos időszak előzte meg.
Franciaország XIV. Lajos uralkodásával (1654-1715) vált Európa legjelentősebb és leggazdagabb hatalmává. XVI. Lajos idejére (1775-1792) az ország az ekkoriban belendült ipari fejlődésben alaposan lemaradván csődközeli állapotba jutott, a lakosság pedig éhezett.
Mi történt az eltelt röpke 74 év alatt (1715-89 között)? Franciaország a hétéves háborúban az államkincstára tartalmának jelentős részét elvesztette, s tetemes adósságokkal szállt ki a konfliktusból. 1776-ban afféle revans gyanánt a britekkel szemben jelentős pénzügyi erőforrásokkal támogatta meg az amerikai függetlenségi háborút.
Mialatt a királyok esztelenül szórták a pénzt a maguk hódító hadműveleteinek és személyes ambícióinak fedezésére, a lakosság egyre látványosabb nyomorban tengődött. Az 1775-ben kirobbant „lisztháború” egy lázadás-sorozatot jelképezett, amikor közvetlen a mezőgazdaságra is kiterjedő ipari forradalom előtt több ország népessége a terményátlagok ínséges visszaesésének lett elszenvedője.
A köznép a kereskedőket hibáztatta, akik a válságot szemlélvén alapos hasznot húztak abból: még felfokozottabb hiányt keltvén mesterségesen visszafogták a kereskedhető gabona mennyiségét, hogy jól feltornászhassák az árszínvonalat. A mennyiséggel együtt a minőség is alapos lejtmenetbe fogott: elkezdték az árusok silány, olykor veszélyes elemekkel, mint krétaporral vagy őrölt csontokkal vegyíteni a lisztet.
Bár mindent elleptek az állami szabályozások és az inspektorok, kellően szofisztikált ellenőrzési metódusok híján eléggé alacsony hatékonysággal voltak képesek detektálni a csalásokat, ráadásul az ő munkájukat közvetlen az államkincstár terhére kellett megfizetni.
A király ún. morális gazdaságot hirdetett, ahol felszólította a kereskedőket a személyes haszonlesést mellőző tisztes árucserére, ám ukázai hatástalanoknak minősültek.
Az éhínség csúcspontján, melyet az ezen esztendőben abszolvált siralmas terményátlagok is súlyosbítottak, kezdtek terjedni a konteók, hogy személyesen a király idézi elő a nép éhezését. Eddigre már importból volt szükséges fedezni a kieső gabona egy jelentős részét, amely akció – láss csodát – tovább ürítette az államkasszát.
Az ezt követő években a királyi udvar tekintélye folyamatosan esett szét, mely hatást fokozta az uralkodó elit totális erkölcsi-morális elzüllése. Marie Antoinette királyné ama hírhedt mondásával hergelte a népet, hogy ha a népnek nincs kenyere, miért nem eszik kalácsot? Közben e nőszemély – nem mellesleg Mária Terézia lánya – szexuális devianciák űzésével terelte a maga figyelmét a sanyargó nép problémáiról. Persze XVI. Lajost sem kellett félteni: ő maga ágyasokat tartott a kormányzói sikertelensége keltette frusztrációi enyhítésére.
Az 1780-as évek végére már szinte kivétel nélkül mindenki közvetlen a király személyét kárhoztatta a lakosság megoldatlan problémái miatt. E tömegítéletre az ország abszolutista berendezkedése kínált apropót, mivel egy ilyesféle monarchiában a király egyben Isten által felkent vezetőként tetszeleghet az ország népe előtt.
A hanyatlás legkritikusabb tizenöt esztendeje alatt, a lisztháború és a forradalom kipattanása közt az ország gazdasága folyamatosan stagnált, adósságai békés rendezésére puszta remény sem mutatkozott, s mindezen állapotokat tovább súlyosbította az ipari forradalom elmaradása.
Franciaország megmaradt agrárországnak, hol a lakosság 70%-a mezőgazdaságból él és ellátásának kétharmadát pusztán kenyér biztosítja, melyből egyre kevesebb jutott a földműves parasztok asztalára. A mezőgazdasági termelés elégtelensége idejekorán vakvágányra terelte az éppen csak kibontakozó textilipart, miután a textilmunkások nagy része a parasztokból avanzsálódott, akik hiányával még nehezebben voltak abszolválhatók az ideális termésátlagok. A gyártott ruhaneműk felvásárlására nem bizonyult elegendő kereslet a lakosság részéről, így aki nem földművelésből élt, automatikusan a szabványos mértéknél is súlyosabb éhezésre volt kárhoztatva, ezért a textilmunkások nem tudtak megélni tevékenységükből, kiváltképp nem ajándékozott senki egyre kisebb számban elérhető élelmet a munkájukért cserébe.
Igen érdekes volt magának az államigazgatásnak és az uralkodó osztálynak társadalmi-vagyoni szerkezete.
A mezőgazdaság abszolút elsősége végett a földtulajdon kizárólagos záloga volt az emberek prosperitásának. Csakhogy miközben a parasztság a lakosság 85%-át képezte, a földek mindössze 35%-a fölött rendelkezett. 85 százalék az uralkodó elit, földesúri réteg és egyházak fennhatósága alatt állt. Mivel a kor termésátlagai elérték a hagyományos mezőgazdasági eszközök és módszerek által nyújtható maximumot, nem volt lehetséges a válság megoldása a termőterületek növelésével – a nagybirtokos nemesség megrendszabályozása nélkül.
A korabeli francia társadalom archaikus hierarchiájában egy kasztrendszerre kísértetiesen emlékeztető szisztéma uralkodott. Az első kasztot a királyi udvar és az egyház alkotta, a másodikat a nemesség, a harmadikat pedig mindenki más, a parasztok mellett kereskedők, iparosok, bírók, ügyvédek és nincstelen zsellér bérmunkások tömkelege. Az első két kaszt a társadalom 2%-át alkotta, a harmadik 98%-ot.
A gazdag elitek egyetlen rétege sem fizetett adót: sem az egyház, sem az uralkodó kaszt, pláne nem a nemesség. Minden létező adóteher a közemberekre hárult, akik nem bírtak elegendő tulajdonnal és gazdasági erővel a rájuk önkényesen rótt kötelezvények teljesítéséhez.
A szisztéma következményeképp voltaképp minden háborút és a királyi udvar pénzszóró magatartását utolsó fillérig egyaránt ama köznép fizette, kiket az uralkodó osztály éheztetett, és akik az elégtelen termésátlagaik következtében nem jutottak elegendő jövedelemhez kötelezettségeik teljesítésére.
A korabeli mondás szerint a nemesek harcolnak (járvány, migránsok, Soros, Brüsszel, Zelenszkij ellen), a klerikália imádkozik (kiváltképp Viktor cárért, hogy segítse őt a Brüsszel ellen vívott harcban, meg orientálja a katolikus szavazókat a Fideszre tett X felé), a népesség pedig mindezen bohózatot önként és dalolva fizeti egy életen át tartó joviális munkaszolgálatával (munka alapú társadalom).
Végül a szabadon fosztogatott 98% pénzéből nem éhséget felszámoló agrikulturális reformok, valódi gazdasági fejlesztések épültek, hanem hatvanpusztai birtokok meg pártállami luxizások.
A köznép reménytelennek mutatkozott a nemesek adóztatásának kikényszerítésében: ők tisztában voltak vele, hogy a vagyon egyet jelent a hatalommal, ezért mindennemű financiális és szociális reformot megvétóztak a francia parlamentben, hogy a 98%-ot lenn tartsák a posványban. Ez volt a szellemi elődje a modern munka alapú társadalomnak, melyben az uralkodó elit szerint azért szükséges a köznépet negatív jövedelmekkel, elviselhetetlen adókkal, hetvenórázási kényszerrel és örök eladósítással halálra nyomorgatni, mert különben nem akarnának dolgozni (= veszélyt jelenthetnek az uralkodó osztály diktatúrájára).
Mivel a nemesség nem fizetett adót, a hétéves háborút és az Ukrajna amerikai függetlenség alapos megtámogatását követően tetemes lyukak keletkeztek az állami büdzsében, mely lyukakat hitelek tömkelegével és az államadósság felfuttatásával volt szükséges toldozni-foldozni.
Az elszabadult államháztartási hiány végül diszfunkcionálissá tette a komplett udvartartást. A végén, miután elfogytak a hitelezők, az országgyűlés szót adott végre az összes adóterhet alanyi jogon pengető 98% képviselőinek is, ám eddigre már késő volt. Miután nem a tetszésüknek megfelelő választ kapták a nemességtől, megkezdődött a forradalom: illegitimnek kikiáltván a király hatalmát felállították a saját kormányzatukat.
Ehhez képest hol tartunk most? Hát nem ugyanitt? Most ugyan van pénz a korlátlan mennyiségben nyomtatható-teremthető „fiat money” miatt, viszont nem maradt a rendszerben ember, végrehajtó, elegendő számú adózó, akik az államhatalom céljainak megvalósulását alanyi jogon biztosítanák.
Modern gazdaságunk szerkezete szemlátomást teljesen más, lényegileg mégis ugyanaz. A gazdagok semennyi, vagy legfeljebb minimális adót fizetnek, a szegényeket viszont halálra nyomorítják az elviselhetetlen kötelezvények hadával. A szegények finanszírozzák rendszerkényszerből a gazdagok támogatásait, mint az uralkodó elit nagyzolása, élősködő bankok és végrehajtók pénzügyi megsegítése azok csődje esetén. Sőt, újabban például a külföldről ide települő rabszolgatelepek is busás támogatásokat nyernek a nép zsebéből kirángatott pénzen. A lakosság meg senyved.
A totálisan financializált mezőgazdasági és ingatlanszektor mesterségesen generált hiányokkal srófolja az élelem és fedél árát a csillagos égig, miközben a többszörösen feldolgozott hulladékokon nyert üres kalóriák száma azok fogyasztói árához mérten még a munkaerő újratermelését sem biztosítja.
Nem véletlen, hogy EU-s körökben az utóbbi évtizedben jelentős figyelmet nyert az élelembiztonság problémája: bizony az öreg kontinens uralkodó elitjei éhínségre, vagy legalábbis tartós deprivációra készítik fel a népességet.
Amikor az 1770-es években megemelkedett Franciaországban a kenyér ára, mivel az emberek csekélyke jövedelmük 60%-át erre költötték, az infláció tényleges éhínséget generált.
Ma a lakhatás örvend ugyanilyen jellegű elbánásnak, ahol kiváltképp a fiatalság a jövedelme 60%-át köteles a fedélhez jutás biztosítására fordítani, hogy ne fagyjon halálra.
A XVIII. században a magántulajdon, kiváltképp a földterület szélsőségesen koncentrálódott kevesek kezében, kik azonban nem voltak kötelesek a rendelkezésükre juttatott területet művelés alá vonni. Napjainkban az USA legnagyobb földbirtokosa Bill Gates, ki talán kapát sem fogott életében a kezében.
A föld mellett a lakástulajdon épp ily koncentrálttá vált: az eladó lakások java részét a globális tőkealapok markolják fel, kik ezen alkalmatosságok egy bizonyos részének el, illetve kiadását mesterségesen visszatartják, hogy így keltsenek mesterséges hiányt az elérhető lakások számában és srófolják fel azok árszínvonalát. A magánszemély tulajdonosoknak egy globális ároptimalizáló szoftver segít az albérleti díjak maximálásában, a népesség többi szükséglete biztosításának rovására.
A XVIII. században a kenyér megfizethetetlen luxussá vált, miközben az uralkodó osztály jóléti uszítással vonta magára a népesség haragját és provokálta őket, hogy akinek nem telik kenyérre, az egyen kalácsot. A XXI. században a fedél megfizethetetlen luxussá vált, miközben az uralkodó osztály jóléti uszítással vonja magára a népesség haragját és provokálja őket, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér.
Az 1700-as évek végén a francia állam nyakló nélkül szórta a pénzt a maga expanzionista törekvéseinek biztosítására, miközben a lakosság nélkülözött. Napjainkban a magyar állam nyakló nélkül szórja a pénzt agysejtpusztító pártállami propagandára, látvány-beruházásokra, mérgező akkugyárak betelepítésére, uszítja egymás ellen a nemzedékeket, miközben a lakosság kétségbeesésében mindenféle örök rabszolgaságot garantáló hitel felvételét vállalja a kevéske kis anyagi egzisztenciája egyben tartására.
1741 és 1785 között a szegény emberek megélhetését 62%-os reálinfláció sújtotta. 2022-23-ban, mindössze két esztendő leforgása alatt 17%-os reálinflációt sikerült abszolválni, mely pénzromlási ütem a két és fél századdal korábbi 44 éves átlag 6-szorosa.
Minden korábbi ilyesféle, megoldhatatlannak titulált válság a regnáló uradalmi rendszer végéhez vezetett el, amely folyamat aztán gyakorta torkollott önkényuralomba. A francia forradalmat jakobinus terror, majd császári uradalom követte. A Római Birodalom köztársasági formája a Gracchi testvérek brutális kivégzésével lépett a diktatúrásodás útjára, kiknek radikális szociális és földosztási reformokra tett ígéreteit a reakciós uralkodó réteg nem hallgathatta ölbe tett kézzel.
Az 1917-es orosz bolsevik forradalmat a franciához kísértetiesen hasonlatos állapotok előzték meg, amikor a parasztoknak idegenek tulajdonában álló földeken kellett dolgozniuk és elviselhetetlen adóterheket fizetniük az állami kincstárba.
Most a fiatalság nem juthat lakhatáshoz örök eladósodás nélkül. Az egyenlőtlenségek még Európában is nagyobbak, mint voltak a francia forradalom idején. Egyedül Amerikában tombolnak még áldatlanabb állapotok, hol a vagyoni különbségek inkább a XIX. végi aranyozott kor (gilded age) állapotait elevenítik fel.
Még a néhány évtizeddel korábbi állapotokhoz képest is rendkívül erőteljes regressziót figyelhetünk meg. A 2000-es években a munkanélküli segély nem fedezte többé a munkaerő munkaképességének újratermelését, ezt immár a teljes munkaidős állás sem teszi.
Napjainkban a munkanélküliek (ideértve a nyugdíjasokat is), kasztrendszerben elfoglalt helyüktől függően vagy nincstelenül szenvednek (fiatalok), hajléktalankodnak (középkorúak), viszonylag tisztességesen megélnek (nyugdíjasok és felső középosztály utódai), vagy akár luxusban tobzódnak (pártállami és gazdasági elitek gyermekei). A dolgozó emberek viszont kivétel nélkül mind agonizálnak a rendszer béklyója alatt.
E hiteles összehasonlítgatások megtételét követően jutunk végre vissza napjaink közállapotainak taglalásához. Az egyébként viszonylag frissen, idén tavasszal kancellárrá avanzsált Friedrich Merz bárminemű köntörfalazást mellőzvén bejelentette, hogy az ún. jóléti, újraelosztó állam korának vége, mert a német nemzetgazdaság megtermelte termékek és szolgáltatások nem fedezik többé annak finanszírozását.
