Általában magyar, kínai, japán, koreai, vagy újabban német hírek mentén lepleződik le a munka alapú társadalom alávalóságának és életképtelenségének tényállása, ám most egészen egyedülálló módon az Amerikai Egyesült Államokból érkezett a munka nimbuszának munka miatt történő megsemmisülését igazoló tanulmány.
A Naked Capitalism értekezik ama jelenségről, hogy bár a repesztéses technikával fejtett palagáz forradalma fiatal és tetterős munkások tömegének felszívását tenné lehetővé akár az ország határain belül is (kiküszöbölvén az abszolúte taszító, világvégi olajfúró-tornyokba való kihelyezés kényszerét), az olajvállalatok fejesei mégsem találnak a jelenlegi igencsak elaggott munkásállományuk helyébe friss, üde, fiatal, legfőképp tettre kész munkaerőt.
Csupán a valós kiváltó okokat nem akaródznak részletezni e kudarcuk kapcsán, így megteszi ezt helyettük a blog szerkesztősége.
Az amerikai gáztermelés jelenlegi központja a texasi Permi-medence, ami egy semmi közepén elterülő, több száz kilométer kiterjedésű sivatagos kráter. Ebben a pokoli katlanban hosszú évtizedekkel ezelőtt egyáltalán nem jelentett semmiféle komoly nehézséget megfelelő kvalitású munkaerő összelasszózása az ország minden tájáról. Nem úgy, mint napjainkban.
Az itten székelő olajvállalatok számára egyre hevenyebb fejfájást jelképez a kitermelés fenntartásához szükséges munkaerő gründolása, kiváltképp a petrol, elektronikai és mechanikai mérnökök köréből, kik a világ látszólag minden pénzéért sem költöznének erre a semminemű életlehetőséget nem kínáló Isten háta mögötti helyre.
Bár a reáljövedelmek országszerte nagyban stagnálnak vagy egyenesen csökkennek, a Permi-medencébe immár a vállalati profitrátákat nagyban megvágó jövedelmekért is szívesen vennének fel embereket – csak éppen nincs kit.
Ott tartanak a szerencsétlen olajmágnások, hogy mesterséges intelligencia vezérelte drónokkal igyekeznek feltérképezni újabb környékbeli lelőhelyeket és detektálni a kitermelőegységek meghibásodásait, mert nincs ki a terepet járja az infrastruktúra karbantartására.
A munkaerőhiány hosszú évek óta veti vissza a környék olajtermelését, ám most eljutottak oda a vállalatok, hogy a Z-generáció hagyományos energiahordozók iránti érdeklődésének elmaradása végett várhatóan még az idén tetőzik az amerikai olajipar kitermelő-kapacitása, az elkövetkező években pedig a belföldi olaj -és gáztermelés zsugorodása várható.
Ugyanezen probléma mételyezi a bányászatot, aminek belföldi nyersanyag-kitermelő kapacitása sehol nincs a Trump nedves vágyálmaiban szereplő újraiparosítás megkövetelte szinthez képest. Azaz amennyiben menne is valamennyi ipar Amerikába, azok a nyersanyagimport fokozott kényszere végett semmivel nem járnának jobban, mintha a vámok megfizetésével vagy akár az amerikai piac skippelésével maradnának az e szempontból szinte korlátlan bőséget szállítani képes kelet-ázsiai térségben.
Mivel a tőke maga is gyűlöli a produktív befektetéseket, esélye sincs a haldokló amerikai bányászatnak újratőkésítvén magát radikális eszköz -és bérfejlesztésbe fogni. Rögvest el is süllyednének szégyenükben a New York-i bankárok, amennyiben ezeknek a kőkeményen vájogató koszos melósoknak az ő javadalmazásukat megközelítő fizetéseket kellene kiosztani – márpedig enélkül maradnak az üresen kongó tárnák.
A tőkés hiénák szerint természetesen a lusta és kemény munkát vállalni nem akaró Z-generáció tehet Amerika iparának fatális lehanyatlásáról, nem a neoliberális dereguláció és deindusztrializáció (mindkettő boomer találmány), a csökkenő profitráták végett termelő beruházásba fordítani egyáltalán nem akaró nagytőke, pláne nem maga a modern munka intézménye, mely totalitárius adósrabszolgaágba taszítván minket kényszerít a negatív reáljövedelmekkel honorált produktív erőfeszítésre.
Más véleménnyel viseltetik a téma kapcsán a blog szerzője, illetve a vonatkozó bejegyzés alatt elterülő kommentek szövege, melyek igazán sokszínű lencsén át világítják meg a modern munka világának korunk munkát istenítő parazitikus vér -és bérleszívó hiénái által elismerni nem kívánt keserű rögvalóságát.
A dicsőséges 30 év esztendei alatt a tőkének szinte semminemű nehézséget nem jelentett a fiatal és nagy teherbíró képességű fizikai munkaerő felkutatása és azok elköltöztetése a semmi közepén elterülő helyekre, holott katonai besorozásra már a boomerek többsége is alkalmatlannak bizonyult. Mi változott hát?
Azokban az évtizedekben a fiatalok adósság nélkül sétáltak ki az oktatási intézmények kapuin (ideértve a felsőoktatást is), így röpke 18-20 évesen, akár még családalapítás előtt, akár azt követően belefoghattak a jövendőbeli egzisztenciájuk felépítésébe, ami szűken értelmezve egy saját autó vásárlására és ház építésére elegendő megtakarítási összeg felhalmozását jelentette.
Ezért a kezdőcsomagért egy fiatal férfinek 3-4 évet kellett lehúznia a Permi-medencében a szélesebb társadalomtól elszakítva, ám cserébe tökéletesen adósságmentesen egybegyűjthetett egy jövőbeli anyagi biztonságát gyakorlatilag teljes egészében garantáló pénzmagot.
24-25 éves korukra ezek a fiatal felnőttek készen állhattak a családalapításra, s volt is hova pottyantani a babákat, hiszen a ház felépítési vagy lakás vételi díja első naptól fogva ott fityegett a zsebükben.
Ebben a korban a Permi-medence, kiváltképp mivel lakosságának nagy része rendszeres időközönként cserélődött, a mostoha körülmények ellenére egyszerű beköltözést, olcsó lakhatást és létfenntartási lehetőséget kínált a betévedő portyázóknak. Azaz roppant könnyű volt a boomereknek odatenniük magukat a munkában, mert látták erőfeszítéseik pozitív fejleményeit.
Az 1980-as évekre ez a Permi-medence elkezdett telítődni, hiszen egyre többen cuppantak rá a néhány év kemény dolgozásért cserébe alanyi jogon járó egzisztencia kiépítésének lehetőségére. Ennek köszönhetően elkezdtek felfelé szaladni a bérleti díjak, s ami még rosszabb, az olajár-robbanásnak hála az üzemanyag árszintje is az eget verdeste. Holott ez az elejétől végéig csaknem 300 kilométer hosszúságú sivár sziklahalom nem járható be önállóan jármű nélkül.
Tehát a személyes megtérülés elkezdett erodálódni, majd el is tűnni. S most jött csak az igazi barbatrükk a kapitalisták részéről. megkezdődött a financializáció és globalizáció folyamata, s a maga ipari kapacitásait fokozatosan leépítő Amerika munkásai ott találták magukat a sivatag kellős közepén munkanélküliekként vagy a munkavégzés magasztos jogáért öldökölve versengni kényszerülő prolikként.
Az 1980-as évtized során a csökkenő jövedelmek és megfizethetetlenre ugró létfenntartási költségek végett a Permi-medence elkezdett kiürülni. Ama balgatag népségek, kik hosszú távú életcéljaik megvalósulását a környéken elképzelvén vettek maguknak helyben lakást, minden vagyonukat és megtakarításukat elvesztették alig néhány esztendő leforgása alatt. Az ekkoriban helyben letelepedők, munkásoktól a mérnökökig pucér seggel voltak kénytelenek menekülni a környékről, amely lehetőség elnyeréséért cserébe szinte egy élet munkáját áldozták oda alanyi jogon a rendszernek.
Ugorjunk most kicsit előre: a 2010-es évek kezdetén kitalálta Amerika olajipara, hogy az eleddig meglehetősen gazdaságtalannak számító, környezetre roppant veszélyes, ám az arab olajországoktól való függőség csillapítására alkalmas repesztéses technika alkalmazásával belföldön is ki tudja termelni a gazdasága fenntartásához szükséges mennyiségű olajat. Ennek exportja ugyan messze drágább a hagyományos fúrt olajkutakból származó nyersanyagnál, de hát ez legyen ama olajfüggőségben tengődő országok privát problémája, mint amilyen a komplett Európai Unió szinte összes tagállama.
Amerika mindenesetre jól meggazdagodott a palagázból, kitermelésben mostanra utolérte az arab országokat.
Viszont a további kapacitás-bővítés vágyálma megfeneklett. Ennek oka a munkaerőhiány.
A 80-as években elnéptelenedett Permi-medence újbóli feltöltését szerette volna eszközölni az olajipar a 2010-es években, csakhogy ez nagyon nem jött össze neki.
Már az első években visszaugrottak az ingatlanárak a 80-as évek kipukkanó lufiját megelőző szintekre, merthogy a spekulatív tőke előre bebiztosítja a dolgozó emberiség kizsákmányolásának lehetőségét. Ezzel párhuzamban a modern fiatalság nemhogy megtakarításra és önálló egzisztencia felépítésére nem kap többé esélyt, hiába dolgozik látástól mikulásig, legtöbben immár megkötöző mennyiségű és a szabad mozgást ellehetetlenítő diákhitel-adósságokkal indítják nemlétező karrierjüket. Ugyanígy, házat is kizárólag hitelre tudnak venni, önállóan felépíteni azt részükről lehetetlen, hiszen még ehhez sincs meg a szükséges kezdőtőkéjük.
Adósrabszolgaságának hála tehát a fiatalság nem tudja a „költözzön mindenki oda, ahol munka van” uralkodói doktrína érvényesítését foganatosítani, mert önerőből és totál eladósítva egyáltalán nincs lehetőségük az ország egyik feléből csak úgy pacsira áthelyeztetni magukat a másikba. Ha bennrekednek a városban vagy a szülői házban, még úgy is magasabb életszínvonalnak örvendhetnek a seholföldjén dolgozókkal szemben, mert legalább nem kell totál idegen környezetben, különálló bérleményt fenntartván agonizálniuk. Az elérhető, Permi-medence környékéről kompletten hiányzó szórakozási és szocializálódási lehetőségekről nem is beszélve.
A munkáért cserébe járó megtakarítás lehetősége sem áll fenn többé, mert a helyi kapitalisták és bérleményesek a jövedelmek teljes egészét felemésztő szintre állítják be a lakhatás és szolgáltatások díját, míg a 70-es évekig bezárólag ezek nagyon olcsón rendelkezésre álltak.
Ráadásul számos nemkívánt esemény zajlott a Permi-medencében a 80-as évek óta, melyek a környéket szép lassacskán voltaképp élhetetlenné tették.
A palabumm úgy elszennyezte a földfelszínt, hogy komplett körzetekbe lehetetlenség immár belépni levegőszűrő védőfelszerelés nélkül. A felvert por keletkeztette szennyezés nem csak az emberek tüdejét meg a városok építményeit roncsolják szét, de komoly üvegházhatást generálván a Permi-medencét egész Amerika legforróbb olajkitermelő katlanjává tette.
A környék élelem -és vízellátását régebben a földfelszínen szétszórt tavak sora, az öntözéses gazdálkodás és az ennek segítségével megvalósuló állattartás biztosította. Viszonylag önellátó lehetett a környék az ideálisnak épp nem mondható állapotok ellenére.
Nem úgy napjainkban. A palagáz-forradalom a környék összes tavát beszennyezte, azok vizét ihatatlanná tette. Az egykori, mára rozsdásodó olajkutak komoly radioaktív sugárzást bocsájtanak ki, a talaj alatti vízzáró rétegeket pedig kompletten elszennyezték az elhagyatott létesítmények és a belőlük folyamatosan bomló veszélyes anyagok.
A helyi állattartás és zöldségtermesztés mára ellehetetlenült: a haszonállat-állomány folyamatos betegségekben tengődik vagy akár el is hull, az öntözéshez nem áll rendelkezésre elegendő víz. Az emberek rákos megbetegedéseinek száma az országos átlagot messze meghaladja. A 70-es évekig bezárólag érkezett globális lehűlés kedvezett a környék élhetővé tételének, most viszont a klímaváltozás és az egyre veszedelmesebb hőhullámok hatására nyaranként elviselhetetlen kénköves pokollá válik a medence területe.
A helyi élelem hiánya végett minden ellátmányt sokszáz kilométerekről szükséges odaszállítani, ami a lakhatás és helyi szolgáltatások mellett az eledel árát is megfizethetetlenné teszi.
És akkor még nem is beszéltünk az eshetőségről, hogy újabb vagyoneszközlufi-pukkanás veszélye fenyegeti eme élhetetlenné lett környéket, mely a keményen dolgozó kisembert egyik napról a másikra koldusbotra juttatja, miközben ott marad kontóján a tetemes összegű megfizethetetlen adósság.
Tehát a 80-as évekig bezárólag a Permi-medencében való munkavégzés pozitív hozamokkal kecsegtette a munkás osztályt, utána negatívakkal, a 2010-es évtizedtől pedig élhetetlen körülményeket teremtvén fizikailag is akadályozza az emberek kötelező érvénnyel elvárt költözését a munkavégzés helyére. Akiket mégis megcsapna az „el kéne menni dógozni” kategóriájú negatív gondolatok szele, azokat azonnali hatállyal vágja arcon a keserű valóság, hogy nincs mibű megfinanszírozni eme igencsak orosz rulett szagot öltő hazárdjátékot.
Ezért aztán kemény munka végzése teljességgel abszolválhatatlan áldozat a mai fiatalság számára, kik csakis és kizárólag könnyed, lehető legkevesebb eszköz beszerzését igénylő, a jelenlegi horror albérletárak fényében „mamahotelből” való elköltözést nem megkövetelő tevékenységekben gondolkodhatnak, mint amilyen az irodai meló, távmunka, gig economy vagy TikTok-influencerkedés.
Minden más jellegű munka végzéséhez túl szegények, és leláncolja őket a kikényszerített örök adósságszolgálat.
A kapitalizmus tehát öntökönlövést eszközölvén saját maga akadályozza meg a munkaerőhiány csillapítását. A csakis és kizárólag pénzügyi megtérülés bűvkörében gondolkodni képes burzsoáziával szemben a munkás réteg kénytelen ugyanezen attitűdöt felvévén csakis és kizárólag a saját hasznát lesni a munkavégzése értelmét vizsgálandó, mert negatív reáljövedelemért melózni egyet jelent az örök dolgozói mélyszegénységgel.
