Ugorjunk a következő fejezetre, aminek címe: „A szenvedélyes magyar”.
A meg nem oldott gyávaság kizárja, hogy merjek hinni valamiben. A gyáva nem mer hinni abban, hogy ő magyar.
??? Ez meg mi a fitykes lófenét akar jelenteni?
Nemrégiben beszélgettem egy huszonéves sráccal, és ő is ugyanezt hozta fel: ha beszélgetsz egy amerikaival, egy olasszal, egy spanyollal, az valósággal beletolja az arcodba, hogy ő amerikai vagy spanyol vagy olasz.
Néhány megfontolandó pont: Magyarország azért nem annyira ismert, hogy az egész világon mindenki tudja, hol van. Ha valaki Kelet-Timorból érkezőnek mondja magát, ő is ugyanolyan harsányan mondja? Vagy Mianmarinak, ahol dúl a polgárháború? Aki Észak-Koreából szökött, szintén pofátlanul beletolja az arcodba ennek tényét?
Örök isteni erény a szerénység, s ennek semmi köze a gyávasághoz. Ha mégis csak a magyarok gyávák, más nemzetek tagjai viszont nem, akkor vagy a nemzetkarakterisztikában, vagy a rendszerben van meg erre a gyökérok, nem pedig az egyénekben. Hiszen különben minden más országban is hasonlóan sok gyáva ember volna.
De ha elmész egy osztrák kisvárosba, ott azt látod, hogy Jürgen azt mondja Matthiasnak, te, figyelj, én azért fizetem be az adót, mert ez fontos az egész közösségnek. Abból épülnek fel a játszóterek, abból állítunk fel napelem- vagy szélerőműparkot, abból fejlesztjük az utakat, az egészségügyet, az oktatást. Ezzel szemben mit mondunk mi az adóra? A rohadt életbe, mennyit kell fizetni! Nehogy már! És ha sokan gondolkodunk így, ha sokan vagyunk irigyek, rossz- indulatúak, sértődékenyek, pesszimisták, intrikusak, besúgók, műveletlenek, igénytelenek, búvalbéleltek, akkor az meghatározza a közösség jellegét.
Mekkora baromság. Persze nem véletlen, Csernus közgazdasági ismeretei szintén a nulla felé tendálnak, mégis belepofázik az adóügyekbe.
A következő mondatot jól jegyezze meg mindenki. Nem azért adóztat az állam, mert ő abból fedezi az államigazgatást, egészségügyet, játszóterek felújítását, egyéb baromságokat, hanem mert így kívánja kontroll alatt tartani a lakosság elkölthető pénzmennyiségét, továbbá igényt kierőszakolni a nemzeti valutára.
Az adóztatás lényege, hogy amennyiben az ember kizárólag a karhatalom által megkövetelt pénznemben teljesítheti azt (gyk: forintban), úgy láthatatlan madzagok által kényszerítve van rá, hogy valahogy forinthoz jusson. Ezt pedig csak úgy teheti meg, ha forinttal kereskedő aktorok részére teljesít szolgálatot, azaz bér -és adósrabszolgája lesz vagy az államnak, vagy egy vállalatnak. Ennyi az adóztatás lényege, ezért van szükségünk adófizetésre. Hót leszarja a hatalom a közösségünket meg a játszóterünket.
De ha ettől eltekintünk: hogy lehet, hogy Svédországban a legnépszerűbb állami intézmény az adóhivatal, míg idehaza a legnépszerűtlenebb? Tán ezek a fránya egyének tehetnek minderről, akik folyamatos hőbörgésükkel aláássák a mesés magyar adóparadicsomot?
Aztán nem is beszéltünk még a naffia vérmes bűncselekményeiről, mint az ún. adóhatósági trükközésekről, a gurításról, illegális inkasszók és végrehajtások hadáról. Persze, mert az áldozat hagyja. Tán halálra kéne késelnie a feléje mászkáló revizorokat, ahogyan egyszer egy rémült polgár tette, igaz?
Persze hogy búvalbélelt a többség, mert különben ki kellene mondania, hogy a félresiklott életéért valójában ő a hunyó. Hogy rajta múlt, mert nem tett bele annyit, amennyit tudott volna, mert fontosabb volt a buli, a piálás, a csajozás-pasizás, fontosabb volt a dolgokat a könnyebbik végén megfogni.
Irigylem, hogy bár így félresiklott az élete, de még neki is megjárt egy kis egészséges mértékű bulika, pia, pasizás meg csajozás. Most képzelje el, drága Csernus úr, jómagam személyesen ismerek embereket dögivel, akik soha nem jártak kicsapongani, mindenről lemondtak, egész napokon át a tankönyveket bújták, viszonylag jó iskolába jártak (diplomások is vannak köztük), soha nem dohányoztak és nem is drogoztak, vagy egyedül maradtak, vagy megházasodtak, és látom, hogy tönkre van menve az életük.
Roppant lehangoló érzés például ránézni a Facebook-omra, éppen ezért mostanában nem is teszem.
Most jutottam abba a korba, amikor minden valószínűség szerint végigszemlélhetem a tömeges válásokat. Kiváltképp azoknál, kiket eleddig is kizárólag a CSOK meg a babahitel tartott össze.
Ismerek kiégett nihilista százmilliomost is, habár ő nem tartozik a baráti körömbe (és nem a már emlegetett debil örökös).
Vagy ott van Szász Marci, a csodagyerek zseni, kinek arcával anno minden Danone (?) joghurtot agyonreklámoztak. Hihetetlen, milyen keserves sorsutat járt be szegény.
Pedig a megoldás egyszerű és kézenfekvő: másképp kell csinálni! Ha egyes szám első személyben kimondom, miről tehetek én, és elhatározom, hogy onnantól kezdve másképp csinálom, akkor minden megváltozik. Onnantól kezdve nincs többé búvalbéleltség, és nincs önsajnálat. Amíg viszont általános a felelősség előli menekülés, addig az általános depressziós állapot sem szűnik meg.
Ajánlom Csernus figyelmébe Szendi Gábor esszéjének olvasását, melynek már a címe is reflektál erre az ostoba baromságra: „Na, most majd jól megváltoztatom az Életemet!„.
Ha viszont a közösség elkezdene felelősséget vállalni először a saját életéért, a saját konfliktusai menedzseléséért, a mindenkori érzései kimondásáért, annak a felismeréséért, hogy élhet bátran is, akkor megváltozna a nép a kisugárzása.
Lásd Hamasz, tálibok, oroszok. Ők aztán hősiesen vállalják saját érzéseiket, konfliktusaikat!
Azt mondják, ma Magyarországon nem lehet megélni földművelésből. Én a gazdasági kérdésekhez nem értek, engem az érdekel, hogy ha valaki beleszorult ebbe a helyzetbe, és látja, hogy nem megy a gazdálkodás, miért nem talál ki valami mást. Ha én bátor magyar vagyok, akkor merek olyan döntést hozni, hogy ezt nem csinálom tovább. Hogyha nyitott lennék a világra, akkor azt mondanám, hogy oké, nem tudok megélni a kukoricatermesztésből? Akkor termesztek új-zélandi spenótot azok számára, akik át akarnak térni a vegán életmódra.
Magának teljesen igaza van, tényleg tök hülye a gazdasághoz. Termelni kizárólag hitel + uniós támogatás kettőse mentén lehetséges bármit, ezek nélkül roló le.
Ami igazán csodás ezekben a támogatási módozatokban, hogy előre meghatározzák, mire szabad azokat felhasználni. Ha tehát maga új-zélandi spenótot akar termeszteni, de nincs ennek abszolválásához kiírt pályázat, talán termelhet új-zélandi spenótot Új-Zélandon, de nem itt.
Ehhez a hitelhez kötött őstermelőségnek meg pontosan az a lényege, hogy mindenki kizárólag azt termelhessen, amit a hatalom megenged, és a komplett élelemlánc a hatalom szabadulhatatlan kontrollja alatt legyen. Magyarán nincs egyéni felelősségem abban, mit termelek, mert nincs beleszólásom se! Vagy azt állítok elő, amit megkövetelnek, vagy viszi a Bill Gates a termőföldemet.
Ha megnézzük ezt a szituációt, amikor az orvos közli, hogy nem hajlandó kendőt adni, akkor nem az a helyes megoldás, hogy megsértődőm és faképnél hagyom. Hanem helyette mondhatom azt, hogy „teljesen igaza van, doktornő, ne is adjon, de képzelje, az jutott eszembe, hogy ha a hároméves kislányom odahaza rohangászik, akkor fél kézzel hogy fogom tudni utolérni. Ezen nevettem. De azért kaphatnék mégis egy kendőt?” Tehát a felelősségvállalás azt jelenti, hogy kiállók azért, amiben hiszek – adott esetben kiállók azért, hogy nekem mint a tb-járulékot becsületesen fizető állampolgárnak az egészségi állapotom miatt az a kendő jár.
Persze, kiváltképp éles helyzetben nekiállok csak úgy hollywoodi színész módjára brillírozni.
Ha egy adott napon, mondjuk, 500 orvosi rendelőből harmincban búvalbélelt, rosszindulatú rezidensek fogadják a betegeket, akkor abból úgy lesz itt változás, ha a harmincból húsz helyen kiállnak az emberek magukért, és azt mondják, hogy kedves doktornő, én fizetem a tb-t, úgyhogy kérném szépen azt a kendőt. Egyébként meg mindig a fejétől bűzlik a hal, úgyhogy kéretem a főnökét is, mert szeretnék vele elbeszélgetni. A magyar ember motivációja viszont manapság az, hogy szívjon és konfliktust kerüljön.
Hadd meséljek egy történetet arról, hogyan működik a valóság. Gyűlölök magamról beszélni, kiváltképp a magánéletemet kiteregetni, úgyhogy becsülje meg ezt a kis szemelvényt a személyes életemből.
2015 nyarát írunk, amikor egyszer csak úgy megfájdul a fogam, hogy a falat kaparászom kínomban. Bár megelőző keserű tapasztalataim alapján a halál egy fokkal kedvezőbb alternatíva a fogorvos látogatásánál, itt a fájdalom már tökéletesen felülírta az univerzum rendjét.
A helyi fogdoki nem volt hajlandó kezelni, hanem beutalt Kaposvárra fogröntgenre. Ott kiderült, hogy piros lámpás vagyok, azaz nem fizetem a TB-t. De ismerem a törvényt, eszerint (akkor még, 2019 óta nem így van) a kórháznak kötelessége ekkor is ellátni, aztán majd a NAV esetleg utólag bevasalja rajtam a kezelésem díját.
Elkészült a fogröntgen, mennék vele vissza a marcali rendelőbe, csakhogy a fogdoki mindennemű előzetes jelzés nélkül spontán szabadságra vonult két hétre. Ezért hacsak nem akartam azonnali hatállyal megdögleni, muszáj volt visszamennem Kaposvárra, ahol egyébként nem ismerem ki magam. Így kénytelen voltam apámat is ugrasztani, hogy kísérjen el engem, különben elvesztem volna.
A kórházban azonban kerek perec megtagadták az ellátásomat a piros lámpára hivatkozva. Elkezdtem kétségbeesetten vitatkozni az ottani dokinővel, hogy mindjárt megpusztulok, hogy igenis fizetem a TB-t, de ha nem így volna, törvény szerint akkor is kötelessége ellátni (ugye konfliktus felvállalása). Nem elég, hogy lerázott engem magáról, mint a telibe vert zsebkendőt, de még jól meg is alázott a várakozók előtt, miközben sorolta a kifogásokat, hogy ha most ellátna, akkor az EÜ nem fizetné ki a kezelést, meg satöbbi… nem emlékszem pontosan az összes tételre, de volt még egy-kettő.
Most jön a plot twist. A TB-m történetesen fizetve volt. Tökéletes rendben voltak az adóügyeim, mintakövető joviális állampolgárként működtem. Persze ezután már nem sokáig, de ez a trauma csak egyike – ráadásul messze nem a legsúlyosabbika – volt az engem ért karhatalmi megaláztatások hadának.
Miért volt akkor hát piros a lámpa? Nagy nehezen sikerült utánajárnom, s ehhez további 2 iroda látogatása volt szükséges. A NAV mulasztásából adódóan, mivel én rendesen jártam el a vállalkozásom bejelentésével. Törvény szerint az egyéni vállalkozónak magának kell bejelentkeznie TB alá. Csakhogy a KATA-sok kivételt képeztek, őket a NAV magától bejelenti, azonban ezt esetemben nem tették meg.
A fogfájásom kezeletlen maradt, két hét múlva magától elmúlt, majd egyetlen esztendő leforgásán belül 4 fogam ment teljesen tönkre. Ezt és az általam egyelőre felsorolni nem kívánt temérdek egyéb traumát soha nem bocsájtom meg a rendszernek, kiváltképp mert minden egyes hasonló ügyintézési alkalommal alávaló mocskos állatok módjára bántak velem. Azért sem mentem vissza Kaposvárra, mert ez a „remek” kis kiruccanás apámnak két kiesett munkanapjába került, ketten együtt pedig 30 ezer forintot vesztettünk a semmiért.
Interneten elolvashattam, hogy a fogfájás, amit elszenvedtem, a fogbélgyulladás egy olyan rendkívül ritka típusa volt, amely nem járt külső fogzománcon látható szuvasodással (ezért is kellett röntgenre küldeni), így a begyulladt fogbélnek nem maradt helye a tágulásra, hiszen azt minden irányból merev zománc veszi körbe. Ez olyan iszonytató fájdalmat gerjeszt, ami a nőnemű áldozatok szerint összevethető a szülési fájdalommal, vagyis hála a hatalomnak és a rendszernek, immár egészen világos fogalmam van arról, milyen lehet a szülés. Persze akiknek ezt elmeséltem, heveny és cinikus röhögésben törtek ki. Ennyit az érzések felvállalásáról.
Ez a fajta fogbélgyulladás annyira súlyos, hogy végső esetben vérrögösödést is keletkeztethet, az meg a tüdőbe jutván halált, tehát amikor a doktornő engem a sárga földig alázott-gyalázott, mondhatni közvetlen életveszélyben voltam.
És még ez sem minden: két hét múlva kezdődött az egyetem (önköltséges képzésre jártam), ahol egy egész napomba és tízezer forintomba került annak igazolása, miért nem tudom a tandíjamat egy összegben kifizetni. Protokoll szerint lehetett részletfizetést igényelni, ám valójában nem járt ezzel semminemű kedvezmény: egész egyszerűen a kirótt 200 ezer forintos tandíjat 2×100 ezer forint befizetendő összegre bontották, és a megelőző években elegendő volt egy egyszerű formanyomtatvány beszolgáltatása a dékánnak. Ebben a félévben kitalálták, hogy temérdek dokumentummal igazolnom kell a szegénységem tényét, csakhogy elnyerhessek egy eleve semminemű kedvezménnyel nem járó részletfizetési lehetőséget.
Kiállás meg tisztesség? Melyik planétán él maga?
„A példamutató magyar” címzetű fejezetet megintcsak jobbára átugornám, mert a valós élettel semminemű viszont nem ápoló baromságtengeren kívül semmi fontos információ nem hangzik el benne. A következő bekezdés viszont rendkívül sántít:
…Rendeztek egy teljesen új vitorlásversenyt a Kanári-szigetek közelében… Minden országnak a legjobb vitorlázóit válogatták össze, és mindenki ugyanolyan hajót kapott, amelyeket egyébként itt Magyarországon, Kápolnásnyéken gyártottak. Ezt a versenyt először rendezték meg, és mi, magyarok lettünk a világbajnokok, úgy, hogy a nyolchajós elődöntő mezőnyben egyedül a magyar csapat érkezett olyan országból, ahol nincs tenger, ezért ők tavi körülmények között készültek fel egy tengeren zajló versenyre. Úgy érzem, ez tényleg szép teljesítmény…
Így lehet megmutatni egy közösségnek, hogy ha valamit kellően kitartóan művelsz, ha soha nem adod fel a célodat, és hiszel benne, hogy el fogod érni, akkor világbajnok is lehetsz.
Hát ez inkább az eltántorítást végzi. Ha minden áron sportnemzetté kívánjuk faragni ezt az országot, inkább a tömegsportot kéne erőltetni a versenysport helyett. Persze a verseny heveny erőszakolása kitermel részünkre évtizedenként egy Puskás öcsit meg Hosszú Katinkát… és 7 millió szervi összeomlásban szenvedő, elhízott, tápanyaghiányos, depressziós áldozatot. Baromi sokat segít rajtuk az olimpiai aranyérem.
A versenysport egy gyűlöletes intézmény, aminek iskolákon belül való erőltetése örök életre megutáltatja a mozgást a gyerekekkel.
„A hiteles magyar” megint semmi érdemlegest nem tartogat, kivéve egy újabb álkeresztényi megállapítást:
Máté evangéliumában található egy mondat, amit nagyon sok egyházi intézményen olvashatunk: Uram, jó nekünk itt lenni! Ezt Magyarországra is vonatkoztathatjuk.
Nálunk is Jézus beszélget Mózessel és Illéssel a Bakonyban? Nem attól lesz nekünk itt jó, hogy egy földrajzi terület határain belül senyvedünk, hanem ha ezt a szedett-vedett népet megérintené végre a Krisztus lehelete. Nem pedig csak pofázna róla, amikor valami aljas tettéhez keres hamis visszaigazolást. Isten nélkül nem lesz jó nekünk itt lenni.
Haladjunk tovább, a sikeres magyar:
Mindannyian ismerjük a mondást, már idéztem ebben a könyvben is: segíts magadon és az Isten is megsegít!
Pfej. Na ezt már kiveséztem az elején.
Természetesen mindig előfordulhat, hogy az egyik fél azt éli meg, hogy a másik kitolt vele. De vajon ilyenkor valóban rosszul járt-e? Mert ha ilyenkor őszintén magába néz, akkor felismeri, hogy a tanulópénz megfizetése nem szívás, hanem a tanulás velejárója. Az ember ettől a felismeréstől egy számára hátránnyal járó helyzetben is jól érzi magát, mert látja a fejlődést, ezért nem lesz feszült.
Ó, azok a boldog devizahiteles kilakoltatottak! Képzelje drága Csernus, a fedélnek nincs helyettesítő alternatívája, kiváltképp nem olyan formában, amely rávehetne minket bárminemű tanulópénz alanyi jogú kicsengetésére.
Majd akkor fizettessen velünk tanulópénzt, ha hiánytalanul rendelkezésre áll a tananyag annak kapcsán, hogy miért átverés a sevizahitel. Aztán nem szeretném, ha olyanokat kérdezgetne a vizsgán, ami nincs is bent a tankönyvben.
Össze kéne magát kötözni a Kiss József Zsolt haverjával, aki mindenféle bolygómozgásokra hivatkozva mormolgatja, hogy most a vizsga ideje jött el, de már hosszú évekkel ezelőtt is ugyanezt pofázta.
Ha itt a vizsga, akkor hol van meghirdetve rá időpont? Mi hozzá a tananyag? Hogyhogy pont kizárólag az ilyen busás pénzügyi apanázs beszolgáltatását megkövetelő Kiss József Zsoltok lehetnek tisztában az általuk elhallgatott vizsgaidőpontokkal és eltitkolt tananyagokkal? És ki az a kétségbeesett hülye, aki mindezt be is veszi? Az a félelmem, hogy lehetnek akár többségben ezek a megvezethető pórnépek. Csak tudnám, honnan van pénzük ilyen ótvar baromságokra.
Az átlag magyar ma is úgy érzi, hogy a törvények és a jogszabályok ellene vannak, nem érte. Minden úgy van megfogalmazva az utolsó szerződésig vagy fogyasztói tájékoztatóig, hogy esélye se legyen megérteni, mert akkor át lehet őt verni.
Nem érzi úgy. A törvények és jogszabályok ellene vannak. Pont. A komplett emberiség ellen.
