Jelenleg az Amerikai Egyesült Államokban a hivatalosan közölt szegénységi küszöb szintje családonként 32 ezer dollárt tesz ki, miközben amennyiben figyelembe vennénk a termelékenységarányos jövedelmezés 1960-as években meghatározott referenciaszintjét, az elszálló munkáltatói követelések pénzügyi kiadásait, különös tekintettel a privatizált oktatásra és a munkaképesség fenntartásának szavatolására hivatott egészségügyre, továbbá az egyre financializáltabbá váló kapitalizmus fizikai termékeinek három-négyszeres árszínvonalát az örök életen át havi szinten folyamatosan megújítandó előfizetési és hitelkonstrukciók által, akkor a lakosság nélkülözését garantáltan elkerülni képes létminimum szintje számítási módozattól függően 110 és 140 ezer dollár közt kellene legyen. Azt is kiszámolták partvonalra vetett közgazdászok, hogy a jelenlegi albérletárak és egészségügyi költségek mellett a családok 160 ezer dollár alatti jövedelmi szint alatt kivétel nélkül kiárazódnak a lakhatáshoz jutás alól, tehát a financializált kapitalista gazdaságban magyar viszonyokra átfordítván akár millió forintos fizetés mellett is súlyos nélkülözésre kényszerülhetünk. Kiváltképp mivel a fedél elemi létszükséglet.
Jelenleg az amerikai lakosság éves medián jövedelme 63 ezer dollár, tehát az alaposan elszállt úgymond pénzügyi kötelezettségeikhez képest fele akkora bért visznek haza. Ennek megfelelően a negatív reáljövedelem nemhogy újratermelődik, de minden egyes teljesített munkanappal egyre súlyosabb és súlyosabb mínuszokba süllyed az ember.
Ismét újabb tényező mentén igazolódott vissza a munkavégzés semminél is kevesebbet érő tevékenysége.
Természetesen financializáció nélkül, normál piaci áron nem kerülne ilyen sokba a puszta létfenntartás, ugyanakkor a világ szinte minden országa, mely külföldi invesztorok tevékenységét és jelenlétét megtűri, kiárazza a lakosságot megélhetéséből, hogy a megfizethető lakhatás helyébe ingatlangyűjtő szakkörre járó unatkozó boomer százmilliomosok és milliárdosok (természetesen dollárban) Airbnb apartmanokat, tömbházakat, panziókat, hoteleket és nyaralókat pakolásszanak zsebeikbe, hogy életben maradást nyújtó fedél helyett turisták, vendégmunkások és a lakhatás megfizethetetlenné tételében tevőlegesen részt vevő befektetők vegyék azokat birtokukba, halmozzák a lakásokat akár több országon átívelő financiális hálózataikban.
Amerikában a 2008-as válság óta a privát tőke markolja fel az elérhető lakásállomány mintegy felét. Ezeket vagy tartós bérleményként tartják állományukban, szó szerint luxusdíjazást megkövetelvén az eső és fagy elleni védelem privilegizálttá tett jogának havi bontású elnyeréséért, vagy house flipping keretében felújítván azokat az eredeti vételárnál sokszor drágábban igyekeznek azokon túladni.
Mivel az ingatlanok és albérletek piaca tökéletesen rugalmatlan keresleti piac (az ember nem tud a fagyhalál elkerülésének kényszeréről lemondani az árfelhajtás hatására), ezért az ingatlanok egyre magasabb arányú privát tőke uradalma alá jutása a lakossági eladók és bérbe adók által kínált lakhatás árszínvonalát is radikálisan megnöveli, miközben algoritmikus ároptimalizáló szoftver segít nekik a kiadható otthonok egy részének piacról való visszatartásában, hogy a még inkább szűkített kínálatnak hála a fedél ára a szabvány piaci ráta sokszorosára növekedjen.
Ez még hagyján, de a finánctőke parazitikus fertőzése aztán a komplett gazdaságot uralma alá hajtja, mert az alapvető létszükségletei szintjére züllesztett létszínvonalú lakosság többé nem képes olcsón élelmet, iparcikkeket termelni, nem tud oda költözni, ahol munka van, nem tud vigyázni a keményen dolgozó szülők gyermekeire, csak amennyiben az ezen munkakörökért felkínált jövedelem szintje is nagyban növekszik. Legalább annyira, hogy a durván elszálló élelemárakat és dupla annyiba kerülő albérleti díjakat meg tudja fizetni.
A munkavégzés helyére költözés rendszerkényszerének teljesítése immár olyan, financializáció által közvetlen nem, csak közvetetten érintett országokban is ellehetetlenül, mint Magyarország, ahol a debreceni akkugyár, szegedi BYD, kecskeméti Mercedes vagy győri Audi kívánságainak szolgálata rögtön az elindulás napján millió forint feletti összegű kezdőtőke beszolgáltatását követeli meg a tökéletes nincstelenségben tartott fiatalságtól. Ennyibe kerül ugyanis egy albérlet kivétele a szabvány 3 havi kaucióval + első havi bérleti díjjal, az első fizetésnapig kitartó rezsi, élelem, tisztálkodás és közlekedés biztosítása, továbbá a munkáltató által esetlegesen kötelező érvénnyel megkövetelt költések abszolválása, mint erkölcsi bizonyítvány igénylése, jogosítványok, igazolások beszerzése, munkaruházat megvásárlása.
Miután az ember mindezen kívánalmakat a később kézhez kapott jövedelme minimum egyéves összegének kárára (miközben az önálló létfenntartásról továbbra is muszáj gondoskodni) csodával határos módon megfinanszírozza, még mindig dönthet úgy a munkáltató, hogy egyetlen pöccintéssel romba dönti az ember az életét mondjuk próbaidő alatti kirúgással, ahogy voltak szívesek a debreceni CATL gyár kínai tulajdonosai külföldről hazaköltöző, majd egyből CSOK-kal házat vásárló mérnökök elbocsájtását két hónap leforgásán belül eszközölni.
Dehát meg is érdemlik sorsukat, hiszen bedőltek a mocskos pofájú neisegyékezők szarral fröcsögő dumálmányainak, hogy a munka alapú társadalom majd a mesés Kánaánt hozza el ide a paradicsomi Kárpát-medencébe, nem pedig a munkáltató kénye-kedvének megfinanszírozási kényszere mentén a totális földönfutóvá válásunkat milliós, természetesen személyünk részéről kamatos kamatokkal együtt megfizetendő pénzügyi károk személyünkre oktrojálásával.
Summa summarum, a bő 50 éve folyamatosan lefelé szorított reálbérek és megfizethetetlenné tett létszükségletek kombójának hála a dolgozó lakosság egy fojtó harapófogóba jutott, amelyben alulról a folyamatosan fenyegető hajléktalanság és éhhalál réme, felülről pedig a finánctőke gerjesztette inflációs sokkok, pénzügyi végrehajtogatások és a megfizethetetlenné lett szükségletek előfizetési modellekké konvertálása által vannak totalitárius rabszolgaságban tartva.
A modell e téren sem különbözik sokban a gulágok és koncentrációs táborok világától. A munkatáborban ki erejét vesztette, egyszerűen hagyták éhen halni. A főbe lövés inkább a szökést megkísérlők és lázongók jussa volt, akik még bírtak némi életerővel és agykapacitással a szervezkedésre. Akadt olyan szovjet gulág, melynek lakói kétharmada halálozott el, miközben az életben maradottakat 10-15 éven át tartották kényszermunkában a legnehezebb, jól táplált bányászok és nehézgépkezelők számára is nem mindennapi kihívást keltező teljesítmény-kvóták mellett.
Miért nem működött hát végső soron a gulágok modellje? Mert ugyanazt művelte le kicsiben és brutálisan kegyetlen eszközökkel, amit most a kapitalizmus csinál nagyban a kevéssé látványos és fizikai téren egyre láthatatlanabbá tett (úgymond absztrahált) terrorjával.
A gulágokat ugyan csak Gorbacsov számolta fel végleg, már az azok felfuttatását eszközölő Sztálin alatt sem származott semmi lényegi haszon azok fenntartásából. Amennyiben a feláldozott milliós nagyságrendű „emberanyag” személyi tragédiáját félretesszük, gazdasági és biológiai(!) dimenzióba emelvén a rendszer lényegének vizsgálatát rájöhetünk, miért összeomlásra ítélt rendszer a pénzügyi parazitizmus eszközeivel bebetonozott munka alapú társadalom.
A rendszer ugye ama paradigmára épül, hogy szorítsuk minél lejjebb a munkaerő költségeit, ugyanakkor a profitmaximalizálás jegyében algoritmikusan és financiális trükkökkel megtámogatottan határozzuk meg akképpen termékeink és szolgáltatásaink árát, hogy az ember utolsó fillérjeit is kizárólag a munkaereje fenntartásának kényszerére áldozza. Minél hatékonyabban optimalizáljuk a kizsákmányolást, annál magasabb a profit.
Igen ám, de e viszonyrendszer önmagában véve zéró összegű játszma, s minden nemzedéket utolér egy nagy visszarendeződés, amikor a rendszer tőkehalmozást eszközölő része megsemmisül. Ez azért van, mert a financializáció előtti kapitalizmusban az ember legfeljebb nullára tudott süllyedni, nem mínuszba. Ha elfogy a kizsákmányolás legutolsó végletekig optimalizálható forrása, az emberiség parazitikus leszívásának forrásai kimerülnek, a tőke válságba jut, s bekövetkezik az általában deflációs sokk kísérte összeomlás, amikor a létszükségletek és fedél árszínvonala ismét az ember szabvány fizetőképességének szintjére süllyed.
Ha az emberek maguktól hagynak fel a rendszer szolgálatával, vagy az államok megfizethetetlen külső adósságaikat kénytelenek leróni, akkor hiperinflációt generálnak. Ezt láthattuk a pengő és a német márka összeomlásánál. Ha egy állam vagy privát hadsereggel megtámogatott tőkés csoportosulás többé nem képes kiegyenlíteni a kereskedelmi deficitjeit (lásd a Brit Birodalmat az 1800-as években, Németországot a korai XX. században és Amerikát napjainkban), akkor háborút indítanak az adósságok elengedésének kicsikarása érdekében, ám ezt kizárólag ama birodalmi méretű hatalmak tehetik meg, kiknek adósságai náluk katonailag gyengébb országokkal szemben kulminálódnak.
Minden más esetben marad az adósságok örök halmozódása a végső csődig, totális rendszerösszeomlásba menően. Ez volt az 1929-es nagy gazdasági válság.
Ugorjunk kicsit a modern financializációra. Már kifejtettem az esszé elején, hogy a financializáció célja továbbra is szolvenciában tartani (közvetlen pénzinjekció által) ama vállalatokat, melyek normál piaci körülmények között tönkre mennének. Kiváltképp pénzügyi intézeteket tőkésítenek vissza financializáció által, ahogy láthattuk a bankszektor újbóli felpumpolását 2008 után, mert különben azok fizikailag bizonyultak volna képteleneknek a lakosság házainak elvételére és a további parazitikus pénzelszívás folytatására a lakosságtól.
Igen ám, de mégis hozott a 2008-as nagy összeomlás egy nüansznyinak épp nem mondható változást a bankok életébe. Azok félnek hitelezni, mert bizton tudják, hogy a végletekig kizsákmányolt és negatív béren tartott lakosság a kölcsöneit nem fogja tudni megfizetni. E félelem a 2010-es évek elején elvezetett egy stagnációs krízisig, amikor a vállalati profitok kezdtek tova illanni, mert nem került kellő összegű parazitikusan elszívható pénzügyi eszköz a rendszerbe.
Mivel a rendszert ezúttal kimentették az államok a lakosság befizetett adóján, s nem hagyták azt 1929-hez hasonlóan megsemmisülni, a tőkések felhalmozta pénzeszközök megsemmisülése hiányában azok vagyona érintetlen maradt, miközben a házaiból kirugdalt lakosság földönfutóvá lett.
Hirtelen oly mértékűre fokozódtak a vagyoni egyenlőtlenségek, hogy a lakosság nem engedhette meg magának a munkaképessége fenntartását, nem tudott hol lakni, a legtöbbek hitelének leírását nem fedezte az elárverezett ingatlan, ezért a dolgozó emberek elkezdtek tömegével elszegényedni.
Ideiglenesen, mintegy 5 éven át ugyan az ingatlan -és részvényárak jelentősen visszazuhantak, de a kisemmizett lakosság nem tudott magának új fedelet vásárolni. Ekkor belépett a képbe a billió dollár ingyenpénzen visszatőkésített bankszektor, ami látván az immár mínusz létszínvonalba taposott lakosság fizetőképességének tova illanását, elkezdte a magát egyre csak megszedő dollármilliárdos tőkés osztályra bízni a gazdaság revitalizációját.
Közvetlen a válság után szökkent globális léptékben szárba a szociális média, melynek szerepe lett a mozgási szabadságától pénzügyileg megfosztatott lakosság tagjai közti találkozások virtualizálása, hogy bár egymástól elválasztatván, de ingyen vagy legalábbis nagyon olcsón pótolják a személyes találkozók elvont örömét azok virtuális pótlékaival. Közben a szociális média fókusza folyamatosan tolódott a semmi monetizációs lehetőséget nem felmutató személyes kontaktusok ápolásától előbb a konzumerizmust felpörgető celebritások és influencerek imádata felé, majd a TikTok berobbanásával az elérhetetlenné lett árszínvonalú szórakozási módozatok másodpercnyi élettartamú otthoni örömfalatkákká konvertálása irányába.
Az Uber a hagyományos, olykor meglehetősen borsos árképzésű és átverős taxitársaságok leselejtezését ígérte, ehelyett a munkás osztályt még depriváltabb élethelyzetbe taszító gig economy lett a vállalkozás vége. Az Airbnb az ideiglenes szállások, mint hotelek, panziók és átmeneti lakhatás olcsósítását ígérte, ehelyett a helyi lakosságot árazta ki a fedélhez jutás lehetőségéből.
A kreatív szoftverek előfizetésekké konvertálásával azt hazudták a vállalatok, hogy így olcsóbban juthatunk a mindig legfrissebb verziójú termékekhez – majd szorgosan növelgetvén azok árát, miközben a hagyományos dobozos konstrukciókat kivonták a forgalomból, szépen ellehetetlenítették a kreatív kisvállalkozókat, akik egy elavult szoftver használatával talán még nem mennének tönkre ínség esetén, ám az előfizetés lejártát követő használati jog azonnali megszűntével már vége is az életüknek.
Végül megkezdődhetett a napi szintű létfenntartás financializációja, amikor háztartási eszközeinket és napi szintű szükségleteinket kívánja a tőke megfizethetetlenné tenni.
A felhőtárhelyhez kötött mosógépek, Juicero gyümölcsfacsarók, Peloton fitneszgépek azon nyomban működésképtelenekké válnak, mihelyt lemondjuk azok előfizetését, miközben az alap hardver ára semmivel nem lett olcsóbb. A lakásunk minden nyitott és rejtett zegzugában gondosan szétszórt hűtőszekrények, okostelefonok, Amazon Alexák és tévékészülékek minden titkosszolgálati megfigyeléseknél hatékonyabb másodperc alapú kontroll alatt tartanak minket, melyek mozzanataink és szánkon kiejtett mondataink big data alapú gyűjteményét eladhatják a vállalatok külső hirdető és elemző partnerek részére, vagy azok algoritmikus szűrésével személyre szabott árazást vezethetnek be a szükségleteinkre, jövőbeli munkáltatóink előre értesülhetnek egy interjún még eltitkolható három gyengeségünkről, hogy örök feketelistára helyezhessék személyünket a foglalkoztathatóságunk kizárására. Az már csak természetes, hogy a „bűnüldöző” szervek, állami szolgálatok prediktív kockázatelemző rendszerei már azelőtt értesülnek rossz útra térésünk lehetőségéről, mielőtt mi magunk elkezdenénk a fejünk fölé telepített totalitárius kontrollszisztéma elviselhetetlenségét látván az ellenálláson gondolkozni.
Az igazi kérdés, hogy ki finanszírozza ezeket a rendszereket? Mert a bankszektor kockázattűrése mostanában a sárga földet verdesi. Úgy van, ama privát tőke, amely a kockázati befektetéseket, a részvények, kötvények és biztosítások piacát előzőleg már totálisan leuralta.
A financiális alapú pénzügyi parazitizmus hálózata a kapitalizmus legvégső stádiuma, amikor az élő munkaerő kizsákmányolásából annak földönfutóvá válása végett nem lehetséges több profitot kisajtolni, ezért végül a kapitalizmus legutolsó érinthetetlenként nyilvántartott, úgymond szent tehénként kezelt ügyfelei, vásárlói, előfizetői ellen fordul.
Azt a témát hagyjuk, hogy aki az egyik oldalon munkaerő, az a másikon fogyasztó, mert eme összefüggés felfogása az egyszeri kapitalista képességeit messze meghaladja, ráadásul a korlátlan ingyen pénzen pumpolt tőkés társadalom világában e képlet már nem is igaz teljesen. Lehetséges úgy a lakosságot kifosztani pl. alanyi jogú kötelezettségek rájuk erőszakolásával, amiért cserébe nem szükséges ellenszolgáltatást adni, illetve a financializációnak hála a bedőlő vállalatok kisegíthetők (ismételten bárminemű ellentételezési feltétel nélkül) ingyen pénzen, míg a lakosság nem.
A legutolsó, algoritmikus alapú és személyre szabott árképzést lehetővé tevő tőkediktatúra szerint mindenkinek ama szükségletei árát növeljük meg végletekig, amelyekre a megfigyelő kapitalizmus által kalkulált fogyasztói kosara szerint a legégetőbb szüksége van.
Pl. a legtöbb nyugdíjas nagyon szereti az akciós csirkefarhátat, ezért annak kilója nekik szép lassacskán mondjuk 600 forintba fog kerülni, szemben a fiatalsággal, akik inkább a combot vagy a mellfilét preferálnák, így ők akár 250 forintért hozzájuthatnak majd a vágyott termékhez. Természetesen, mivel tökéletesen naprakész árazási szisztémáról beszélünk, a személyi preferenciák változását azonnal leköveti az árszínvonal. Tehát ha nevezett fiatal nyugdíjas társaihoz hasonlóan maga is rákap a farhát fogyasztására, mondván jelentős pénzt takarít meg ezzel, néhány vásárlást követően az 280, majd 310, 330, végül 350 forintba kerül neki. A nyugdíjas, látván szeretett csemegéje esztelen drágulását pedig otthagyhatja azt a polcon, ekkor a következő bolti látogatása alkalmával már 550 forintért fogja ajánlani neki az algoritmus ugyanezen terméket, aztán 500-ért, 480-ért, végül 420-ért. A csirkefarhát egyensúlyi ára tehát ebben a példában társadalmi csoportonként enyhén különböző szintre áll be, s az ár felsrófolásából a nevezett termék beszerzésének szükségét jobban elszenvedő személyek költéseiből keletkezik a többletprofit.
A gig economy az egyéni vállalkozók kisemmizésére szakosodott, ahol az ember kényszerűen megfinanszírozza a munkája végzéséhez elengedhetetlen árösszegű tőkét, ám saját ügyfélfelhajtó képessége helyett az uralkodó algoritmus dönti el helyette, egyáltalán juthat-e megrendeléshez a személye, és ha igen, mennyihez. Itt pl. futár vagy Uber sofőr esetén az egy fuvarért / kiszállításért járó díjazás mértékét az határozza meg, mennyire kétségbeesetten hajt az ember a munkára, és rendelkezik-e emellett teljes munkaidős hellyel, miközben nevezett appoknak részmunkaidőben dolgozik vagy sem. Amennyiben az első állítás az igaz, tehát az ember megélhetése ki van szolgáltatva az app hatalmának, úgy az ő bérezése alacsonyabb lesz, mintha megengedhetné magának az ember a munka abbahagyását, amennyiben nem kap az apptól ép elméjű ajánlatot.
Aki mélyszegény munkásként szeretné negatív reáljövedelmet kínáló állását továbbra is fenntartani, annak készséggel áll rendelkezésre az immár akár 7 éves lízinget és 50 éves jelzálogot kínáló bankszektor mellett a privát kredit, melynek milliárdos kockatőkés finanszírozói készséggel kínálnak számunkra fizetésnapi hiteleket a következő havi jövedelmünk kézhez vételét megelőző utolsó hét megugorhatatlan létfenntartási költségeinek rendezésére, „vedd meg most, fizess később” konstrukcióba helyezett laptopokat és okostelefonokat a Klarna segítségével. A Klarnával akár napi szintű létfenntartásaink költségeit is megfinanszírozhatjuk, amennyiben Starbucks kávénkat vagy KFC-s szendvicsünket is részletfizetési konstrukcióval kívánnánk gyomrunkba helyezni.
A probléma mindezen instrumentumokkal, hogy nem működnek. A fogyasztók és vásárlók kizsákmányolása nem vezet tartósan fenntartható profitbonanzához, mert a negatív jövedelem szisztémája a gulágok és koncentrációs táborok világához hasonlóan a lakosság kevéske megmaradt munkaképességét is megsemmisíti.
A rendszer azt követeli, hogy mínusz létszínvonalat generáló munkánkból finanszírozzuk meg létszükségleteinket. Nem kell sok gógyi a nyilvánvaló konklúzió kibontásához, hogy valós segítség nyújtása helyett még jobban megsanyargatnak minket a tőkések, még lejjebb taszítják létszínvonalunkat.
Ahogy a gulág, úgy a financializált vadkapitalizmus szisztémája sem fenntartható tovább. A gulágok világában a foglyokkal vasútvonalakat építtettek, bányásztattak vagy folyószabályozást végeztettek, miközben a részükre juttatott kalória és egyéb létfeltételek alámentek az életben maradásuk esélyét és teljesítőképességük fenntartását szavatoló szintnek.
A finanszírozott kaszinógulágban az ember a rendszer részére végzett kőkemény, alázatos munkájával folyamatos mínusz létszínvonalat halmoz fel, azaz minden egyes munkanappal egyre szegényebbé és nincstelenebbé válik. Az abszurd rendszer végső összeomlását megfékezni hivatott privát kredit viszont felajánlja az embernek, hogy a mínusz bérezése keserves tényének folyamatos időbeli arrébb tologatásával és a szükségszerű felismerések meghozatalának végtelenségig halogatásával fenntarthatóvá alakítja az eredendően totálisan parazitikus rendszert.
Az ember nem tud reálisan létszínvonalában mínuszba lemenni, mert addigra éhen hal vagy halálra fagy. De a kapitalizmus megvalósította a lehetetlent, ahol a globális fagyizógulág lakói a rendszer részére végzett joviális munkaszolgálatukkal egyre tetemesebb hátralékokat halmoznak fenn vele szemben, ám az éhhaláltól és hajléktalanságtól primitív pénzügyi trükkök bevetése által ideiglenesen védve vannak, amennyiben napról napra, voltaképp az idő végtelenségéig hajlandóak viszonyrendszerüket újból meg újból leokézván visszahelyezkedni a járom alá.
Amely követelményt régen fizikai megsemmisülés kísért, most lélekhalálban ölt testet, ahol az életén át serényen dolgozó, folyamatos negatív létszínvonalat halmozó szolgahad súlyos mentális zavarok kibontakoztatásával, elmebetegségbe vagy lelki alapú munkaképtelenségbe süllyedéssel, végül a szabadulás lehetőségének legapróbb morzsányi kis reménye hiányában zombi létbe zülléssel vet véget saját életének.
A lélek ugyan halott, de a test még funkcionál, így az továbbra is felhasználható a folyamatos tőkeakkumuláció érdekében a tartozások végtelen halmozására.
