Csernus Imre magyarokról szóló könyve a sarlatán fércmű kategóriáját súrolja

Belebotlottam Csernus egy viszonylag új könyvébe, mely roppant tömören és nagy mellénnyel „A magyar” címet viseli. Nagyjából azt kaptam, amit vártam: egy beszűkült agyú autoriter barom most jól ránevel minket az erélyes magyar létre, mert mi magunktól már nem is tudjuk, hogyan kell magyarnak lenni.

Ennek receptjéből Csernus a maga habitusának megfelelően természetesen kihagyta az ilyenkor szokásos politikai lózungokat (pl. hogy csak az lehet magyar, aki a megfelelő helyre pakolja az X-et, önkéntesen és boldogan elfogadja a részére kijelölt szolgasorsot, önfeledten rajong az anyáinkat napóleoni gyerekgyártó gépekké konvertáló babaváró programok iránt, stb.), és helyébe az individuális téren megnyilvánuló kívánalmakat ecseteli.

Ezek vázolásához és összegzéséhez voltaképp egyetlen mondat elegendő lett volna: „Fogd be a pofád, tedd amit mondok, és örülj, hogy megkímélem a tyúkszaros életed”. Mégsem tudja le ennyivel mondandóját, hanem háromszáz oldalakon át mantrázgatja robotikusan ugyanazokat a lózungokat, csak más megfogalmazással. Ja, hát meg kell dolgozni a milliós tiszteletdíjért ugye.

A könyv elemzéséhez idézetek garmadáját ráncigáltam ki belőle, csupán az a probléma, hogy oly terebélyesre sikeredett a heveny szemöldök-húzogatásra indokot nyújtó frázisok listája, hogy önmagában a kritika felemészt egy újabb könyvet. Sebaj, azért vágjunk neki.

Ezzel kezdi a mondandóját Csernus:

Gyávák vagyunk kimondani az érzéseinket, gyávák vagyunk felelősséget vállalni, gyávák vagyunk kiállni önmagunkért váratlan, ismeretlen és új helyzetekben is. A gyáva magyar fél szenvedélyesen élni, ezért tele van bűntudattal, és ez a kisugárzásán, a viselkedésén és a szóhasználatán is látszik. Aki olyan szavakat használ, mint „próbál”, meg „talán” meg „kicsit”, arról nem jelenthető ki, hogy élne benne az egykori magyar virtus.

Hát aki meg mindezt megteszi, pláne idehaza, annak földi pályafutása csakhamar keserves véget ér. Nem tudom, melyik bolygón él Csernus, de nekem speciel egész életemet végigkísérték a környezetem által tett „Mondj igazat, betörik a fejed” kategóriájú mantrák, melyek java része aztán a gyakorlat terén is beteljesülést nyert. Tehát talán nem „a magyarok gyávák”, hanem a világ, a környezet, a rendszer teremt erőszak által olyan körülményeket, amelyek az alanyi jogú passzív behódolást elkerülhetetlenné teszik, az ezt elmulasztókat pedig korai elhalálozásra ítélteti.

A negatív mantrákkal szemben Csernus a „Segíts magadon, az Isten is megsegít” mondását tolja a képünkbe, amiről mindent el lehet mondani, csupán azt nem, hogy Isten a személyes jóváhagyását adná egy efféle förtelmes dumálmányra. Az ember ugyanis nem tudja megsegíteni saját magát, és ebben kifejezett segedelmet nyújt a rendszerfüggőségek kibogozhatatlan és áthatolhatatlan hálózata.

Isten segítsége pont fordítva működik: mihelyt nem kívánjuk a magunk kezébe ragadni a kontrollt (segíts magadon), hanem elfogadjuk az ő kegyelmét megoldhatatlan feladataink kezelésére, akkor valóban megsegít minket. Az akaratosság viszont az isteni segítség gyilkosa.

Jön aztán Csernus a magyarok nyilaival meg a genetikai baromságokkal. Ezeket átugorván máris a kettes fejezethez érkezünk (egyébként roppant rövidke részegységekről van szó):

A megoldást itt az jelenti, ha a büszke magyarságot nem ahhoz kötöm, hogy sikerrel járok-e, vagy nem, hanem ahhoz, hogy megteszek-e mindent, amit tudok és érzek…

…Magyarországon miért érezzem magam rosszul? Ha én megteszek mindent, ami tőlem telik, akkor rosszul fogok aludni? Nem.

Van rosszabb a dologtalanságból és erőfeszítés hiányából eredő kudarcoknál, ha ugyanezen eredményekért még keményen meg is kell küzdeni.

Csernus anekdotáit az ő mindennapjairól szintén skippelném, ezek helyett ugorjunk ide:

Idehaza nagyon ritkán találkozni olyan emberrel, aki ha más sikerélményéről hall, akkor azt válaszolja rá, hogy de ügyes, örülök neki! Holott a másik öröme rád is kihatással lesz, abban a pillanatban ugyanis te is fellelkesülhetsz, és kedvet kaphatsz ahhoz, hogy neked is hasonló élményben lehessen részed. A gyakoribb reakció azonban nálunk inkább az, hogy a másik biztosan valakinek a csókosa, azért jött neki össze az a siker, vagy kifeküdte magának a tutit.

Jönnek az ilyen nagy megmondóemberek, akik ellentmondást nem tűrvén kijelentik, hogyan legyen kötelező mindannyiunknak viselkedni, majd mondásai egyből fel is akadnak a konkrét tapasztalatokon alapuló össznépi bölcsességek falán.

Itt azt hazudozza Csernus, ha valakinek valamiféle véletlen szerencse vagy megfelelő irányba való seggcsókdosás árán sikerélményben van része, az nekem vagy bárki másnak is automatikusan és alanyi jogon megjárhat, csupán megfelelő hozzáállással kell viseltetni.

Csernusnak tehát fingja nincs a rendszer működéséről. Konkrét példát nem nagyon, viszont analógiát bőséggel tudok prezentálni e tétel cáfolatára.

Puzsér említette egyszer Jurij Gagarin példázatát, aki azt hivatott demonstrálni, hogy az égvilágon bárkiből lehet világhírű asztronauta. Csakhogy Gagarin nem a maga eltökéltségének és szorgalmának köszönhetően jutott fel az űrbe, hanem mert a szovjet pártállam kiválasztotta erre a feladatra. Az viszont hazugság, hogy akár belőlem, akár bárki másból is lehet egy Gagarin. Ő felmehetett az űrbe, én legfeljebb akkor, ha Jeff Bezos-ként születtem volna.

Sztahanov példája még ragyogóbb: a róla elnevezett munkaverseny-mozgalom és személyének mítosza egyaránt totális kamu. Sztahanov egyáltalán nem egyéni teljesítményének és földöntúli munkabírásának köszönhette, hogy egyetlen műszak alatt 227 tonna szenet termelt ki, hanem egy újfajta gépesítési eljárásnak, melynek marketing-kampányát a pártállam jó előre leszervezte, és Sztahanovot kvázi passzív bábként, mint valami kabalafigurát a mozgalom élére pakolta.

Sztahanovnak nem volt szabad döntése, hogy akar-e egy mozgalom névadója lenni: a rendszer oktrojálta rá e szerepet. Egyébként roppant csodás, hogyan alakult e minden plakáton szerepeltetett úriember sorsútja: idült alkoholistaként elmegyógyintézetbe zárták, majd csakhamar meg is halt.

Mindkét személy arra példa, hogy nem én döntök a magam sikeréről: vagy kiválaszt magának a hatalom (általában a maga aljas gaztetteinek igazolására), vagy nem. Gagarin lehetett Gagarin, Sztahanov válhatott Sztahanovvá, akarata ellenére is, de belőlem vagy bárki másból nem lehet egyik se. És én a saját nevem alatt, a magam jogán sem válhatok sem híressé, sem gazdaggá, de még szimplán elismert és köztiszteletnek örvendő kreatív munkássá sem. Minden azon múlik, a megfelelő körök és személyek kívánnak-e foglalkozni velem, vagy sem.

Aztán ott van a modern közösségi média, ahol szintén a sikerért folyik a küzdelem, lájkok és megtekintések képében. Csakhogy kizárólag a legbeavatottabbak tudhatják, hogy a semlegesként kikiáltott terjesztő-algoritmusok kézi vezérléssel felülírhatók, magyarán a platform-adminisztrátorok döntik el, kinek tartalmai terjedjenek virálisan és kié süllyedjen el örökké a halott internet sötét gödrében.

Cory Doctorow kanadai író a célbadobós vásári játékokon nyerhető teddimacikhoz hasonlítja ezt a szisztémát. Egy labdával kell eltalálni egy céltábla közepét, és ha ez sikerül, egy csapóajtó kinyílik, a tetején álldogáló bohóc meg beleesik a vízbe. Ezt követően a szerencsés játékos nyer egy teddimacit ajándékba.

Csakhogy szerencsétlen próbálkozók nem tudják, hogy a játék meg van bundázva. A labdának megfelelő erővel kell érkeznie a céltáblához, különben a nyomás elégtelennek bizonyul a csapóajtó nyitására. A tábla hátulján viszont van egy rejtett kapcsoló: ha ezt lenyomja a játékmester, tökmindegy mekkora erővel csapja meg a labda a céltáblát, a bohóc nem fog a vízben landolni.

Ugyanakkor ha nem nyerhetne senki, előbb-utóbb mindenki feladná a játékot, és a csaló tulaj éhen halna. Ezért az időnként feloldja a reteszt, hogy a játékosok hazavihessenek egy szép nagy teddimacit. Ezt aztán nyilván a boldog nyertesek körbehordozzák a komplett búcsúban vagy falunapon, s mikor a járókelők megkérdezik tőlük, hogy „Honnan van a te szép nagy teddimacid?”, azok automatikusan elirányítják őket a céldobó bódé irányába.

A legtöbbeknek viszont esélyük sincs nyerni. Kizárólag azok kaphatnak teddimacit, akiknek azt a játékmester személyesen megengedi. A többieknél mit sem számít az ő ügyességük, pontosságuk, erejük, a megbundázott játék végkimenete előre le van zsírozva a játékmester által. Viszont ő maga nyilván azt fogja hazudni örökkön örökké, hogy kizárólag a te egyéni ügyességed dönt arról, hozzájuthatsz-e te is egy szép teddimacihoz. Ha mégsem sikerül, hát nyilván béna vagy, vagy nem vagy elég kitartó.

Pontosan ugyanezen elven működik korunk kapitalizmusa. Az érvényesülés és siker szempontjából mit sem számít, mi magunk mennyire tesszük oda magunkat a munkánkban, milyen szorgosak vagyunk, hogyan teljesítünk. Kizárólag az számít, a fejünk fölött regnáló hatalmi kör megengedi-e számunkra az érvényesülés lehetőségét, kiválaszt-e minket az elit egy betöltendő pozíciójába, vagy sem. Ha nem, kepeszthetünk akárhogy, marad a dolgozói mélyszegénység.

Tehát mi van, ha legtöbben tényleg kizárólag ama ténynek köszönhetik érvényesülésüket, hogy megfelelő irányba csapdostak a nyelvükkel, a megfelelő tekintélyszemélyeket ismerték, vagy a kézi vezérlésű algoritmus megengedte nekik a siker abszolválását, hogy rájuk mutogatván hintse el a rendszer a következő generációnak, hogy mindez neked is megjárhat, kizárólag a tehetséged és szorgalmad dönt az érvényesülésed tényéről! Nehogy aztán véletlen feláldozható ágyútöltelékek nélkül maradjon az ültetvény.

Mindig lesznek körülötted olyanok, akik megszívatnak, de ezt kizárólag akkor tehetik meg, ha megengeded nekik.

Ismerjük a bullyingolós g***ik által jobbára általános iskolában űzött játékot, aminek neve: „Miért ütöd magad?”.

Gyengébbek kedvéért: kettő vagy több gyökér beáll a leggyengébb és legsérülékenyebb diák mögé. Az egyik lefogja a kezeit-lábait, hogy az ne tudjon rugdalózni. Eztán a másik gyerek két kezével megragadja az áldozat egyik karját, majd elkezdi azt erőszakkal úgy rángatni, hogy a magatehetetlen gyermek kézmozdulatai a saját fejét érjék a lehető legnagyobb erővel. Ezzel párhuzamban a bántalmazó valami ilyesmiket mondogat az ütlegelt áldozatának: „Most miért ütöd magad? Hát hogy tehetsz ilyent saját magaddal? Nem fáj, ahogy magadat vered? Anyukád nem tanította meg neked, hogy nem szabad magadat bántalmaznod?”.

Eztán a megszégyenített diák vagy másik iskolába kerül, vagy megtanul barátkozni az öngyilkosság gondolatával. Na körülbelül ugyanezt jelenti a Csernus „kizárólag akkor szívathatnak meg, ha megengeded nekik” színvonalú ostobasága.

Képzelje el, drága Csernus doktor, a bántalmazók és bullyingolók nem fogják az én előzetes írásbeli engedélyemet kikérni a terrorizálásomhoz, hanem megteszik ezt, ha akarom, ha nem! Feldughatja a valagába az engedélyét.

Meg aztán biztos a gulágra, málenkij robotra, koncentrációs táborokba is azért vitték az embereket, mert azok olyan boldogan adták a hozzájárulásukat az akcióhoz, igaz?

A harmadik, „Tudatos magyar” c. fejezetben aztán igazán erőteljes KO-t visz be Csernus a valóság általa eleddig is bőszen taposott világának:

Tegyük fel, hogy először felnőtt ember leszek. Akkor rendezem a konfliktusaimat, a félelmeimet.

Mindez csettintésre megvan ugye.

Ha már Isten nevével díszítgetett mondásokat pufogtat ez a figura, előbb talán azzal kéne tisztába kerülnie, mi Isten véleménye erről az ún. felnőttségről. A felnőtté válás hívja létre a félelmet és a halált. Jézus szerint ha nem váltok olyanokká, mint a kis gyermekek, semmiképp nem juthattok be a mennyek országába.

Ha tehát az ember konfliktusoktól és félelmektől mentes világot akar, boldog gyermekké kell válnia acsarkodó és gyűlölködő felnőttség helyett, aki majd jól kirángatván a kontrollt Isten kezéből (segíts magadon) követeli az ő segedelmét az alantas életcéljai abszolválására.

A mi bűnünk tehát az, hogy feladtuk a magyar virtust. Ez 21. századi fogalmakra lefordítva azt jelenti, hogy gyávák vagyunk kimondani a mindenkori érzéseinket, gyávák vagyunk felelősséget vállalni az érzelmi konfliktusainkban is, gyávák vagyunk kiállni önmagunkért. A gyáva magyar fél szenvedélyesen élni, ezért tele van bűntudattal, és ez a kisugárzásán is látszik. Mert akiben ott a felhalmozódott bűntudat, az nem fogja szeretni magát, és akkor ezzel a negatív kisugárzással megy ki a világba a többiekhez.

Először is: aki nem szereti magát, az nem megy ki a többiekhez, hanem bezárkózik. Másodszor: a szenvedély a felelősség szöges ellentéte, mert nem lehet úgy szenvedélyesen élni, hogy közben folyamatosan számigálok meg kalkulálok, hogy mi lesz a soron következő meg az azt követő döntéseim következménye, kivel keletkezik majd csettintéssel rendezendő konfliktusom, stb.

Tehát vagy szenvedély, vagy felelősség. És ez egy kizáró vagy.

Azt, hogy magyar vagyok, éreznem kell.

Nem éreznem kell, hanem természetesnek kellene lennie. Mint egy körülmény, ami nem határoz meg, de automatikusan az enyém. Aki magyarnak „érzi magát”, azokból lesznek az ilyen szirupos-taknyos vérnacionalisták, akik aztán erőszakos gyűlöletükkel kitaszítják a magyarságból mindazokat, akik nem könnyekkel küszködvén éneklik a Nélküledet vagy az éppen aktuálisan felkapott nagy magyarkodó himnuszt, miközben a nép meg süllyed lefele a végeláthatatlan és szabadulhatatlan posványba.

A külföldiek ugyanis valószínűleg azért tartanak minket érdektelennek, mert hiányzik belőlünk a szenvedélyesség. Mert megy a matek. Mert mindent racionalizálni akarunk, és megmagyarázni, ezt értékelik a Nobel-díjjal a tudományban. Ott rendkívül erősek vagyunk ahhoz képest, hogy milyen kis lélekszámú ez a nép. De a szenvedély, az érzelmek kinyilvánítása, a mindenkori érzésekért történő felelősségvállalás hiánya miatt egyszerűen nem vagyunk elég izgalmasak a nyugatnak. Uncsik vagyunk.

Nem igaz, hogy érdektelenek volnánk! Akármikor kinyitok egy külföldi mainsteam hírportált, szinte nem akad olyan hét, amikor ne Orbán Viktor feje vigyorogna rám, vagy ne valamely Magyarországgal kapcsolatos hír fogadna a címlapon! A nálunk négyszer nagyobb Lengyelországból messze nem hoznak le annyi hírt, mint rólunk.

A hazai turizmus pedig a lakosság lélekszámához mérten az egyik legnagyobb a világon, de még a globális ranglistán is tizenharmadikak vagyunk, ha jól tudom. Előttünk csak olyan nagyhatalmak foglalnak helyet, mint Franciaország, az Egyesült Királyság, Japán, USA vagy Németország. Talán Hollandia turizmusa mérhető népességszám arányában a miénkhez.

Ha mégis ódzkodnak a magyaroktól a külföldi országok polgárai, az nem azért van, mert uncsik volnánk, épp ellenkezőleg: mert összeférhetetlenül viselkedünk velük!

Emellett a kultúránk és irodalmunk egyaránt roppant exkluzív. Róna Péter említette egy előadásában, hogy a világirodalom nagyjai mind ama kéréskört feszegetik, hogy mit jelent embernek lenni. Ez nyilvánvaló, hiszen emberi mivoltunk voltaképp az egyetlen univerzális identitásunk, mely a golyóbis minden létező szegletében értelmezhető számunkra. A magyar irodalom azonban arról szól, mit jelent magyarnak lenni. S e témakör nyilván semmilyen mértékben nem releváns a magyarságon kívülieknek. Így viszont lehet akármilyen magasztos és csodálatos a magyar szépirodalom, egész egyszerűen nem lehet azt a nagyvilág részére befogadhatóvá tenni. Mindezen tény lehet egyszerre áldás és átok: attól függ, hogyan fogadjuk.

Eztán a magyar találékonyságról és kreativitásról olvasgathatunk mantrákat, amelyek kapcsán Csernus nem érti, hogy nem vagyunk büszkék a teljesítményünkre, miért tarol világszinten is kiemelkedő arányban a depresszió és az alkoholizmus. Hát elmondom.