Az orbáni „munka alapú társadalom” fedőnevet nyert rabszolgatartó szisztéma igazán szuperszonikusnak mondható repülőrajtot vett a Föld középpontja felé. Immár ama kevés talpon maradt cégek sora is egymás után zárogatja kapuit, melyeket a 90-es évek tomboló spontán privatizációjának esztendei során csodával határos módon nem sikeredett tönkre verni.
Talán örökre lakat kerül a Dunaferr vasmű rozsdás kapuira. Az ennek tényéről értekező híradást csak a miheztartás végett citálom ide, a legérdekesebb fejlemény viszont nem a rohamosan pusztuló munkatársadalom újabb roskadozó bástyájának ledőlése, hanem a rabszolgasorsa alól akaratán kívül felszabadított lakosság Stockholm-szindrómába illő reakciója.
Így ért hát roppant dicstelen véget a Dunaferr pályafutása:
A Dunai Vasműben a rendszerváltás táján nagyjából 11 ezren dolgoztak. Ez a szám 2019-re kb. 5000 főre csökkent, most pedig két hét alatt 2700 főt, tehát gyakorlatilag mindenkit elküldenek a cég áldatlan helyzete miatt…
Jelenleg én azt mondanám, hogy a helyzet elég katasztrofális, mert munkahely nem sok van. 2700 fő munkaerőt ráereszteni erre a területre, akikből gyakorlatilag rövid ideig mindenképp munkanélküli lesz, az mindenképp nyomot fog hagyni itt Dunaújvárosban.
És a megelőző 8300 fő nem hagyott nyomot?
Itt azért a bérek általában az országos átlagtól magasabbak voltak, volt mit elkölteni. Persze ez már a régmúlt, mert azt kell hogy mondjam, hogy már másfél-két éve az országos átlag alatt keresünk.
Tehát a kemény munka világa folyamatos elszegényedést hozott a vasmű dolgozóira is. Ennek ellenére a lakosság java része ragaszkodna a munka alapú társadalom lassacskán mindenki részére negatív reáljövedelmeket garantáló szolgálatához:
…Mi történik a dolgozókkal és a várossal, ha szinte egyik pillanatról a másikra megszűnik a gyár, ami köré nemhogy a település, de az egész régió épült. Tragikus történet tönkrement életekkel, megugró öngyilkossági rátával, generációk kilátástalanságával és elfuserált kármentési kísérletekkel.
Láthatjuk, ahogy a kemény munka világa röghöz köti, nyomorba taszítja, majd öngyilkosságba kergeti a maga rendszeres napi szintű szerhasználó áldozatait. A munka tehát halálos függőséget keletkeztető kábítószer, ideje volna végre betiltani, és fogyasztóit keményen büntetni. Vagy akár azonnal elvonóra zárni, hiszen a világ legveszedelmesebb kemény drogjának használói semmi más egyébbel nem foglalkozván mindent elkövetnek, hogy örök betegségüket bebetonzó napi dózisukat elérhető szállítmány nélkül is rendre újra meg újra megkapják:
A mi múltunknak mindenféleképpen pont van a végén, de ha sikerül az eszközöket értékesíteni, és ez legyen az elsődleges cél, akkor esély nyílhat arra, hogy munkát kapunk itt több ezren akár újra. És ha sikerül is, ez nyilván egy nagyon-nagyon hosszú folyamat – amilyen hosszú volt ezt tönkretenni, olyan hosszú folyamat lesz föléleszteni is.
A végeredmény viszont lehet az, hogy 5-10 év múlva arról beszélünk, hogy már több ezren dolgoznak itt újra.”
A herbál meg a kristály ehhez képest kutya füle. A munka nem szimpla kemény drog, hanem egyenesen vallási idol, amit a bálványimádó népségnek rendre újra meg újra fel kell támasztania poraiból. Szent apostolaik és vallási vezetőik a füleikbe sugdossák, hogy gyűjtögessenek maguknak földi kincseket, amelyeket majd moly és rozsda emészt meg. Csakúgy, mint a Dunaferr méretes hodályát.
Kapcsolódik egy videóinterjú a Dunaferr bezáratása híréhez, amelyben igazán érdekes patológiás esetek kerülnek megszólaltatásra, akik mintha átaludták volna a megelőző kb. 50 évet.
A végtelen panaszáradat mellett hallgathattunk némi felfuvalkodott monológot, hogy bezzeg az ő idejükben az „én apám a vasműben dolgozik” mantra önfeledt kurjantása szinte személyét ingyen ajnározó háremet teremtett az ember köré, mostanra viszont e hajdanvolt dicső munkahely is réges-rég lezüllött a munka alapú társadalom megkövetelte szabvány középszerű rabszolgatelep szintre.
Senki nem tudja, hogy mi lesz, meg mit csináljon, viszont siránkozva panaszolják, mekkora veszély kitenni őket a semmibe. Igazán elbeszélgethetnének erről a roppant érdekes témáról néhány örök prekariátusban meg egzisztenciális fenyegetettségben tartott huszonévessel.
Aztán mesélik, hogy a Dunaferrnél a munkanap 8 órából állt, ezek az újonnan idetelepülő kínai BYD-k meg koreai akkugyárak viszont 12 órában rabigáztatják a szolgát, munka törvénykönyve ide vagy oda. Kíváncsi vagyok, a vasmű utolsó évtizedben talpon maradt legénységéből hányan szavaztak többed alkalommal a Fideszre és kurjantgatták a neisegyék színvonalú mantráikat az általuk köpködött fiatalság felé.
A vasmű kapuin belül szinte elvárt pökhendiség viszont nem tartható fenn egy szabvány ide csalogatott rabszolgatelepen, ahol a legalja kulimunkát végezheti akár egy érettségizett vagy szakmával rendelkező személy. A munka alapú társadalom sötét sátáni üzemeiben tökéletesen egybeolvadnak a társadalmi szerepek, kivétel nélkül mindenki a maga nevesincs titulusa alatti ganajtúró tevékenységet kénytelen végezni:
A betanított munka, amelynél együtt dolgozik a nyolc osztályt végzett az érettségizettel vagy a szakmai végzettségűvel, nem tükrözi a korábbi időszakot. Lehet, hogy van ebben némi szocialista „beütődés”, de mégiscsak volt egy átlátható, félig-meddig munkaalapú társadalom.
Pont ez a baj. Most majd lesz teljes egészében munka alapú társadalom, a Viktor istenség kívánsága szerint, kinek uralkodását négy egymást követő alkalommal nagy boldogan megszavaztátok. Erre mondtatok igent, hogy ne félig-meddig legyen munka alapú társadalom, hanem az embernek ne legyen a munkán kívül élete. Hogy ne kereshessen emberhez méltó szintű jövedelmet. Ne emelkedhessen ki még méhkirálynő szinten sem a hangyák és rovarok társadalmából.
Rövid idő elteltével valakiből lehetett művezető is. Ma az összeszerelő üzemekben nincsenek ilyen perspektívák, mert addig foglalkoztatják ezeket az embereket, amíg van kereslet, utána elbocsátják, majd később újra visszaveszik.
Üdv a valóságban, ami már vagy jó 20-30 éve minden keményen dolgozó kisember megkérdőjelezhetetlen világképe. Mondom, hogy jól bealudtak ezek a mormoták, nem csoda, hogy heveny bóbiskolásuk alatt rájuk dőlt a komplett őket foglalkoztató nagyvállalat.
…Azok az emberek, akik acélipari szaktudást szereztek a hosszú évek folyamán, ha be is kerülnek egy új helyre, az életkoruknál és a munka jellegénél fogva erre a tudásukra nem lesz szükség. Visszakerülnek a ranglétra legaljára, és benne van az, hogy majd fiatalabb, 25-30 éves emberek fogják őket irányítani, még próbaidőt is fognak szabni az újbóli foglalkoztatásukra.
Üdv megint a valóságban. Vár rátok az örök negatív reálbérért űzendő rabszolgamunka, meg az éves szinten súlyos milliókat felemésztő élethosszig tartó tanulás, hogy egyáltalán folyamatosan fosztogatott és totális egzisztenciális kiszolgáltatottságban tartott alattvalókként szolgálhassátok uraitok és parancsolóitok kívánságát, míg a halál el nem választ.
Hihetetlen, micsoda elkényeztetett ficsúrok ezek a mai öregek. Azt képzelik, hogy majd ők dirigálnak a munkáltatóknak. Jóhogynem home office-t meg vállalati wellness-hétvégéket is kikövetelnek maguknak ezek a szakmunkások.
Valójában amúgy inkább az illuzórikus szociális biztonságukat féltik ezek a vészmadárkodó emberek, nem pedig a munkájukat. Persze eme tény fényében még hihetetlenebbnek hatnak az ő fura képzettársaik, hogy az örök mínusz létszínvonalat garantáló, halálosan eladósító, viszont uralkodói oldalról bármikor felszámolható, arrébb helyezhető munkában látják nemlétező egzisztenciális biztonságuk garanciáját.
Fura, hogy a mai dolgozóknak a munkáról az elismertség, szociális biztonság, nyugdíj ugrik be, pedig sem gyermekeiknek, sem a szüleiknek nem ez a valóság. A fiataloknak örök létbizonytalanság, prekariátus, elnyomás, potenciál elsüllyedése, adósságszolgálat a jussuk a munka világában, a szüleik pedig a koncentrációs táborokban, málenkij robotban, dologházakban és kötelezően elrendelt munkaszolgálatokban rokkanhattak meg örökre. Szó szerint nem létezik nemzedék a mai boomereken kívül, akik számára a munka istenítendő tevékenység volna. A régi parasztok, iparosok, kereskedők kiváltképp nem azon agyaskodtak, miként dolgozhatnának minél többet és keményebben: függetlenek akartak lenni, nem pedig halálra dolgozni magukat.
Az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület vaskohászati szakosztály dunaújvárosi szervezetének az elnökétől, Józsa Róberttől származik a szlogen: ha él a gyár, él a város. Ez Almási Tamás ózdi sorozatában úgy tűnik elő, hogy „egy gyár, egy város”. Egyértelmű a párhuzam: mindkét esetben a gyár tette élhető közeggé a várost.
Gyár = halott anyag. De persze fordítsuk csak meg nyugodtan az igazságot: a gyár lélekkel rendelkező élőlény, az ember meg lélek nélküli tárgy. Meglátjuk, mi lesz a következmény
Senki nem gondolhatja komolyan, hogy egy ötvenvalahány éves, pláne hatvan év fölötti, nyugdíj előtt álló, acéliparban évtizedeket lehúzó dolgozót majd most át fognak képezni egy olyan területre, amit a nulláról kell kezdenie. Az ő szakmájukra nincs további kereslet az országban, hiszen megszűntek a hazai acélművek. De ha mondjuk lenne, akkor is át kellene költöznie ennyi idősen egy teljesen másik országrészbe, hogy a szakmáját gyakorolni tudja. Ha ezt nem teszi, és dolgozni akar, akkor mondjuk művezetőként visszakerülhet egy összeszerelő üzembe. Ez betanított munka lenne, ami tőlük teljesen idegen dolog. Ettől nagyobb megaláztatást az ember nem tud elképzelni. Ezek a dolgozók az esetleges új munkahelyüktől függően akár minimálbéren is tengődhetnek, kaphatnak ugyan bónuszokat, de ezek mozgóbér jellegűek, tehát elvonhatják őket, ha csökken a forgalom.
LOL. Ezek hol éltek eddig? Hogy maradtak életben? Az ilyeneket múzeumban kéne mutogatni, hogy lám, ilyen emberek is éltek a Földön valaha sok száz évekkel ezelőtt.
Nem feltétlen volna szükséges egyébként egyből fejest ugraniuk az ismeretlenbe. Kezdhetik azzal is a megváltozott munkakörnyezettel tett ismerkedéseik első bátortalan lépéseit, hogy körbekérdezik a gyermekeiket, unokáikat, gyerekeik baráti körét vagy a környezetében élő kora huszonéves sihedereket, hogyan élnek túl ebben a rendszerben, s egyből szállítják is majd az alaposan kifejtett választ. Persze ezen válaszok színe-java biztosan nem fog tetszeni.
Gondoljanak bele: ezek az emberek bekerülnek egy ilyen közegbe azok után, hogy a korábbi munkahelyük rangot, identitást jelentett.
Kinek? Kizárólag nekik. Ezt a nemzedéket meg kértük, gondoljanak bele, mennyire lehetetlent kívánnak tőlünk az ő korabeli képességeikhez mérten megrokkantó erejű tanulmányi, szakmai előmeneteli meg pályakezdői teljesítmény-követelményeikkel. Mi volt a válasz? Aki nem dolgozik, ne is egyék. Nem nekem tanulsz, magadnak tanulsz. Amíg az én kenyeremet eszed, addig az van, amit én mondok. Most ezek a kretének szembesülhetnek a valósággal, hogy a hamarost kiutalandó nyugellátásuk az általuk agyba-főbe pocskondiázott és legutolsó mocskos rabszolgákká degradált utódgenerációjuktól függ. Eztán lesz csak igazán sírás-rívás.
A Dunaferr támogatta a kultúrát és a sportot. Dunaújvárosnak Dunaferr néven NB1-es futballcsapata volt. Ezután bekerül a dolgozó egy olyan üzembe, ahol semmibe veszik.
A sportswashing-gel + szelektív kultúratámogatással a kizárólagos cél a vállalat népszerűsítése. Lehet menni a Lölö cégeihez kuncsorogni, ők is lelkesen támogatnak mindenféle kulturális meg sporteseményeket. Sok sikert hozzá. 🙂
Mi több, még az életkorának megfelelő, addig megszokott presztízsére sincsenek tekintettel. Nem tudom, hogy mennyire lenne hatékony az ő esetükben az átképzés. Átkerülnek a könnyűiparba férfiként? Mert ez az egyetlen elérhető dolog? Ez nehezen képzelhető el.
Reális dolgok nehezen képzelhetők el, de valóságtól elrugaszkodottak annál inkább.
A fiataloknál persze mindig más a helyzet. Ők tudnak választani számukra megfelelő új szakmát. Kérdés, hogy helyben erre van-e kereslet, mert ha nincs, akkor ingázni, költözni kell.
Ez ám a kettős mérce!
…Van egy Kádár-korszak iránti – hamis, de létező – nosztalgia az idős emberekben, a nagyszülőkben, miszerint akkor mindenki dolgozott, és nem arra nevelték az embereket, hogy hitelt vegyenek fel, mert még tudtak takarékoskodni, venni autót, még akkor is, ha nem nyugati márkát – valamilyen módon kiszámítható volt a jövő.
És a kemény munkájukkal vitték csődbe az országot. Takarékoskodni meg nem azért tudtak, mert ezt nevelték beléjük, hanem mert ez volt az állam által követett gazdaságpolitikai irányvonal! Kapis? Fordítva tetszenek ülni a lovon. A mai fiatalság totális adósrabszolgaságba taszítása tudatos gazdaságpolitikai törekvések következménye. Tök mindegy, mit nevel beléjük a társadalom, totális eladósodás nélkül objektíve nem kezdhetnek életet.
Meg persze régen elég volt dolgozni, ma már ez édeskevés. Ezt sem veszik észre ezek a vén csotrogányok. A legkevésbé az ember kizsákmányolható munkaerejére vágynak a munkáltatók, az úgyis jön a többivel együtt. A fő cél, hogy az ember lelke munkaidejében, szabadidejében, házon belül vagy kívül ejtett gondolataiban exkluzívan a vállalatot illesse meg. Amikor éppen nem dolgozik, neadjisten munkahelye sincs (s itt lép be a képbe az örök adósrabszolgaság kívánalma), akkor se foroghasson semmi egyéb körül a gondolata, mint a rá oktrojált függőségei örök és soha le nem járó kielégítésén. Keressenek rá a „traumatizált munkás szindróma” kifejezésre.
Más kérdés, hogy e karhatalmi törekvés hamarosan totálisan romba dől, mert lassan nem marad, ki gyereket szüljön ennek az örök rabszolgaságnak a világába. Megmondta egy, a pártállami aktorok által előszeretettel citált koszos-büdös rabbi, hogy ez fog történni. Most mégis bámulnak, mint borjú az új kapura, hogy ez meg hogy lehet? Nem tudtok olvasni, vagy nem ismeritek ama személyt, kinek a nevében folyamatosan szórogatjátok ki nyakló nélkül a néppusztító parancsolataitokat?
Tehát jól helyre kéne már tenni végre ezeket a dolgozó embereket, mert mostanában nagyon el vannak kanászodva.
A vasműnek eleddig otthont adó Dunaújvárosról meg annyit, hogy az 1950-es években mesterségesen felhúzott településről beszélünk, ami a mintegy 4000 főre tehető őslakosa kivételével belső népvándorlás révén népesedett be, tehát az ott lakók 90%-a nem onnan származik. Magyarán az ő elődeiknek még volt némi halovány lila gőzük a társadalmi mobilitás fogalmáról, amit ők jól láthatóan elfelejtettek.
Nem kizárólag a dunai vasmű élhette meg nyár során a keserves végnapjait, több kisebb-nagyobb üzem mellett az ikonikus Medve és Karaván sajtok gyártója is csomagolta cókmókját:
Júniusban a Vas megyei Répcelakon még úgy tűnt, alapvetően ugyanúgy rendben van a kisváros gazdasága – mint az elmúlt 95 évben szinte mindig. A Fertő-Hanság Nemzeti Park határán fekvő, 2400 fős település ugyanis közel száz éve főként a sajtgyárából él. Ennek tulajdonosai ugyan rendre változtak, de a terméke csak keveset: a Karaván füstölt sajtkészítményt, és később az ömlesztett, körcikkekre osztott Medve sajtot sokan kedvelik az országban.
Ennek a történetnek a végére tesz pontot, hogy a Pannontej nevű céget felvásárló francia családi multi, a Savencia július 2-án bejelentette, 100 év után bezár a sajtgyár.
Ami igazi furaság ebben a sztoriban, hogy a hír szerint a magyar sajtok gyártása Németországban folytatódik tovább. Na ez az igazi szégyen. Ezek szerint már ott is olcsóbb termelni, mint nálunk?
Az ömlesztett Karaván és Medve márkákat például egy modernebb gyártósorra, Németországba viszik át a kissé régebbi gyártósorral operáló répcelaki gyárból.
Az EconomX híradása szerint ennél is érdekesebb, hogy a magyar leányvállalat a francia tulajdonos nyereségének csaknem egyharmadát lapátolta össze, tehát szó nincs veszteséges, meg nem térülő gyártásról. A kivonuló gyárak a magyar gazdasági-politikai rendszerre mondanak nemet, ahol életveszélyes egy – kiváltképp termelő, értékes mozdítható vagy mozdíthatatlan vagyonra épülő – vállalatot nyitni, üzemeltetni és hosszan fenntartani, mert a pártállam gazdasági bérgyilkosai vastag bőröndökkel a kezeikben járván e szent területeket folyamatosan teszik a visszautasíthatatlan felvásárlási ajánlatokat, ezek elfogadása hiányában pedig az áldozat tulajdonosok akár végső öngyilkosságába menően elviselhetetlen adóellenőrzéseket és munkaügyi pereket kapnak a nyakukba, melyek megnyerhetetlenségét a viktátor és díszes kompániája által lakosságra erőszakolt betarthatatlan és elviselhetetlen törvények szövevényes hálója garantálja.
Igazi orosz rulettet játszó kretén, aki egy ilyen országban dolgozni, vagy akár csak dolgoztatni merészel.
A gyárbezárások szoros összhangot mutatnak a magyar gazdasági repülőrajt erejével, szintén EconomX:
2025 első öt hónapjában: Az ipari termelés 4,1 százalékkal csökkent. Az összes értékesítés 64 százalékát adó külpiaci eladások volumene 0,6, a 36 százalékot képviselő hazai értékesítésé 4 százalékkal mérséklődött… Az összes rendelésállomány május végén 11 százalékkal elmaradt az egy évvel korábbitól.
