Ez az egyes országokra jellemző speciális sajátosságok figyelembe nem vételével a következő premisszákon alapul. A fekete pedagógiához hasonlatosan kontrolláljuk napi szinten a diákság padsorban töltött idejét. Alkalmazzunk az érdemjegyek mellett folyamatos kompetencia-felméréseket. Szemben az ázsiai modellel, különórákat és felsőoktatásra felkészítő tanulmányokat csak az elit családok gyermekei engedhessenek meg maguknak. Ezek követelményét nem felszámoljuk, hanem felhasználjuk azokat a nem megfelelő családokból származó diákok automatikus elbuktatására.
A legfontosabb tényező itt a permanens, láthatatlan, megnyilvánuló erőszak nélküli, ugyanakkor soha véget nem érő és fel nem adott külső kontroll. Ami tényleg annyira finom és szinte érzékelhetetlen, hogy el lehet hitetni a naiv diáksággal meg az ostoba szüleikkel, hogy kizárólag az egyéni teljesítmény és szorgalom dönt majd a későbbiekben társadalomban betölthető szerepükről. Ismerjük ugye a népszerű elmeprogramozó mantrát: „Nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz!”. Mi sem áll azonban ennél távolabb a valóságtól.
A felmérések, mutatószámok hada és valós idejű visszajelzések követelménye magával vonja ama perverz íncentívákat, melyek a diákság részéről kizárólag a kikövetelt érdemjegyek abszolválására és az eléjük pakolt kompetencia-felmérések EREDMÉNYEINEK manipulációjára (tehát nem a kívánt tudás elsajátítását maga után vonó tanulási folyamatra, hanem csakis és kizárólag a szükséges pontszámok összekaparására) szentelnek tekintetet.
Mindez a gyakorlat terén profánul úgy nyilvánul meg, hogy hiábavalóan elvesztegetnek 12-20 éveket ebben a minótaurusz-labirintusnak megfeleltethető halálcsapdában, majd mire sikerül rálelniük a szabadulás kulcsára, úgy sétálnak ki az intézmény kapuin, hogy hülyébbek lesznek, mint voltak, mielőtt az oktatási rendszer indoktrinációjára bízták őket szüleik.
Napjainkban az amerikai és angol iskolák komplett oktatói kara és minisztérium-hálózata csodálkozó Pikachuként szemléli a középiskolák falai közül kibattyogó érettségizett, mégis funkcionális analfabéta és társadalmi beilleszkedés terén imbecilis fiatalok hadát.
A felmérések megrögzött célja, hogy azok különféle abszolúte objektívnek és értéksemlegesnek kikiáltott kritériumhalmok mentén értékeljék a diákság teljesítményét. S itt egyből meg is nyilvánul a szisztéma végzetes gyengéje: ha mindent felmérnek, értékelnek, pontoznak a pedagógusok, a diákságnak ama irányba szükséges feltétlen és kizárólagos érvénnyel orientálódnia, hogy ezen felméréseket, dolgozatokat, vizsgákat sikerrel abszolválja. Mit sem számít viszont holmi értelem, tudás, pláne felfogás a folyamat szempontjából.
A válságot csak mélyíti a régebbi korokból hátramaradt és oktatói kar tagjai által körömszakadtukig védelmezett kötelező érvényű biflázás és magolás követelménye, melyeknek hála úgy nyerhetnek a stréberek színjeles osztályzatot, hogy fel sem fogják, mit olvasnak.
A felmérések és specifikus mutatószámok vezérelte butítási szisztéma bukásának ténye az 1970-es évek óta ismeretes a legalább valaminemű kognitív képességekkel felvértezett értelmiségiek részére.
1976-ban fogalmazta meg Donald T. Campbell pszichológus és szociológus a saját magáról elnevezett törvényt, mely szerint minél specifikusabb és minél inkább csak számokkal körülírható indikátorokat alkalmazunk egy adott rendszerfunkció vizsgálatára, azok annál jobban ferdítik és korrumpálják a kikövetelt eredmények abszolválásáért felelős társadalmi folyamatokat.
A kikényszerített számfétisizmus elsődleges következménye a hatalom elé kerülő vonatkozó statisztikák tényadatainak notórius meghamisítgatása, hogy az elvárásoknak megfelelő irányba görbüljenek azok a fránya mérőszámok.
Campbell elmélete szerint viszont nem állnak meg a folyamatok a kényszerűen mismásolt tényadatoknál. A kobrahatáshoz hasonlatosan perverz íncentívák sora jelenik meg a rendszerben. Ezek oly irányba görbítik az oktatás folyamatát, hogy végül annak kizárólagos érvénnyel a különféle vizsgák és kompetencia-felmérések teljesítése válik céljává, semminemű tekintettel a tényleges eredményekre, hogy a fiatal tényleg megtanulta-e a leckét, valóban képes-e írni, számolni, gondolkodni.
Kizárólag az számít, amit mérünk is, és a mérés kritériumait pozíciókba ültetett tekintélyszemélyek határozzák meg, tehát a kiértékelés paradox módon egyre szubjektívebbé válik.
A legszörnyűbb következménye a folyamatos tesztelgetésnek, hogy annak pusztító hatása ama szerény képességű diákokat sújtja legjobban, kiknek a tudását a rendszernek volna kötelessége olyan szintre beállítani, hogy legalább az önálló létezésre képeseknek bizonyuljanak felnőtt korukban. Kiváltképp Amerikában a hátrányos helyzetű diákok felzárkóztatására indított Bush és Obama programok rendre még inkább hátravetették és kitaszították az iskolák padjaiban rosszul teljesítőket.
A 80-as évektől egyre fokozottabban erőltetett magolási szisztémának hála tehát a fiatalság legszebb életévei vesznek oda a tanulás oltárán, miközben ez idő alatt abszolúte nem sajátítanak el semmiféle értelmes tudást. Magyarán a rendszer a semmiért cserébe elrabolja tőlük az életüket. Így már tökéletesen érthető és elfogadható a fiatalság rendszerellenes lázadása.
Az ilyen Csernus-fajzatok pofátlan hazudozásai ellenében a „ménemtanút” attitűd nem fogja a fiatalságot a hamis és hazug egyéni felelősségvállalás irányába terelni, mivel az elméjüket elrohasztó tananyag típusának, mennyiségének, elsajátítási módjának meghatározásába eleve nem rendelkeznek beleszólással. Tehát lehetetlen az iskolarendszer berkein belül bármit megtanulni, hiszen a diákság nem alkalmazhat képességeinek megfelelő módszertant, választhat érdeklődését jobban lefedő ismeretanyagokat vagy akár művelődhet önszorgalomból odahaza az esetleges későbbi foglalkoztatási esélyeit javítandó, mert ezeket nem értékeli a rendszer.
Aminek tényezőibe nem lehet közvetlen beleszólásunk, azért definíciószerűen nem is lehetünk felelősek. Egyetlen és kizárólagos lehetőségünk a passzív megfelelés, ennek hiányában az automatikus elbukás. A megfelelés ebben a kontextusban azt jelenti, hogy jeles bizonyítvánnyal felvértezett agyhalottakká alakulunk.
A dolgozatok és kompetencia-felmérések sokaságának kiszolgálására hivatott abszolválhatatlan és elidegenítő elvárások felélesztik a csalás kultúráját. Amerikában 2019-ben robbant ki az ún. „College admissions scandal„, ahol hiteles bizonyítékok és dokumentumok kiszivárgása nyomán kiderült, az elit egyetemek pénzügyi megvesztegetés fejében a felvételi eljárásaikban előnyben részesítették a milliomosok gyermekeit.
Egy felmérés, mely a felsőoktatásban diákságra oktrojált esszék minőségét vizsgálja, 94% eséllyel képtelen volt detektálni a ChatGPT-vel szerzett dolgozatokat.
Egy egyetemi etikaóra oktatója a diákok 40%-át fülelte le csalással. Hogyan tette? „Egész véletlen” feltöltötte weboldalára a komplett záróvizsgája megoldásait. Csakhogy a válaszok java része helytelen volt.
Másutt csalás helyett a végeláthatatlan leépülésbe vezet minket az „élethosszig tartó tanulás” mesés szisztémája. Kiderült, hogy a magyarok alig 6 százaléka képes hosszú és összetett szövegek értelmezésére. Hosszú évek óta az amerikai és európai diákok IQ-ja egyaránt zuhanóban van. Japánban, miután két ízben is radikális nyelvoktatási reformot vezettek be az iskolákban, a 2011-ben elfoglalt 14. helyéről 2023-ra 87. pozícióba zuhant vissza a fiatalok angoltudás-szintje.
Miközben szegény gyermekek folyamatosan és kitartóan hülyülnek a börtöniskolák falai között, igencsak korlátozott figyelmükért ringbe száll a TikTok és Instagram varázslatos mesevilága.
Ted Gioia blogger igencsak érdekes jelenség felfutását hallgathatta meg tanár ismerőseitől. Miközben a szabvány iskolák diákjai egyre többször és többször merülnek el iskolai órák közben a platformok mézédes kábulatába, a fiatalkorúak börtönébe zárt kamaszok kitörő érdeklődéssel figyelnek és szállnak be aktívan a tanórák folyamatába.
Egy tanár 2021 óta oktatja részmunkaidőben a börtönök lakóit, kiknek érdeklődése odáig eszkalálódott, hogy immár filozófiatörténetet is játszi könnyedséggel oktathat nekik, a spontán verbuvált színjátszó szakkörről nem is beszélve, melyet a külvilágban lehetetlen volna feltölteni kellő számú diákkal.
Úgy áll tehát a szitu, hogy a börtönökben lehetséges oktatni a serdülőket, míg az iskolákban ugyanez szinte lehetetlen folyamat. Ez felvet bennem bizonyos kérdéseket, például hogy nem-e a campbelli kontraszelekció bizonyítékát láthatjuk eszkalálódni a TikTok gerjesztette tanórai függőség felfutása helyett.
Gioia tanár barátai beszámolnak arról, hogy az iskolai diákok egyenesen hiperérzékenyekké váltak az okostelefonoktól (ez érthető, hiszen állandó jelleggel megzavarja szórakozásukat az ostoba tanári kar a mindenféle hülye kérdéseivel), s minden igyekezetükkel kizárólag a következő percekre elégséges dopamin-adag akkumulálására koncentrálnak.
A nyakló nélküli dopamin-vadászatuk minden létező életfunkciójuk elé rendelődik, s – most figyeljünk – ezeket a telefonjaik képernyőjére ragadt szemű diákokat büntetgetni sem lehetséges, mivel minden korábbi érát felülmúló apátiával viseltetnek a tekintélyszemélyek iránt. Nem érdeklik őket az érdemjegyek, egyetemi tanulmányokra immár egyáltalán nem ácsingóznak, tervezni nem akarnak. Egyetlen és kizárólagos vágyuk, hogy minél előbb visszairányítsák figyelmüket a képernyőre.
Velük szemben a börtönök diákjaival hosszú órákon át lehetséges beszélgetni Platón és Descartes ideáiról.
Szándékosan nem állom meg, hogy kikönyököljön a cinizmus az arcomon, így felfedem az okostelefon-függőség valódi, rejtett titkát. Az ugyanis nem önmagában a TikTok-táncikálás, hanem hogy az online tartalmak segítenek elképzeltetni velünk egy olyan világot, amely itt a földi eszközökkel abszolvált lefestésében a lehető legközelebb fekszik a mennyek országához. Ahol nincsen iskola bullying meg a tanárok erőszakolt baromságainak magolása, hanem ahol a gyermekek élményszerűen szívják magukba az életvitelükhöz szükséges ismereteket.
Ezt hívják organikus tanulásnak. Egy felmérés felfedte annak igazságát, hogy a gyermekek rendíthetetlen lelkesedéssel viseltetnek a tudomány iránt, imádnak kísérletezni és megfigyeléseket végezni, ugyanakkor elutasítják a tudóssá válás követelményét, azaz hogy személyes érdeklődésük tudományos titulussal alátámasztott lélekgyilkos unalommá transzformálódjon.
A börtöntöltelék gyermekekkel való példálózás azért hiteltelen, mert szemlátomást ők nem képesek vagy nem akarnak az okostelefonokból áradó fantázia-vágyképekkel foglalkozni, ezért is volt muszáj bűnözniük a valóság dimenziójában. Érdekes kísérlet volna okostelefon-függő fiatalokat börtönbe zárni és megfigyelni, vajon ők is oly heveny izgalommal viseltetnének-e a színjátszó szakkör iránt.
A TikTok-függőség kialakulásának valós oka, hogy egész addig, amíg akad egy fiatalnak bárminemű választása, kizárólag arra fog orientálódni, ahol az egyéni kontroll legalább minimális lehetőségével élhet. A telefonja használata fölött bír kontrollal a fiatal, az iskolában belé plántált baromságok és jövőbeli kereseti potenciálja terén nem.
Itt pedig tetten érhető a materialista gondolkodás csődje: ha a gyerekek már megismerhettek egy valódi örömöt gerjesztő élmény-csomagot, akkor minden erejükkel annak visszaszerzésén fáradoznak. Ezért egy telefonjától megfosztott tiktokkert gyanúm szerint ugyanúgy nem fogja érdekelni többé a különóra meg az iskolai agymosás, mint a büntető akció előtt. Ahhoz ugyanis az eleddig felhalmozott képzelőerejének megsemmisítése volna szükséges, hogy az oktatói agymosás képviselhesse az érdeklődés egyetlen és kizárólagos szóba jöhető dimenzióját.
Ezért akármennyire is fáj az elhülyítést erőszakoló karhatalmi aktoroknak ezt hallani, a butító elmeprogramozás összeomlásának folyamata nem akadályozható meg, az oktatás nem állítható vissza a körmösök és fegyelmező eszközök sokaságával alátámasztott piedesztáljára. Ugyanis a hatalom és hierarchia feltétlen imádatának doktrínája mondott csütörtököt végleg, s ezért is lendült fel a diákság büntetgetések iránti érzéketlensége. Nem lehetséges visszalendíteni az intézményrendszer szekerét az agyhalál futószalag-gyártása felé, mert a mai fiatalság ráismert az igazságra, hogy a király meztelen.
Hosszú évtizedeken át egyáltalán nem a szorgalmunk, intelligenciánk, tanulási képességeink határozták meg előmenetelünket, bár a rendszer aspiránsai folyamatosan ennek hazugságával házaltak. A hatalom embereinek személyes jóváhagyása nélkül semmire nem vihettük, tanulás ide vagy oda. A mai fiatalság szent feladata bevégezni a züllesztési rendszer hősies és ellentmondást nem tűrő elpusztítását, hogy új alapokon egy valóban gyermekközpontú és a hatalmi indoktrináció érvényét sutba vágó szisztéma születhessen.
