Ezek a fránya brüsszeliták okostelefonok már megint borsot törtek a társadalmi harmóniát két kemény kezükkel összetartani igyekvő felkent vezetőink orra alá. Miközben ők a fiatalságot az örök rabszolgamunka oltárához láncolnák kitalált CSOK, babahitel, munkáshitel és Otthon Start konstrukcióikkal, képviselőiket szigorúan nemek szerinti ellentétpárokba helyezvén igencsak szorosan felügyelt elletés alá vernék, az így keletkezett mechanikus családokat pedig a munka alapú társadalom oltára előtt kínálnák a Moloch kezébe, addig az egymástól és lassacskán saját magától is elidegenedő fiatalság totális nihilizmusba süppedvén vonja ki magát végérvényesen ennek az aberrált társadalomnak a vérszomjas képzelgései alól.
Ezek a kiskamaszoktól közép-harmincas életkorig terjedő skálán elhelyezhető nemzedékek amellett, hogy fél életüket a telefonjuk megállás nélküli bámulása felé tett hajlongással töltik, immár a puszta látszatok szintjén sem képesek prezentálni példás családi életet, pláne bevenni elöljáróik meséit a hagyományos családmodell idilli szentségéről.
Számukra mit sem jelent a meghitt családi ebéd, teljesen tanácstalanul tárják szét kezeiket, amikor ilyesféle jelenségekről hallanak. Azt sem tudják, hogyan kell egy ellentétes nemű személyt ismerkedés céljából megszólítani, a flört meg biztos valami újfajta szelfikészítési taktikát hivatott megnevezni.
Mindezen hajdanvolt, tán igaz sem volt szokások immár egyértelműen a múltéi, mert a fiatalság a Financial Times megrendelésével készült kutatás szerint kezdi elveszteni az ún. lelkiismeretességét, mely fogalmat az angloszférában a személyi megbízhatóság, önfegyelem és másokkal való együttműködés képességének hármasával írják körbe, egyetlen kifejezésbe sűrítve.
A kutatók közölte eredmények szerint bár a lelkiismeretesség különféle mutatói az elmúlt évtized óta minden korcsoportban lefelé tendálnak, minél fiatalabb nemzedéket vizsgálunk, annál radikálisabb mértékben hanyatlik annak szintje.
Korunk munka alapú társadalmában igencsak tetemes hátrányokat halmoznak joviális uralkodóink által rendelkezésükre bocsájtott sitthordó és tintanyaló állásokért való kepesztésben azok, kikből nem lehetséges a rájuk rótt munkaköri leíráshoz képest ingyen többlet-szorgalmat kicsikarni, kik az egyéni felelősségvállalás mantráival megtámogatott elhordozhatatlan terhek vállalásában elbuknak, vagy akik a főnök önkényes büntetgető-bullyingoló akcióit érzelmi kirohanásokkal reagálják le.
Márpedig a vállalati csapatkohézió megköveteli mindezen kívánalmak makulátlan abszolválását. Aki nem fojtja vissza rákosodásig vagy elmegyógyintézetbe zárásig a rendszer funkcionáriusai által rá erőszakolt zsellérsorsot, azt a magasságos munkaerőpiac a karrierlétráról való lehajítással jutalmazza, amely következmény egyben magával vonja a renitens személyek automatikus életkudarcát. Jó fizetés nélkül nincs munkaidőn kívül elérhető szabadság és magánélet, a társadalmilag sikertelen emberek dolgozó személyekként sem válhatnak példamutató családfőkké, a kétségbeesve igazgatott családi fészek pedig egyetlen derült égből villámcsapásként érkező váratlan kihívást követően menthetetlenül porba hull.
Aki szeretne a modern munkavilágban érvényesülni, az ne arra koncentráljon, hogy vajon mit csináljon (úgyis eldöntik helyette a feje fölött), akad-e elegendő anyagi és szellemi kapacitása az elvárások abszolválásához. Csakis és kizárólag azért tegyen, hogy a központilag előírt elvárásokat tűzön-vízen át teljesítse, mégha ehhez hosszú esztendőkön át negatív jövedelemért szükséges robotolnia, vagy tételenként is százezreket elvesztegetnie lélekvesztő randikra, depresszív állásinterjúkra, egoisztikus prezentációra, az élethosszig tartó tanulás feneketlen pénznyelő gépezetének szolgálatára.
Mivel ez a fajta lelkiismeretesség a munkahelyi és magánéleti siker egyik legfőbb komponense, nem véletlen, hogy korunk fiataljai képtelenek egy megalázó fizetést kínáló állásban a legsúlyosabb pénzügyi válságok közepette hosszú éveken át lelkesen kitartani, hogy nagy keservvel összekalapált élettársi kapcsolataik az első megszületett gyerek vagy megszerzett lakás után menthetetlenül felemésztődnek, hogy a TikTok-táncikáláson felül semmi magasabb rendű életcéljuk nem marad – hiszen a siker csakis és kizárólag a deprivált állapotukban bőszen kitartó egyedeket jutalmazza, természetesen csakis és kizárólag mindig a soha el nem érhető, be sem látható távoli jövőre vetítvén erőfeszítéseik méltó jutalmának kezükhöz kaparintását.
Mivel a siker, elismerés és megbecsülés nyakló nélküli hajszolása ily körülmények közepette nem több egyszerű délibábnál vagy optikai illúziónál, tökéletesen racionális cselekedet felhagyni a hiábavaló és megtérülést csakis és kizárólag a hazug ígéretek szintjén mutató együttműködéssel a rendszer irányába.
Bár egyes kutatások szerint az érzelmi stabilitás és másokkal való együttműködés készsége messze felülírja a fiatalok esetleges kognitív hiányosságaiból és családi körülményeiből eredő hátrányokat, az ő tapasztalataik homlokegyenest eltérő konklúziót mutatnak az elvárt eredményekhez képest.
Régen nyilvánvaló volt például, hogy a magas érzelmi kontrollt felmutató felnőttek házasságai jó eséllyel stabilak maradnak, gazdasági válság esetén munkáltatóik megtartják őket állományaikban, lassacskán kuporgatván szert tehetnek legalább alapszintű egzisztenciára, mint lakás és autó. Mára eme minimalista kezdőcsomag összekalapozása is meghódíthatatlan magaslatnak tűnik. Ebből következően a fiatalság úgy látja, nem is érdemes elkezdeni kepeszteni a reputációja megteremtéséért, kitartást felmutatni és folyamatos motivációt demonstrálni a legnehezebb feladatok végzésében, mert a felfokozott kizsákmányolásukon felül a rendszer az ilyesféle pozitív gesztusokat ténylegesen semmilyen mértékben nem honorálja.
Súlyosbítja a kiábrándulást a telefonokon, szociális médián és TikTokon át instant elérhető másodpercnyi örömfalatkák sokasága, melyek árjában boldogan veszejtik el magukat a fiatalok az első leküzdhetetlen problémával való szembesülésük után.
Az azonnali kielégülés ígérete felülír mindennemű hosszú távú célt, hiszen az a TikTok tánc az enyém, de az igazgatói széknek vagy saját céljaim abszolválásának tán a közelébe sem jutok soha.
A rendelt felmérés konklúziója szerint a fiatalság lelkiismeretességi szintje a 2014-es referencia-értékekhez képest megfeleződött, s további süllyedést mutat. Mindezzel együtt, bár nem ily radikálisan, de mozog lefelé az együttműködési hajlandóság, illetve az extraverzió szintje, azaz hogy egy szabvány fiatal felnőtt milyen gyakorisággal kezdeményez önálló indíttatásából kommunikációt másokkal. A neuroticizmus, azaz szorongás mértéke ezekkel ellentétes irányú mozgást felvévén felfelé tendál. Korunk fiatal és középkorú felnőttjei egyaránt jobban félnek a kapcsolatépítéstől napjainkban, mint korábban.
Konkrét cselekedetekre és életfolyamatokra bontván eme felfedezéseket megfigyelhető, hogy a mai fiatalság (természetesen önbevallás szerint) egyre kevésbé tervez előre, pláne nem igyekezik megfogalmazott céljait tűzön-vízen keresztülvinni. Ezzel együtt a kitartás szintje is mélyrepülést vett.
A fiatalság immár kifejezetten jellemző tulajdonságaként festi le a figyelmének könnyed terelhetőségét, s szintén felfutóban van az embertársaival és a világ ügyeivel szemben heveny ignoranciával viseltetők száma.
Mindezek következményei alaposan lecsapódnak a valóság terén, kiváltképp a munka világában. A lelkiismeretes munkavégzésük képességét vesztő fiatal felnőttek gyakrabban vétenek hibát munkájukban, többször álmodoznak napközben, kevéssé képesek feladataikban tartani a szigorú határidőket. Kiknek szíve és lelke távol kerül a végzett munkájuk elvárta kívánalmaktól, azok gyakrabban késnek el műszakkezdéskor, nem képesek hatékonyan kommunikálni munkatársaikkal, gyorsabban égnek ki és rendszeresen vágyakoznak el az ültetvényről.
Felmondani és „jobb munkahelyet” keresni viszont újabban nem szokás részükről, hiszen a létfenntartás kényszerének hála mindannyian rabszolgái a szisztémának és esetleges munkahelyváltással sem javíthatnak semmit helyzetükön. A munka világában minden nem vezetői pozíció ugyanolyan megalázó és elviselhetetlen, ugyanúgy minden munkahelyen zabolázatlanul zajlik a munkaerő kizsákmányolása, s rendszerszinten nem is lehetséges más egyebet tenni a személyes élethelyzetünk javításáért, mivel minden ehhez szükséges tényezőt a külvilág kontrollál.
A munkáltatók viszont érzékelik a dolgozók elkötelezettségének megcsappanását, és a szokványos trükkjeiktől gyakorta eltérő módon vágnak oda a disztrakciók árjában magukat örömmel elveszejtő fiatal munkavállalók gondolati kalandozgatásainak.
Egyik módszerük szerint egész egyszerűen tömegével vágják ki a Z-generációs munkaerőt az ültetvényeikről, akik eme akcióknak hála nem dolgoznak többé a rendszer fenntartásáért, a nyugdíjak megtermeléséért, nem vállalnak gyereket CSOK-ra és babahitelre, hogy ugyanezen moslék világot újabb kitaszított nemzedékre oktrojálják rá. Ehelyett elkezdenek TikTokon táncikálni, vagy élő adásban siránkozni a munkahelyi körülményekről, mely akcióik után azokat is kivágják a mínusz bérért végzendő örök bérrabszolgaság világából, kiknek teljesítményére korábban nem érkezett komoly panasz.
Másik munkáltatói trükk a munkaerő minden korábbinál szorongatóbb megfigyelése produktivitás-ellenőrző szoftverekkel, optimalizáló algoritmusokkal és mesterséges intelligenciával.
Ez az újonnan feltalált taylorizmus még a legkiválóbban teljesítő munkaerőt is a szélsőséges paranoia és mentális összeomlás állapotába taszigálja. Az újtaylorizmus elve szerint az emberek olyan gépek, kik a munkaidejük teljes egészében szigorúan monoton zakatoló, egyenletes produktív outputot köpködnek ki magukból. Mindez a szalagmunkák dominálta ipari kapitalizmus érájában sem volt tökéletesen igaz, napjainkban pedig, mikor a kognitív teljesítmény minden korábbinál jelentékenyebb szerepet játszik, egyenesen kontraproduktív sarlatánság.
A szemtől szembe interakciók devalválódása magával hozta menedzsment részről a munkafolyamatok átláthatóságának és ellenőrizhetőségének hiányát, munkavállalói részről pedig a kikényszerített felelősségvállalásból való kifarolást, mely legszélsőségesebb esetben ghosting formájában nyilvánul meg. A nyúzott munkaerő totálisan szétesvén legalapvetőbb kommunikációs készségeit is elveszti, innentől fogva lehetetlen belőle bármi teljesítményt vagy eredményt kisajtolni.
A menedzsment-hatalom virtualizálódása azonban a tévhitekkel ellentétben nem az utóbbi évtizedben kezdődött, hanem bő 50 évvel korábban.
Ebben az érában kezdték a vállalatvezetők a saját cégük tevékenységének konkrét és közvetlen irányítása helyett gépi modellek és projekciók segítségével kontrollálni a munkaerő teljesítményét.
Mindez a konkrét munkafolyamatok közvetlen értelmezésének felszámolásában öltött testet. Azon munkafázisokat, melyek alsó szinteken is egyre bonyolultabbakká váltak, s egyre magasabb fokú figyelmet kívántak, a menedzsment kaszt nem volt képes többé átlátni, sőt mi több, nem is értettek azok végzéséhez, melyeket a folyton nyaggatott szakmunkásaiktól és irodista alkalmazottaiktól elvártak, hogy makulátlanul teljesítsék azokat.
A patyomkin-főnökök szisztémája a 90-es évektől vált igazán nevetségessé, amikor a vállalatvezetők a szokásos negyedéves üzleti meetingek és részvényesi gyűlések kivételével többé be sem jártak a saját cégeikbe, alkalmazottjaikat nem ismerték, ehelyett egyfajta neoliberális narratíva-kontroll által és mutatós Powerpoint-prezentációk sokaságával támasztották alá önnön nagyszerűségüket.
Az informatika térhódítása előtt üzleti terveket csak kiváltképp jelentős döntések, mint pl. új termékcsoportok bevezetése előtt készítettek a marketing-vezetők, amelyekben viszont kivétel nélkül minden adatnak hajszál pontosan stimmelnie kellett, különben az összes képlet és függvény végeredménye megváltozik, nem éppen az elvárt végeredményt keletkeztetvén az előkészített üzleti döntésekben.
A digitalizáció lehetővé tette a vállalatirányítás teljes körű automatizációja mellett a vállalati pénzügyi folyamatok akár napi szintű kontrollját, miközben a számítógépek kiköpködte produktív output (számadatok sokasága) hitelességének ellenőrzését egyetlen üzleti vezető sem képes véghez vinni.
Államigazgatás szintjén a politikusi gárda napi szinten monitorozgatja a közhangulatot és veti be nemzeti konzultációi sokaságát a lakossági attitűd manipulációjára, ám az asztalukra érkezett felmérések és kérdőívek sokaságának végeredménye nem több értelmezhetetlen nonszensznél.
Tony Blair kormánya volt Britannia történetében ama évtized, amikor az ország reálgazdasága és a fantázia nélküli vizionáriusok közvetítette absztrakt vágyképek végérvényesen elváltak egymástól, katasztrofális következményeket keletkeztetvén az ország állapotában: előbb Brexit, majd mostanra polgárháborús feszültségek.
Az elitek kompetenciájának elsüllyedése magával rántotta a komplett globális munkaerőt a posványba, kiket továbbra is produktivitás-növelésre kényszerítenek erőszakkal, miközben az ehhez szükséges eszközök lassan semelyikét sem biztosítják. Sőt, egyre gyakrabban hangzik el a vérgőzös munkadiktátorok szájából, hogy mindenkinek személyes felelőssége hathatósan kifosztható rabszolgává transzformálnia magát, egyéb lehetősége nem is lehet a magától bekövetkező éhen halása vagy hajléktalanná válása elkerülésére.
Az automatizáció, kiváltképp a mesterséges intelligencia ugyan radikálisan felgyorsítja a munkafolyamatokat, de pontosságukat és minőségüket nagyban erodálja! Bár a vállalatirányítás a korábbi időszakokhoz képest kevesebb kompetenciát követel, pont ezen oknál fogva a munkaerő értelmesebb része nem lát többé reális indokot a tőkés és menedzsment kasztok hozzájuk képest százastól százezerszeres arányig terjedő javadalmazására.
A digitálisan preparált és nagyüzemben gyártott üzleti predikciók immár akár annyi hibát tartalmazhatnak, hogy azok a komplett rendszer pénzügyi stabilitását veszélyeztetik, s rendszerint földbe is állítják azt. Soha nem esett át annyi súlyos pénzügyi válságon a kapitalizmus, mint az elmúlt 40 év során.
Amíg papíron készültek az üzleti tervek, a Wall Street-en még a pályakezdő junior alkalmazottak is tökéletesen értették a pénzügyi folyamatok nagyját. A 80-as évektől fogva bevezetett szimbólum-kapitalizmus érájában az uralkodó elitek valós vezetői tevékenység helyett inkább különféle vágyképek emberi elmékbe plántálását eszközölik (pl. neoliberális világrend örökkön örökké, fogyasztói Paradicsom, munka alapú társadalom, gig economy, individuális felelősségvállalás), ugyanakkor semmi kompetenciával nem bírnak az általuk projektált imaginációk valóra váltására és az odáig vezető út folyamatainak konkrét fázisokra és tettekre való felbontására.
Magyarán az uralkodó kaszt saját maga sem képes ama terveket érvényesíteni, melyek megvalósítását elsősorban mentális presszió által megkövetelné a szolgái hadától.
Ahogy távolodik a kapitalista elit a valóság világától, ugyanúgy merül bele a modern fiatalság a TikTok-táncok övezte figyelemelterelésekbe. Ép elméjű ember nem álmodik többé munkáról, nem fantáziál álomállásról, az inkompetensek hada megkövetelte szakmai fejlődésről és karrierlétráról, ahogy az ostoba fantáziaképeivel házaló elit azt elvárná tőlük.
Akiben bárminemű értelem csírája maradt ebben a rendszerben, annak nem kell megparancsolni, miről álmodjon, hol lássa magát tíz év múlva, nincsen szüksége élősködő munkáltatókra és pártállami apparatcsikokra, ezek nélkül is képes elképzelni magának egy ideális életet vagy akár foglalkozást, melyek önálló és szabad űzését a munka alapú társadalom megakadályozza.
Fordított a viszony a hatalom képzelgéséhez képest. Szerintük az emberek nem tudják mit akarnak, nem képesek kitalálni önálló hasznosíthatóságuk módozatait, ezért pusztító iskolarendszerrel, semmitérő képzésekkel, ideológiai indoktrinációval és kiváltképp szigorú büntetésekkel szükséges őket a rendszer fenntartásában és építésében való részvételre kényszeríteni. A valóságban pedig a mai fiatalság tele van önálló célokkal, tervekkel, ambíciókkal, melyeket a rendszer hosszú évek kemény munkájával kiirt belőle, és ellehetetleníti azok véghez vitelét.
Miközben a munkaerő hasztalanságáról siránkoznak a munkáltatók, maga a munka vált értéktelenné és az emberi teljesítőkészség, fantázia leépülésének bebetonozott garanciájává.
Ily körülmények közepette nem csoda, hogy a rendszer rabszolgaságából kiutat nem lelő fiatalság egyéb lehetőségei híján a totális feladást „választja”. Valójában nem választja, hanem minden más életlehetőségétől megfosztatván magatehetetlenül beleesik.
A naiv managerializmus korában a magukról mindennemű felelősséget lerázó üzleti spekulánsok rendszeres statisztikahamisításokkal, PR-akciókkal, részvény-visszavásárlásokkal és arany ejtőernyőkkel védelmezték saját seggüket, miközben a jobbra-balra dobálgatott, hol kirúgott, hol halála napjáig dolgoztatott zsellérhad fizethette a cehhet, emészthette fel a rendszer egzisztenciájukat, róhatta rájuk a főnöki kaszt az egyre elviselhetetlenebb terheket és követelményeket.
Most a totál kifacsart és mindennemű vesztenivalójától megfosztott munkaerő alkalmazkodván a körülményekhez szintén felszámolja egyéni felelősségét a rendszer fenntartásának biztosítása irányába.
