Mivel ez egy nagyon hosszú esszé, itt a legelején tömören összefoglalom a lényegét.
Be fogom bizonyítani, hogy a kapitalizmus végső, totális, úgymond visszafordíthatatlan pusztulása nem nedves szocialista vágykép csupán, hanem az elmúlt néhány év fejleményeinek tökéletesen nyilvánvaló rögvalósága. Ehhez némi történelmi kitérő megtételét és az egyszerű köznép által ismert piaci folyamatok válságának elemzését követően olyan dimenzióba tévedünk, amelyben a kapitalizmus agóniája immár nem hagyományos kereslet-kínálati, tőzsdei, ökológiai vagy akár háborús színtéren nyilvánul meg, hanem a rendszer elpusztíthatatlan halálcsillagának úgymond központi magja, a privát tőke, az árnyékbankrendszer és a pénzügyi szektor totális összeomlása képében.
Magyarán maga a tőkés társadalom, a rendszer névadó kasztja (kapitál = tőke) vívja éppen keserves haláltusáját, és a tőkés osztály kimúlásával maga a kapitalizmus is nyilvánvalóan azonnali hatállyal felszámolódik.
Kezdjünk bele!
Immár egyre többek lelki szemei előtt lebeg kitörölhetetlenül a kapitalizmus végső összeomlásának képe. E valóság az idióta közmunkásszellemű szabad piaci libertáriusoktól eltekintve mindenki részére oly nyilvánvaló, hogy a rendszer leghatalmasabb haszonélvezői, a milliárdos elitek és világuraló politikusok immár gyakorlatilag tökéletesen nyíltan beszélnek a tőkés világrend éppen eszkalálódó és teljességgel elkerülhetetlen totális összeomlásáról.
A kapitalizmus csakis és kizárólag saját magának, na meg persze fogyatékos rendszerrajongó apparatcsikjainak köszönheti a pusztulását, hiszen a hosszú évtizedek óta folyamatosan lefelé épülgető, a gulágok és koncentrációs táborok szintjére visszafejlődő szisztéma a rendszer belső kontradikcióinak tényére félve és óvatosan rávilágító értelmiségek meghallgatásával tán megreformálható lett volna a fenntartását szavatoló szinten. Ám mivel az imperialista tőkés hegemónia karvalyai mindennemű finoman elhintett figyelmeztetési kísérletre represszióval, egzisztenciális terrorral és ideológiai kioktatással reagálván a szükséges változtatások véghez vitelét megakadályozták, a globális kapitalizmus nyikorgó kordéja immár tökéletesen visszafordíthatatlanul a szakadék felé zakatol.
A kapitalizmus fizikai értelemben is megnyilvánuló hanyatlását önmaga belső kontradikciói hívták létre. Ilyenek a rendszer apologétái által rendre lelkesen reklámozott „hatékony termelési” folyamatok, melyek által a tökéletes piaci versenynek köszönhetően a lakossági szükségletek, termékek és szolgáltatások árszínvonala a tőkések folyamatos konkurenciaharca és a termelés technológiai korszerűsítésének permanens kényszere következtében egyre kisebb árcéduláknak örvendhet.
A szabad piac természetes folyamata tehát a defláció, a folyamatos GDP csökkenés. Csakhogy ezzel ellentétes a kapitalizmus másik eredendő kényszere, a profitmotívum és a folyamatos tőkefelhalmozás lehetőségének biztosítása.
Ha egy vállalatnak nincs profitja, nem marad miből befektetnie a bővített újratermelésbe és a technológiai korszerűsítésbe, ezért vagy legyőzik azt a versenytársai, vagy amennyiben a profitok csökkenése úgymond rendszerszintű tendenciákat mutat, beüt egy globális rendszerválság, miután az abszolvált bevételek nem fedezik többé a bővített újratermelés költségeit.
A csökkenő profitráták saját maguk által rendre hevenyen eltagadott valóságának kompenzálására a tőkések kétségbeesett megelőző intézkedések hadát foganatosítják. Ezek a kapitalizmus korai évtizedeiben a tömeges létszámleépítések mellett jövedelemcsökkentések formájában öltöttek testet, ám mindezek csak tovább fokozták és még orvosolhatatlanabbá tették a rendszer agóniáját.
Másik módszerükké vált a kapitalistáknak a munkaerő termelékenység-növelésének folyamatos erőszakolása, miközben az egymással vívott konkurenciaharc jegyében az ellenlábas vállalatok csődjének előidézésére vagy adott piaci szegmensből való kiszorítására áldozták minden erőforrásukat. E folyamat a XIX. század végére elvezetett a monopolista iparmágnások kontrollálta vadkapitalizmus korához, mellette a növekvő teljesítmény kipréselése mellé kiosztott stagnáló jövedelem nyomán az immár széles körökben is munkaerő kizsákmányolásának nevezett jelenség felfutásához.
A XX. század első harmadában az államok még Amerikában is szocialisztikus intézkedések hadával kívántak megálljt parancsolni a munkaerő jövedelemhanyatlásának és a munkásosztály totális kiszolgáltatottságának. Erre a tőkések a fiktív tőke kiterjesztésével reagáltak. A korábban főúri huncutságként számon tartott részvény, befektetési és kötvénypiacokat ráeresztették a megtakarításaikat kuporgató munkásokra, hogy aztán egyetlen jól irányzott tőzsdekrachhal megsemmisítsék a komplett népesség fáradságos munkával összekapargatott kártyavár-egzisztenciáját. Ez volt a nagy gazdasági világválság.
Eztán a II. világháború után bevezetésre került szociáldemokráciának hála a munkásosztály létszínvonala ismét felemelkedett, a tőkések pedig a radikálisan megnövekedett keresletnek hála újfent radikálisan felfutó profitoknak örvendhettek! Ez azért érdekes tény, mert a szabad piac propaganda-akolja szerint a munkaerő tisztességes megfizetésével az ő szükségleteik megtermelésének szervezésére hivatott tőkések csődbe mennének.
Természetesen az ideológia előbbre való a valóságnál, így az 1970-es évek derekán megkezdte a tőkés osztály a maga neoliberális transzformációját, vele a munkás osztály vérén-verejtékén kivívott, ámde roppant ingatag talajon billegő szabadságjogainak és jólétének végső felszámolását.
A neoliberális dereguláció alatt a tőke profitja soha nem állt vissza az 1950-70 közt abszolvált rekord szintre, viszont a finánctőke visszaavászkodásával a szabad piac színterére megvalósítható folyamattá lett a munkás osztály szép lassú kivéreztetése, vele a végtelen tőkeakkumuláció akciójának, majd egy egészen pofás létszámú dollármilliárdos gazdasági elit felemelkedésének lehetősége.
A folyamat a következőképpen zajlik. Amennyiben egy ún. too big to fail (túl nagy, hogy csődbe menjen) plecsnit nyerő vállalat, bank vagy állami intézet becsődöl, a jegybank ingyen milliárdok nyomtatásával visszaállítja azok rentabilitását. Ha egy milliárdos vállalkozónak sürgősen plusz tőkére van szüksége, miközben a munkaerő felfokozott kizsákmányolásával már nem tud a maga részére több hasznot kipréselni, akkor vagy a bankok, vagy milliárdos magánszemély befektetők résztulajdonért cserébe tekintélyes tőkeinjekciót pumpálnak a vállalatba, amely által a személyüknek kedves cégek behozhatatlan piaci előnyöket halmozhatnak, kiszorítván onnan a nem zárt uralkodó elit gründolta vállalatokat. A többi, erőszakkal elnyomott vagy sorsára vágyott vállalatra a szép lassú sorvadás vagy csakhamar kopogtató csőd ajándéka vár.
A financializációnak hála a milliárdos uralkodó elit úgy válogathatja tetszése szerint a győztes és vesztes vállalatokat, hogy bár a jogszabályi illúziók szintjén továbbra is lehetősége bizonyul a köznép kreatív és alkotó kedvű részének beszállnia a piaci versenybe, ténylegesen a profitakkumuláció központilag szelektált lehetőségétől megfosztatván esélye sincs egy busásabb tőkeellátottsággal és beágyazottabb piaccal bíró céggel és annak termékeivel konkurálni, a kiválasztottakat pénzügyi védőburokba záró gazdasági törvényszerűségek végett pedig ugyanilyen bánásmód hiányában csakhamar tökéletesen elvéreznek.
Semmi szerepet nem játszik a szelekció folyamatában, hogy innovatív, piacképes, vagy a jelenleg piacon lévőkhöz mérten kedvezőbb árfekvésű, esetleg jobb termékekkel állnánk harcba. Csakis és kizárólag az számít, a pénzcsapok nyitását-zárását kontrolláló aktoroknak fűződik-e személyes érdekük a megmaradásunk iránt, nyerészkedhetnek-e a mi működésünkön.
A privát tőke tehát a szabad verseny illúziójának lobogtatása mellett kézzel szelektálja a nyerteseket és veszteseket. Mi a helyzet a munkás osztállyal, akik a tőkeakkumuláció végtelen folyamatát kizsákmányoltságuk által biztosítják? Milyen szerepet szán részükre a rendszer?
Itt válik érdekessé a sztori. Ami a kapitalistáknak a profitmotívum és többlet teljesítmény kisajtolása, az másik oldalon dialektikusan a kikényszerített örök adósságszolgálat és egzisztenciális bizonytalanság.
A privát tőke a lakossági szereplőket előfizetéses felhőtárhely-szolgáltatások vásárlásának kötelezvényével, 25-35%-os kamatozású hitelkártya-adósságokkal és személyi kölcsönökkel, milliós összegű diákhitelekkel, a halálra fagyás elkerülése érdekében törlesztendő jelzálog vagy örök albérlet megfizetésére kötelezi.
A fiktív tőke uralkodó regnumának bebetonzásával a lakosság felett szavatolható, hogy a csökkenő profitráta tendenciája keletkeztette gazdasági zavarok és összeomlások következménye alól a tőkések védettek legyenek, további tőkét akkumuláljanak, üzleti befektetéseikért pedig busás kamatokat kapjanak, míg a munkások éhhaláltól egyetlen kimaradó munkanappal, a megfagyástól egyetlen befizetetlen csekkel elválasztott milliárdjai a totalitárius központi szorongattatás alatt álló létszükségleteik beszerzéséért cserébe végtelen adósságszolgálatot folytassanak.
Mivel a fiktív tőke egyoldalúan és egyirányúan diktálja az életben maradási jog mindennemű feltételét, pusztán a dolgozni akarásunkkal, élethosszig űzött tanulásunkkal, halálunk napjáig bebiztosított rendszerfüggőségeinkkel és szolgálati kényszerünkkel sem feltétlen nyerünk alanyi jogot az életben maradásra. Az sem számít sokat, hogy előtte már 20-30 éveket a fatális szervi összeomlás peremén vergődvén szorgalmasan ledolgoztunk neki, az éhhalál és megfagyás üldöző démona minden egyes napon újra meg újra feltámad.
A fiktív tőke végtelen akkumulációjának egyetlen és kizárólagos figyelembe vett statisztikai tényezője a következő negyedéves üzleti terv, illetve az előző negyedéves üzleti eredmény. Ha a számok úgy alakulnak, a rabszolgahad felhatalmazást nyer a negatív létszínvonalért cserébe űzendő kőkemény munkája lefolytatására, ha nem, hiába sír-rí a kifosztott zsellér, hogy dehát családja van, törlesztenie kell a diákhitelt, melyet csak azért vett fel, hogy az uralkodó osztály szolgálati követelményeinek megfeleljen, jogos és elkerülhetetlen jutalma az aluljáró padlója.
A reálgazdaság munkásosztály totális kifosztatása általi pumpolása jól ismert és feltérképezett jelenség (kivéve persze az agyilag imbecilis libertáriusok részére, kik mai napig hevenyen tagadják a valóságot). De mi a helyzet, amikor a gazdasági szektorok tevékenységét fiktív tőkével, azaz tetszés szerint osztogatott állami támogatásokkal, banki hitelekkel, kockázati befektetésekkel, részvényekkel, kötvényekkel, értékpapírokkal kontrolláljuk?
A kizsákmányoló módozatok transzformációja a kapitalizmus hajnalától napjainkig
Marx szerint a termelési komplexitás folyamatos növekedésével (amikor a tőkések egyre bonyolultabb és technológiailag fejlettebb termékek előállíttatására kényszerülnek) a tőke organikus kompozíciója (fix tőke) megnövekszik, míg a változó tőke aránya folyamatosan csökken. Fix vagy organikus tőkén a termelés és az értéklánc folyamatai kielégítéséhez nélkülözhetetlen gépek, üzemek, földterületek, infrastruktúrák sokaságát értjük, változó tőkén pedig az egységnyi termék előállításához szükséges élő munkaerő mennyiségét (az emberi létszám és munkaidő szorzatát).
Marx első körben azt jósolta meg, hogy a tőke organikus kompozíciójának, azaz az élő munkaerő leváltására vagy egyszerűsítésére hivatott gépek arányának növekményével a termékek értékesítéséből sajtolható profitráta csökken, végül akár el is tűnik, mert a kapitalisták az egyik oldalon megtakarított pénzt másik oldalról a munkaerő létszámának redukálásával, elvárt teljesítménye fokozásával (normák folyamatos növelése) annak vásárlóerejéből vonják el. Azaz az emberek egyre kevesebb terméket tudnak venni maguknak a gépesítés elburjánzásával és a munkaerő kizsákmányolásának fokozásával.
Marx eztán elmondja – s e tényt immár a hagyományos liberális közgazdászok is mereven tagadják -, hogy a profitráta hanyatlását természetesen maguk a kapitalisták is érzékelik, s a folyamat megállítására, ideális esetben visszafordítására különféle reakciós intézkedéseket foganatosítanak, melyek eszközkészletét nyilván Marx életében még nem lehetett teljes mértékben feltérképezni.
Most, a XXI. században viszont visszamenőleges hatállyal meg tudjuk állapítani, mennyi mindent tettek a kapitalisták a profitok hanyatlásának meggátlására. Haladjunk szépen sorban:
Klasszikus kizsákmányolás:
Ez ama origó, melyet Marx már az életében detektált. A klasszikus kizsákmányolás módozatai kizárólag a tőke-munka tengelyen ölthetnek alakot. Elsődleges módja a termelési normák folyamatos évről évre növelése, mely elvárást csökkenő, stagnáló, vagy ugyan növekvő, de a termelékenység felfutásához képest elmaradó bérkompenzáció követ. Például az 1870-es / 90-es évtizedek közt dúló elfeledett hosszú depresszió során stagnáló GDP mellett csökkentek a jövedelmek, az 1990-es / 2000-es évek neoliberális deregulációja után pedig folyamatosan növekvő produktivitás és GDP társult stagnáló, olykor akár lefelé eső reálbérekkel.
Válságban jellemző akciójuk a tőkéseknek a tömeges létszámleépítés, melyet az 1929-es nagy gazdasági világválság és a 2008-as nagy recesszió alkalmával turbó fokozatra pörgettek.
A klasszikus kizsákmányolás felfokozása a profitráták további hanyatlását vonja maga után, mert a ki nem fizetett munkabérek a másik oldalon a kereslet zuhanását gerjesztik. Ezért a hagyományos kizsákmányolás űzése végeredményében zéró összegű játszma.
Ennek ellenére a kizsákmányolás folyamatos fokozása lehetőséget nyújt az időben lépő tőkéseknek piaci átrendeződések levezénylésére. A XIX. század végéig aki a leghatékonyabban tudta kizsákmányolni munkásai hadát, illetve a legmagasabb arányú részesedést legnagyobb gátlástalansággal szerezte egy adott szektorban (kiváltképp a természetes monopóliumoknak felfogható vasúti közlekedés, olajkitermelés, áramellátás és telekommunikáció területén), az akár tökéletes monopol-pozíciót élvezvén végletekig fokozhatta a profithalmozást, egyoldalúan diktálván az árakat és a béreket.
Technológiai transzformáció:
Ha a klasszikus kizsákmányolás lehetőségei kimerülnek, a tőkések gépek beszerzésével és a munkásosztály debilizálásával igyekeznek uralkodó hegemóniájuk bebetonozására.
A gépesítésnek hála, melyet első körben a futószalag, aztán a gyártósor, végül az automatizált gyártás testesített meg, a munkaerő feladatai lebonthatók olyan primitivizált és teljes körű átláthatóságuktól mentesített részegységekre, melyekben az immár betanított munkás szintjére züllesztett munkaerő egyetlen monoton mozdulatsort ismételget egész álló nap.
Ez lejjebb viszi a belépési küszöböt a munka világába, tovább törvén lefelé a béreket, illetve megakadályozza, hogy az ember jobb fizetés vagy magasabb megbecsülés reménye érdekében szaktudását átvigye a konkurenciához, mert a primitív mozdulatok sorává degradált munka nem követel különösebb tudást, ez által szavatolja a szellemi teljesítőképesség leválasztását a végzendő munkafázisokról.
A munkaerő 70-80%-a akár csökkenő létszínvonala mellett is leláncolásra kerül a munkáltatójához, a felső 20% pedig tervezők, mérnökök, menedzserek hadává avanzsálódik, akik ugyan magasabb jövedelmet és presztízst követelhetnek maguknak, de e növekmény mértéke garantáltan nem nagyobb az alsó 80%-tól kizsákmányolással elvont bérnél.
Fiktív tőke:
Az 1929-es világválság nagy gerjesztője. A fiktív tőke marxista terminológiában a kizárólag pénzben megnyilvánuló és számok világában nyilván tartott papírokat/dokumentumokat jelenti, magyarán melyek nem termelőeszközök.
Mivel a fiktív tőke kizárólag virtuálisan létezik, úgymond jogilag vagy számvitel-szerűen érvényesített formájában, a fiktív tőke felhasználható ugyan a termelés további bővítésének szavatolására, de fiktív formájában meghagyván azt nem marad mögötte kézzel fogható tőkeeszköz, amelyek azok értékének megtartását szavatolhatná. Ezért a fiktív tőke eszközei kivétel nélkül mind volátilisek (értékük nagy szélsőségek között mozoghat), illetve válság esetén értékük teljességgel tova illan, mert a munkások, de a tőkések szintén igyekeznek azokat mihamarabb kézzel fogható javakká visszakonvertálni, amely akciónak hála azok árfolyama radikálisan bezuhan.
A tőzsde ugyan meglepő módon előbb létezett a kapitalizmusnál, annak népszerűsége felfutását a tőkefelhalmozás nagyban elősegítette.
A következő dilemmával küzdenek a kapitalisták. Akad a tőkefelhalmozásnak egy olyan mértéke, amelyen túl már nem képesek plusz termelőeszközökbe vagy munkaerőbe fektetni, mert a részükről előállítható szükségletek eddigre már kielégítésre kerültek. Ha még jobban bővítenék a termelést, a túltermelés végett deflációs krízis lehet a következmény. Ezért az úgymond tartalék, pihentethető tőke tárolására szükség van mindenféle számviteli módozatokra, amelyekkel a lekötetlen, gépek, üzemek, nyersanyagok vásárlására fel nem használt pénz is halmozható, szükség esetén visszakonvertálható, ideális esetben gyarapítható.
Ellentétben a jövedelem és profit keletkezését megkövetelő klasszikus kizsákmányolással, ahol a termékértékesítés elkerülhetetlen feltétele a tőkenövekmények, a fiktív tőke eszközei elválnak a termelés folyamataitól, azok növeléséhez nem szükséges semmit legyártani, eladni, szolgáltatni.
A fiktív tőke lehetőségeinek kiaknázásával immár a nyílt kizsákmányolás szüksége nélkül is foganatosítható a vállalkozói vagyon folyamatos gyarapodása. Persze csak ha hajlandóak vagyunk elviselni a Damoklész kardjaként fejünk felett lebegő gazdasági szeszélyek, válságok, összeomlások súlyát.
Financializáció:
Ennél a pontnál már a hagyományos marxi terminológiákon túlra jutunk.
