A mai napig Kelet-Ázsia iskolái szállítják a legboldogtalanabb, legkiégettebb, élettel szemben legkeservesebb elutasítást szülő diákságot. Mindez nyilván roppant meglepi a hazai butítási folyamat tanulás-fasisztáit, hiszen minden naiv és ostoba ember azt hihetné, az évezredek óta folyamatosan hanyatló és züllő nyugaton termeli ki magából az oktatási rendszer a legtöbb életképtelen fiatalt.
Ázsiában három ország züllesztési rendszere hajtja végre a jobb sorsra érdemes diákság önfeladásának tömeges kikényszerítését: ezek közül a legbrutálisabb a koreai. A kínai hülyítés szülői terror segítségével kívánja érvényesíteni tevékenységét (ezt hívják a helyi szlengben tigrisanyaságnak), az indiai szisztémában pedig a mai napig érvényes módszer a diákság testi fenyítése és a vizsgákon csalók igencsak eltúlzott büntetése. Ha hihetünk a népesedési statisztikáknak, az erőszakos gyermekpusztítás szisztémája alatt mai napig a globális diákság legalább fele szenved mértéktelenül.
Kezdjük a koreai modell elemzésével. Itt hétköznap hajnali 6 és este 11 közt egyebet nem csinálnak szegény diákok, mint vagy iskolában vannak, oda tartanak, vagy onnan mennek haza. A szabvány oktatás ugyan délután 4-ig zajlik, ám a monopolista konglomerátumokként üzemelő csebolok kiszolgálásáért (Korea gazdasági modellje és a vonatkozó fogalmak megértéséért olvasd el a Dél-Korea demográfiai összeomlásáról értekező esszémet) szinte minden gyerek speciális iskolába jár, melynek angol neve (cram school) mindent elárul: szó szerint magolóiskolákba kényszerítik szegényeket a 8 óra hosszúságú szabvány elmepusztítás után.
A folyamat következményeként a koreai gimnazisták nagy átlagban 4 órát alszanak éjszakánként, miközben huszonéves korukig az ellenkező nemmel való ismerkedés de facto tiltva van nekik. Akik az egyébként egyáltalán semmiféle menekülőutat nem jelképező idol, színész vagy k-pop sztár pályára révednének, azok legtöbb esetben szerződésben kötelesek garantálni, hogy egészen menetrendszerű leselejtezésükig (ami jobbára 26-28 éves korban következik be) kerülik nemhogy a házasságot vagy párkapcsolatot, de a puszta randizást is.
Akik maradnak a szabvány bérrabszolgaság karámjában (ezen és a sztárságon felül már csak az éhhalál marad választható alternatívaként), azoknak az életben maradás érdekében kötelező folyamatosan jeles tanulmányi eredményeket produkálniuk. Ha a felmosórongy-huszár pozíción felül valami előkelőbb „álláslehetőségre” is kívánnának pályázni, melegen ajánlott a Harvardhoz képest sztálingrádi körülményeket prezentáló szöuli egyetemi szakok elvégzése mellett néhány tanulmányi versenyt is előkelő helyezés mentén abszolválni. Mindezt pusztán azért, hogy az éhen halást vagy halálra fagyást elkerülő heti 70 órás örök rabszolgaság nem mindennapi ajánlatához juthasson az ember.
A rendszer következményeként a koreai diákság egyharmad része kifejezetten vágyik az öngyilkosságra, ami az egész világ legmagasabb ilyen jellegű mutatója. Ily körülmények közt immár tökéletesen érthető, miért vett fel tavaly 0,65-ös értéket Dél-Korea termékenységi mutatója.
Kínában a legelviselhetetlenebb erőszakpresszió szülői részről éri a fiatalságot, kiknek soha nem marad beleszólásuk abba, mit szeretnének csinálni, mivel szeretnének felnőtt korukban foglalkozni. Mindenben a szülők döntenek helyettük, ideértve a gyerekkori barátok megválogatását és a későbbi párkapcsolat / házasság céljából szóba jöhető partnerek szelektálását.
A kínai tigrisanyák kifejezett célja a gyermekek mindennemű önállósági törekvésének kiirtása, hogy azok haláluk napjáig függők maradjanak szüleiktől, gyerekeiknek pedig ugyanezeket az aberrált és életellenes eszményeket adják tovább.
A tankönyvi mintapéldába illő össznépi nárcizmus doktrínája szerint bárminemű önbizalom csepegtetése a gyermekekbe felesleges, sőt kifejezetten ártalmas. Éppen ezért azoknak nem lehet önálló érdeklődésük, saját időbeosztásuk, kiváltképp nem rendelkezhetnek szabadidővel. Nyomorúságos tengődésük minden egyes minutumát a szülői elvárások makulátlan teljesítésének kötelesek szentelni, mit sem törődvén a maguk igényeivel, sőt szükségleteivel.
E szociopátiás viszonyrendszert igazoló ideológia, hogy a gyermek feltétel nélküli hálával tartozik kapzsi és önző szüleinek, akik méltóztattak őt a világra szarni és aberrált elvárásaikkal traktálni:
Tartozol nekem az áldozatomért az életeddel.
Kína végletekig ateista-materialista kultúrájába kiirthatatlanul beivódott a szexualitás démonizálása és központi kontroll alá vonása (az egész világon a malájok és indonézek után a kínaiak vesztik el legkésőbb szüzességüket, átlag 22 éves korukban). A kínai társadalom életellenessége ragyogóan megmutatkozik az évtizedeken át erőszakos kényszerabortuszok tízmilliói által érvényesített egykemodellen.
Mivel a legtöbb mai szülőnek így mindössze egy gyermeke van, arra vetik kudarcos életvezetésükből eredő mindennemű terheiket. Ráadásul Kína a mai napig nem rendelkezik univerzális állami nyugdíjrendszerrel, így az egyke gyerekre egyben ráoktrojálják az elaggott família eltartásának elhordozhatatlan kötelezvényét is.
A fiatalok azonban nem tudják többé elviselni ezt a rendszerterrort, így az ottani Z-generációs fiatalság immár nemhogy lázadozik az élet kioltását végző konvenciók ellen, de mereven elutasítja azok követését! Akad a „nem akarom” mentalitásnál hangyányit hathatósabb attitűd, a „nem fogom”.
A nemakaromság kapcsán a hatalom elhitetheti magával meg alávaló jobbágyai hülye fejével, hogy némi plusz erőszakpresszió, egy kis bírság, súlyos büntetések garmadája meg újabb életgyilkos törvények bevezetése által visszaragadhatja a kontrollt a népesség feje fölül. „Majd benő a fejük lágya” – mondogatják, kiváltképp ha „rásegítenek” egy kicsit. Ám mikor a lakosság – ráadásul immár a rendszer további istápolásával megbízott része – a belengetett súlyos büntetések terhe mellett is mereven elutasítja a szisztéma terrorját, nincs az a pártállami viktátor, aki megállt parancsolhatna az élősködő gerontokrata terrorregnum összeomlásának.
Kínában pedig jelenleg ez zajlik. A tigrisanyaság szisztémája pont most, a 2020-as évek derekán mondott végérvényesen csődöt, amikor a komplett életüket erőszakkal elraboló terrorista szülők és züllesztési szisztéma konspirációja nyomán diplomát „nyert” diákok hada képtelen az összeomlásra ítélt munkaerőpiacon a létfenntartását és szülei eltartását szavatolni képes állásra szert tenni.
Mivel a válságnak nem belső, hanem külső okai vannak, a kudarcot vallott gyermekek megszégyenítése és bukott diákokként megbélyegzése mit sem segít a helyzeten, sőt, felgyorsítja a pusztulás folyamatát.
Kalandozzunk most Indiába, ahol a korábban Európában is meghonosodott fekete pedagógia maradványai tombolnak. Itt a vesszővel fegyelmezés napjainkban is a tantermek életének mindennapos részét képezi, s ez még csak nem is az indiai iskolarendszer legrosszabb tulajdonsága. Az ugyanis a következő: a vizsgákon való csalás akár 7 év börtönt eredményezhet.
Az indiai gyermekpusztítási szisztéma pedánssága ellenére (vagy talán éppen azért) a diákság és a felnőtt munkaerő egyaránt az értelmi képességek súlyos leépülésétől szenved. Ez a bebetonozott kasztrendszerrel karöltve egyszersmind megakadályozza India gazdaságának felemelkedését. Nem véletlen, hogy a hindu szimbólumok, mint a szvasztika, rasszbéli megkülönböztetések, mint árjaság mellett a fekete pedagógia európai bevezetésének gyökerei is az indiai szubkontinensig nyúlnak vissza.
Tegyünk némi kitérőt a szerencsére csakhamar a történelem szemétdombjára vetett fekete pedagógia felé. Az Európában nagyjából 1880-1940 közt űzött halálos modell alapfelvetése szerint a gyerekek eredendően rossznak születnek, rosszak is maradnak egészen addig, míg egy erélyes és szigorú tanári-szülői kar ki nem kényszeríti belőlük a „jóságot” fenyítéssel.
Ennek a tömeggyilkos ideológiának az alap tana Luther Mártontól származik, ki komoly vitákat folytatott le a korabeli egyház fejeseivel annak igazolására, hogy emberi szabad akarat nem létezik, hanem mi mindnyájan úgymond passzív és magatehetetlen bábokként teng-lengünk az életben. Egyetlen és kizárólagos döntési lehetőségünk, hogy vagy az Isten, vagy a Sátán rángassa ama madzagokat, amelyek napi cselekedeteinkben vezérelnek minket.
Tehát a gyerekeket ki kell ütni-verni a Sátán markaiból. Hogyan tették? A mindennapok szerves részét képezték a kiszámítható időben (mondhatni betáblázva) érkező verések, fájdalomkeltések, „beavatási szertartások” (mint hatalmi pozíció demonstrálása a diákok fölött, mindennapos alázás-gyalázás, pszichológiai terror). Már csecsemőkorban beindult a tortúra: az anyák olykor egész napokon át megvonták tejüket síró csecsemőiktől, hogy úgymond rászoktassák őket a türelemre, aminek jó hasznát veszik majd későbbi életük során.
A korabeli diákság egész teste, de még rutinszerű cselekedetei is a tanári kar közvetlen kontrollja alá rendelődtek. Nyilván szegény gyermekeknek semmi beleszólásuk nem volt a folyamatba, erőszakkal verték beléjük a Sátán kiűzetése érdekében a Sátánnak oly kedves doktrínákat.
Ekkoriban terjedt el a napjainkban is előszeretettel űzött haptákban állás követelménye órakezdéskor, a fegyelmezett ülés vaspálcával érvényesített követelménye, a sugdolózás és füllentés tilalma, a renitens lurkók osztálytársak előtti nyilvános megaláztatása, s ami a legaberráltabb: a serdülők nemi szerveinek totális kontrollja.
Kiváltképp a kor arisztokrata szülei örömmel ruházták át a hatalomra a maszturbáció és tinédzserek szexuális életének közvetlen és nyílt ellenőrzését, ami egyben a nagycsaládos modell felbomlásának s előbb a nukleáris családnak, majd az örök szingliség és gyerektelenség modelljének ideológiai megágyazójává vált. Aki kíváncsi ennek miértjére, az olvassa el a vonatkozó részt a Kultúrtörténet blogon.
A zabolázatlan terror alapja mindig és mindenkor a hierarchia, azaz ama ostoba, mégis kiirthatatlan hiedelem, hogy a hatalom mindig mindenkinél mindent jobban tud.
Meg is lett aztán a fekete pedagógia következménye: minden idők két legvéresebb háborús népirtása kötődik az ördög kiverése nevében az ördögöt erőszakkal belénk ékelő szisztéma regnumának. Hitlert és Sztálint, velük legfanatikusabb követőiket a fekete pedagógia módszereivel nevelték.
Aki szemfüles és értő elmével olvasta az eddigieket, feltűnhet részére, hogy a régi korok butításának alapvető ideológiai bázisát képező indoktrinációs terror egyáltalán nem tűnt el a mai rendszerből, csupán annak érvényesítéhez egyre láthatatlanabb és finomabb módszereket vezetett be a tanári kar az elmúlt évtizedek során.
A szigorú fenyítést felváltotta az érdemjegyek kontrollálta jövőkép, a szellemi indoktrinációt a manipuláció, az életképesnek mutatkozó, ezért rendszerrel szemben lázadozó egyedek leszerelésére pedig a katonás trenírozást a megjegyezhetetlen mennyiségű tananyag abszolválásának követelménye, hogy automatikusan és menthetetlenül bekövetkező kudarcélményünket követően magunktól is tudjuk, hol a helyünk. Ne kelljen vesszőpálcával „helyes” belátásra késztetni minket.
A külső kényszerítő eszközök tárházát tehát felváltotta egy belülre, elménkbe és szívünkbe plántált követelmény-hálózat, mely képes a rendszer mindennemű aberrációinak következményeit egyéni és személyes kudarcokként láttatni. Miközben az elmebeteg elvárásrendszer valós forrása továbbra is külső.
Most már kizárólag a XXI. századi züllesztési-butítási rendszer lényegi működésének kifejtése és hanyatlásának, remény szerint végső összeomlása okainak megfejtése maradt hátra.
Induljunk ki mindehhez a magyar modellből, mely elég sajátos módon kombinálja a kikövetelt poroszos pedánsságot, az elsősorban verbális terrorral érvényesített szigort és a kelet-ázsiai elviselhetetlen mennyiségű tananyagot mérhetetlen korrupcióval és züllöttséggel.
Itt a tanár és diákjai látszólag összekacsintanak egymással, hogy „lám, ettől az elviselhetetlen mennyiségű, ótvar és felesleges tananyagtól mindannyian jól megbuknátok, de én kegyes leszek hozzátok. Ha jól viselkedtek, nem meszellek el titeket, hanem megengedem nektek akár a csalást is, vagy előre megmondom a dolgozat megoldásait”. Az én életemben mindenütt előfordult, általános iskolától fogva a tanulmányi versenyeken át OKJ-tanfolyamig bezárólag, hogy az eleve reménytelen és semmiféle motivációt nem keletkeztető tananyagot a diákság csoportos önfeladása nyomán végül az oktató kar engedékenysége által sikerült abszolválni. Persze csak akkor, ha úgy viselkedtünk, ahogy azok elvárták.
Róna Péter egyetemi oktató, közgazdász és egykori New York-i bankár szerint a hazai diákságot lehetetlenség valós gondolkodásra sarkallni, mivel nem fejezhetik ki önálló véleményüket egy adott téma kapcsán. Kizárólag azon erőlködhetnek, hogy kitalálják, mit kíván hallani az oktató.
Egyetemen valahogy érintetlen maradt a szigorú pedánsság és az abszolválhatatlan tananyag biflázásának doktrínája, nem véletlen, hogy a frissen érettségizett, majd valamely felsülőoktatási intézménybe felvett lurkók első tanéve egyfajta kultúrsokkot követő egybefüggő poszttraumás stressz.
Igazán egyedi tehát ama hazai torzszülött struktúra, mely gyilkos mennyiségű tananyagot kombinál szégyenteljes színvonaltalansággal. Bár ha ennek alternatívája a fiatalságot öngyilkosságba kergető koreai modell, akkor akár még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat.
A hazai butítás tehát fél lábbal keleten, másik felével nyugaton tapos. Mivel ez idáig a végletekig gyermekellenes keleti szisztémák értékelésével foglalkoztunk, vonjuk meg végső konklúzióinkat a nyugati butítás értékelése mentén.
