A liberalizmus állítólagos vezérelve az individuális szabadság és felelősségvállalás doktrínája. A liberalizmus megkérdőjelezhetetlenségének eleddig betonbiztosnak számító axiómája szerint a szabadság az egyén elidegeníthetetlen öntulajdonlását jelenti, vagyis nem lehetséges őt rabszolgaként az önrendelkezési jogától megfosztani.
Jonah Goldberg konzervatív író 2008-as Liberálfasizmus c. könyve első ízben veti fel az individuális szabadság totalitárius zsarnokság kiépítésének céljára alkalmas mivoltát, ám ő egészen hamisan a baloldali kollektivista ideológiák vizsgálatából állítja mindezt, kik 1-2 évtizedig, annak lejáratódásáig valóban gyakorta ragasztották magukra a balliberális elnevezést. Bár a címe nyomán jelentős figyelmet kapott és számos botrány középpontjába került eme könyv, nem véletlen, hogy néhány év citálgatást követően nyomtalanul tűnt el a süllyesztőben, semminemű hiteles magyarázatot nem nyújtva korunk történelmi folyamataihoz, amikor a minden eddiginél totalitáriusabb diktatúra madzagjait individuumok rángatják.
Ebben az esszében nem a baloldali, nem kollektív, hanem kifejezetten jobboldali és individualista társadalomképből kiindulva fogom bebizonyítani a liberális vagy libertárius (egy kutya) eszmény diktatúra kibontakoztatásának lehetőségét eredendően magában hordozó tanainak igazságát.
Az egyéni felelősségvállalás diktátuma szerint, mely doktrínát közgazdász oldalról a homo oeconomicus fogalma is megerősíti, kivétel nélkül minden ember tökéletes, teljes körű és automatikus autonómiát élvez, mely korlátlan szabadságon belül azok rendre a személyes haszonmaximalizálást legtökéletesebben szolgáló cselekedetek végrehajtását foganatosítják.
Érdemes figyelni e jelenség mélyében eredendően megbúvó fasisztoid motívumra. A közgazdaságtan többi hasonszőrű doktrínájával – kereslet-kínálat, equilibrium – együtt ezen tanok kimondják, hogy bár az ember által választható cselekvési lehetőségek száma potenciálisan végtelen, minden termék, minden munkaerő, és voltaképp minden emberi cselekedet árát végül egyetlen mérőszámba sűrítjük. Ennek értéke következetesen rendre egy XY koordináta valamely szegletébe helyezett pontnak felel meg.
A folyamat következménye közgazdasági értelemben a Hobson választása, amikor a bőség illúziójának meséivel altatott szolgák részére rendre egyféle választási lehetőséget ajánl fel a rendszer, s amennyiben az nem kell neki, hát fel is út, le is út, mehet szépen az aluljáróba koldulni.
A közgazdaságtan napjaink legnagyobb előszeretettel alkalmazott doktrínája – egyensúlyi ár – szerint a kapitalista gazdaság minden létező termékének árszínvonala végeredményben egyetlen lehetséges pontot vehet fel, magyarán tökéletesen kizárt a termékek és szolgáltatások soha véget nem érő versenyére alapozó szabad piac megvalósulása.
Nem csupán gazdasági, de társadalmi alapon egyaránt érvényesek a szabad döntés és cselekvés eredendő lehetetlenségét visszaigazoló mantrák. E filozófia lényegét Yuval Noah Harari foglalja össze legkiválóbban, ki szerint az emberi szabad akarat, mint olyan nem létezik, hanem az emberi elme meghackelhető és szabadon átprogramozható gépként áll az uralkodó elit szolgálatába.
Ez a modern liberalizmus eszményét közre fogó igazság, Aki fel tudja fogni, fogja fel a paradoxon lényegét: a végtelen lehetőségek liberális demokráciáját és szabad piaci kapitalizmusát egyaránt olyan mechanizmusok vezérlik, melyek kimondják az emberi szabadság lehetetlenségét. A rendszer egyszerre hirdeti az individuális felelősségvállalás s mellé a személyes akciók következményeinek tanát, majd cáfolja meg ennek érvényét a ténylegesen alkalmazott „úgysem tudsz mit tenni” mantráival és az e valóságot igazoló gazdasági képleteivel.
A modern liberalizmus tehát egy totális szabadság bájitalával átitatott totális rabságot jelent. E paradoxont nehéz ép elmével felfogni, épp ezért lássunk néhány gyors példát napjaink rendszerirányító aktorainak kelléktárából.
Hobson választása kapcsán említettem az adóbevallás intézményét. Az adóztatás igencsak érdekes képződnémy, mivel az adófizetés hivatalosan nem kötelező, mégsem lehet annak kötelezvényéről lemondani, sőt, annyi adót sem befizetni, amennyit mi gondolunk, hogy be kéne. Ehelyett a NAV egy véletlenszám-generátorral meghatározza, mekkora sápot gondol kivetni ránk. Ezt a sápot nem elveszi tőlünk, hanem megköveteli, hogy adóbevallásban nyilatkozzunk arról, mi mekkora bevételt gondolunk a megelőző évben megvalósultnak, s ennek alapján az általa számított képlet szerint mekkora összeg megfizetését tartjuk úgymond önbevallás szerint igazságosnak.
Miközben látszatok szintjén bekopogtatott ajtónkon a korlátlan szabadság, adóügyeink minden egyes mozzanata de facto abszolúte determinált cselekmény.
Lássuk csak: az adóbevallás és adófizetés bár nem kikényszeríthető aktus, objektíve nem kerülhető el annak művelete. A bevallásba akármilyen számot beleírhatunk, ám amennyiben nem hajszál pontosan a NAV által kigondolt összeg szerepel benne, automatikusan halálra bírságolnak. Ugyanez fordítva nem igaz: ha a NAV mulasztásából adódóan történik kárunk, ők egy büdös petákot nem fizetnek. Végül az adóügyeink egyetlen tényezőjébe sem bírunk beleszólással, minden fizetnivalót központilag határoz meg a pártállam.
A Hobson választásában temérdek hasonszőrű példát hoztam: első mondatukban behazudják, hogy mindenben tökéletes szabadsággal rendelkezel, a másodikban már azt mondják, nincsen más választásod, mint alanyi jogon és feltétel nélkül elfogadni, amit a hatalom rád oktrojál.
A liberális diktatúra legelső valóban látható és megfogható akciója a COVID-karantén volt. Itt a beszélni sem tudó áltudósok bemesélték nekünk, hogy a nem is bizonyított létű járványra az egyetlen és kizárólagos megoldást a komplett világ teljes körű lezárása, majd kísérleti vakcinák felvétele jelenti. Enélkül nem élhetünk önállóan sem szabadon, sem egészségesen. Egyetlen választási lehetőségünk a feltétlen oltakozás ellenében a totális társadalmi számkivetettség lehet.
Igen ám, de ha a pandémia-színház bíbor függönye mögé bekukkantunk, az össznépi oltakozás, majd elhalálozás diktátumát abszolúte nem kollektivista érdekekre fazonírozták, hanem individuálisakra! Neked és mindenki másnak a fejébe plántálták, hogy a te egészséged forog kockán, hogy a nagymamád élete a tét, hogyha a vakcinát magadba fogadod, akkor a Krisztus vérével oltakoztál. Az indoklások szinte kivétel nélkül mindegyike az egyéni egóra apellálván került megfogalmazásra.
Beköszöntött tehát a COVID alkalmával az individuális diktatúra kora, amikor mindenki a maga kis személyi közegében, egyéni indíttatásból kívánta hozzá legközelebb álló rokonait-barátait rávenni az oltakozásra. Sőt, az ellenkezést is egyéni büntetőakciók sokasága kísérte: amellett, hogy az állam kizárt téged különféle helyiségek látogatásából, a saját ismerőseid óbégatták az arcodba, hogy TE nem törődsz az egészségeddel, hogy TE meg akarod ölni a hetvenféle gyógyszart kapkodó nagymamát, hogy TE nem viseltetsz felelősséggel a társadalom felé. Önfeladó vagy, rémhírterjesztő, gődényista és anti-vaxxer.
A zsidóság elgázosítása mindennemű individuális vonatkozása ellenére totál kollektivista jelenség volt: minden zsidónak kikiáltott ember megkapta magára a sárga csillagot a maga feltételezett származása szerint. Az oltakozási diktátum nem etnikum, vérségi leszármazottság, korcsoport, vagy akár társadalmi osztály szerint válogatta áldozatait, ahogy a régi korok ideológiái tették. Az emberek kortól, nemtől, származási helyüktől, nemzetiségüktől, külső-belső jegyeiktől függetlenül kerültek EGYÉNENKÉNT az elgázosítandó anti-vaxxerek dobozába.
A modern szabad piac a maga szubjektumait a szabad szerződéskötés látszata mentén rendre az örök szolgaság igájának felvétele felé orientálja. Persze lehet munkaszerződés nélkül is létezni… 1-2 hétig, míg a kínzó éhség el nem szólongat minket az ültetvényre, vagy az örök világosságba. Megtárgyalhatjuk egymással a szerződésünk feltételeit.. amennyiben megtanulsz együtt élni a permanens elutasítással, amiért a burzsoázia idejét pazarlod.
Amikor véletlen állásinterjúra kerülsz, neadjisten felvételt nyersz a meghirdetett munkakörbe, a nyugati világban elterjedtté lett a „kövesd az álmaid” mantrája, melynek addig szerezhetsz érvényesülést, amíg eme álomképek tökéletesen megegyeznek a főnöködével. Sokaknál már szerződéskötéskor kikötik, hogy amennyiben úgymond nem illeszkedik bele a jelentkező maradéktalanul a vállalati kultúrába, elég hamar kívül találja magát az ajtón.
Mivel az embernek ideálisan szükséges életben maradnia, s eme jogát csakis és kizárólag egy jövedelmet generálni képes pozíció betöltésével abszolválhatja, létfenntartási kényszerének kielégítése érdekében máris alanyi jogon veszi magára a megfelelési kényszer diktatórikus kontrollját. Igyekszik csakis és kizárólag olyan passziókat, érdeklődési köröket, hobbikat magára venni, amelyek a lehető legtöbb jövőbeli kolléga és főnök tetszését szolgálják.
Az ember innentől kettős önbecsapásban kezd szenvedni, mert egyfelől a puszta túlélés esélyének „elnyerése” érdekében kénytelen levetni magáról igaz autentikus személyiségét, másfelől úgy kerül az ő életvitele teljes körű külső kontroll alá, hogy közben interjúztatói mindvégig ama mitikus én kibontakozását várják el, melyek szerintük valahol mélyen ott szunnyadnak bennünk.
E tökéletesen egyenlőtlen viszonyrendszer hatványozottan mutatja meg magát a digitális álláspiac világában, ahol te órákba nyúló beszélgetéseket vagy kénytelen lefolytatni a szelektálásodra hadrendbe állított MI-chatbottal a részedről abszolválni kívánt álompozíció részleteiről.
Jelöld csak meg fizetési igényed, aztán meglásd, ha nem találkozik az általad megjelölt összeg hajszálpontosan a mi randomszám-generátorunk kiköpködte számmal, legközelebb magadtól is meggondolod, érdemes-e az aluljáró komfortját választanod a minimálbér plusz húsz százalék elméleti maximum helyett.
Yanis Varoufakis egy 2018-as esszéjében kifejti, hogy ezeknek az ún. „szabad ügynököknek” a látszata, kik minden körülmények között önálló szabad akaratukból jelentkezgetnek taposható alkalmazottaknak a vállalatokhoz, boldogan és önfeledten csengetik ki a rájuk rótt bírságokat a pártállami kasszába, rendre minden pillanatban automatikusan és semmi más lehetőséget figyelembe nem véve az utilitárius haszonmaximalizálás irányába orientálódnak, kiváló megágyazója az individuális szabadság teljes körű felszámolódásának.
Ha el is fogadjuk a totális önfeladás kívánalmát amolyan elkerülhetetlen és minden körülmények közt feltétlen alkalmazkodást megkövetelő valóságként, maga a homo economicus mentalitás annak szellemi aspektusaitól mentesített realitás talaján sem áll túlontúl stabil lábakon.
Ahhoz, hogy az ember egyáltalán hasznot maximalizálhasson, szükséges volna rálátnia a nagyvilág gyakorlatilag minden létező gazdasági folyamatára. Ugyanerre még a Wall Street-i bankárok nagyja sem képes. Az önálló tanulás-fejlődéshez, melyet természetesen csakis és kizárólag a munkáltatói érdekek kiszolgálása érdekében űzhetünk, szükséges abszolúte biztonságos közegben léteznünk, melyben az anyagi-mentális biztonságunk hosszú évekre bebetonozott. Aki járt életében egyetemre, az bizton tudhatja, hogy még ennek évei is a totális létbizonytalanság bűvkörében telnek.
Egyáltalán bárminemű cselekvés önálló és autonóm véghez viteléhez szükségük van az embereknek hitre és bizalomra, nem csupán másokkal, de saját magukkal szemben. Ez pedig nem sajátítható el legkisebb mértékben sem ideológiai brosúrákból, statisztikai mérőszámok tömkelegéből, sem a központi indoktrináció tankönyveiből.
Varoufakis szerint a branding térhódítása, amikor élettelen termékeket emberi tulajdonságok matricáival ruházunk fel jelentette a kezdetét a humán szabadság felszámolódásának. Az ember, aki szeretne napjainkban megélhetésre szert tenni, nem elégedhet meg pusztán ama tulajdonságával, hogy szorgos munkaerő, s meglehetősen jó kézügyességgel bír. Korunk munkásainak kötelező magukat mint brandeket áruba bocsájtaniuk.
A folyamat mögöttes következménye, hogy rendszerkényszerből adódóan kényteleneknek bizonyulunk a magunk eredendő, akár pozitív, akár negatív vagy semleges tulajdonságainak nagyját visszanyesni, s helyükbe ültetnünk a munkáltató kaszt elképzelte ideális munkaerő jellemzőit. Előbb-utóbb csakis és kizárólag úgy viselkedhetünk, azt tanulhatunk, olyan hobbit űzhetünk, akkor, azt és úgy dolgozhatunk, ahogy egy vagy több másik, rangban magát felettünk állónak képzelő individuum azt meghatározza. Az egyéni szabadság és felelősségvállalás doktrínája jegyében szükséges személyünket meghatározó jegyeink levetésével átvedlenünk engedelmes és joviális alattvalókká.
Így eshetett meg, hogy a liberális szabadság kultusza elvezetett minket minden idők legtotalitáriusabb diktatúrájához, amelyben az ember immár nem elégedhet meg a környezete átformálásával. Szükséges identitását, lelki világát, érzéseit, gondolatait sutba vetvén ama előre emésztett sémákat elméjébe plántálnia, amelyek által a lehető legsimulékonyabb fogyasztóvá, munkaerővé, mintapolgárrá válhat.
Ám ha az ember leveti magáról ama természetes jegyeit, melyek által a maga kritériumai mentén testileg és lelkileg egyaránt jól funkcionálhat, az individuális felelősségvállalás tana nyilvánvalóan erőszakolja rá a gyakorlatilag menthetetlenül bekövetkező kiégést, mentális zavart, depressziót és az élet óhajtásának kimúlását. Hiszen életük innentől fogva nem maguké, hanem a körülményeket kontrolláló személytelen hatalomé.
Amennyiben az ember nem kíván azonnali hatállyal éhen dögleni, kétféle választása akad: vagy dolgozói mélyszegénységben tengődvén a mielőbbi elmúlásért rimánkodik, vagy eladja magát a személytelen ítélkezés-hálózat akaratának. Harmadik opció lehet még, hogy az ember szeretne megélni, mégis döghalálra kárhoztatja őt a rendszer, például a kétségbeesve szétküldözgetett önéletrajzai konstans süllyesztőbe vetésével.
Az első opció jól tudjuk, mire megy ki, a második annál érdekesebb. Aki (ismételten csupán a látszatok szintjén) kicsatlakozna a mókuskerékből, választhat magának totál kiszámíthatatlan bevétellel kecsegtető influencer, celeb, véleményvezér, szabadúszó, vagy ún. gig economy (appok és algoritmusok kontrollálta alkalmi munkák) pályát.
Ezeknek a személyeknek, egyéni sérülékenységek ide vagy oda, muszáj tökéletesen nyilvánosan hajtaniuk a megrendeléseket, azaz fotóikat és minden elérhető információjukat a megfelelő app vagy szociális média felületén terjeszteni, minden egyes nap újabb meg újabb ajánlatok után kuncsorogni, egyre több és több lájkot, adományt, bevételt gyűjteni.
Aki erre a pályára merészelne lépni, meg kell küzdenie tevékenységei kapcsán a komplett emberiség ítéletével! Mert potenciálisan az ő ítélőszéke az egész online civilizáció.
Aki tudatos erre a „választására”, annak minden egyes Insta-fotó, tweet, TikTok-videó és személyi referencia kipakolását kétszer is meg kell fontolnia, mert sosem tudhatjuk, mely megnyilvánulásunk kelt majd akkora közbotrányt, hogy reputációnk egyik napról a másikra porba hull.
Aki igazán sikeres digitális alkotó szeretne lenni, annak muszáj magáról lenyesegetnie személyisége minden egyes épen maradt egyedi vonását, tartózkodnia a közvetlen tevékenysége hatáskörébe nem tartozó megnyilvánulásoktól (pl. egy marketing-influencer ne közöljön politikai tartalmú posztokat), elviselnie, hogy a mesterséges intelligencia képeit és videóit lekopírozván az ő személyére építi más termékének vagy márkájának reklámhadjáratát.
Aki a sorolt szektorok valamelyikében tevékenykedik, az identitáslopástól való kitettsége mellett személyiségtorzulások sokaságát is elszenvedi. Nem véletlen, hogy a közszereplők körében a mentális betegek aránya sokszor magasabb a normál társadaloméhoz képest. Ugyanakkor bizonyos szempontból az önelveszejtés még mindig előnyösebb opciót jelképez az örök dolgozói mélyszegénységnél vagy munkáltatók általi számkivetettségnél.
Az online személyiségbomlás messze nem új keletű következménye a liberális szabadságeszménynek. Már John Maynard Keynes észrevette, sőt, lelkesen gúnyolta ama gondolati idomítást, melyet a maga korában internet híján a szépségkirálynő-választások szelekciós mechanizmusa reprezentált.
Az elméleti probléma szerint tökéletesen lehetetlen megállapítani egy vállalat értékét kizárólag a részvényárfolyamok vizsgálatával, mert a piacot „állati ösztönök vezérlik”, nem pedig a ráció.
Keynes a szépségkirálynő-versenyek példáján illusztrálta elmélete helyességét. Megfigyelték, hogy a zsűri rendre nem ama versenyzőkre adja voksát, kiket annak tagjai egyedi ítéletük, személyes ízlésük stb. szerint a legszebbnek gondolnak. Ehelyett azt próbálják meg fürkészni, mely hölgyek lennének a társadalom legszignifikánsabb hányada szerint legvonzóbbként elkönyvelve, s a közvélemény ilyesféle konstans monitorozása rendre a saját farkát kergető kutyákéhoz teszi hasonlatossá az ő kognitív teljesítményüket. Az egyén ugyanis nagyon alacsony, mondhatni szinte semmi valószínűséggel találhatja ki, miként vélekedik akármilyen témakörben ez a híres-neves, agyonistenített köz.
Így aztán a részvényárfolyamokat is rendre a körbe-körbefutkosó hype hajtja józan és racionális értékítélet helyett. Igazán mutatós jele a részvénypiac perverziójának, hogy Elon Musk teslájának a 2010-es végén jóval magasabb szintre futott fel a részvényárfolyama az ahhoz képest ötszörös bevételt termelt Volkswagen-hez képest.
És ez a fajta kognitív aberráció került most a hiperindividualizmus korában kiexportálásra a komplett társadalomra. Mindenki saját erejéből próbálja meg kitalálni, melyek lehetnek ama foglalatosságok, személyiségjegyek, viselkedés-módozatok, hobbik és attitűdök, melyek a tőkés individuumok kontrollálta munkaerőpiacon életben maradási joggal ruházzák fel a delikvenseket.
Nem véletlen, hogy ebben a lélekgyilkos „játékban” egyre többen maradnak alul, s immár a társadalom abszolút többsége vesztesként értékeli magát ebben a hiábavaló szélmalomharcban – holott 5 évtizeddel korábban az emberek 70%-a értékelte úgy, hogy végzett munkája előbbre viszi és győztessé teszi az ő személyét.
A konzumerista társadalom igényeivel tökéletes összhangba kerülő belső én keresésének ultimátuma a vakvágányt jelentő pszichológiai, tanácsadói, karrier-coach és egyéb, minden pénzt felemésztő hiábavaló erőlködésektől eltekintve automatikusan hozza magával tömegek kiégését és kiábrándulását a rendszerből.
Minden idők legtökéletesebb totalitarizmusát végül nem a kommunizmus vagy fasizmus hozta el részünkre, hanem a neoliberális individualizmus, mely saját magunk önálló megbillogozásának (logó / brand), és elkerülhetetlen elbukásunk esetén önbüntetésünknek kötelezvényét ütötte át rajtunk csont nélkül.
A liberalizmus ideológiai mázaként szolgáló totális önrendelkezést kizárólag akképp gyakorolhatjuk, hogy annak folyamata totális önlemondásba és önfeladásba torkolljon. Akik nem a munkáltatók által megkövetelt „kiváló kommunikációs készség”, „példás csapatszellem”, „rugalmas munkaórák” meg egyéb baromságoknak való makulátlan megfelelést tanúsítják hiba nélkül, azokat sok szeretettel kalauzoljuk az örök hikikomoriság és a korai koporsó felé.
A 2000-es évektől láthattuk egy nagy felfutását az ún. fogyatékkal élők, vagy speciális foglalkoztatást igénylő személyek (pl. kerekesszékesek, értelmi fogyatékosok, down-szindrómások, autisták, ADHD-sek, traumákat elszenvedettek) munkaerőpiacra való bevonásának. E bizonyos időben nagy csinnadrattával művelt szokásnak mostanra a híre-hamvát sem hallani, mert az atyaúristen „munkaerőpiacnak” a kapitalisták és pártállami aktorok kánonban énekelt tirádájával ellentétben abszolúte semmi igényük problémás munkaerőre.
Épp a napokban olvashattam, hogy mindennemű, akár állam kezdeményezte, akár civil szervezet igazgatta szociális program ellenére, melyeknek az úgymond tétlenek öncélú dolgoztatása áll törekvésük középpontjában, az autisták mintegy 80%-a, az ADHD-sok pedig 40-50 százaléka örök munkanélküli marad. Mert az egyéni igyekezet édeskevés a rendszer ítéletének elkerülésére.
