Immár hosszú évtizedes távlatokban nyer a maga részére megkérdőjelezhetetlen és bőséges teret a rendőrség (mellé olykor a katonaság) öncélú hatalomfitogtatása, melynek adófizetői százmilliárdokból önfeledten űzött aktusa nem a közbiztonságot, pláne nem a bűnözők elrettentését szolgálja. Éppen ellenkezőleg: a rendőri jelenlét a tisztességes, ártatlan vagy legalábbis súlyos kihágásoktól tartózkodó polgárokat sújtja leginkább, míg a kriminalisztikus elemek akár erőt is nyerhetnek a bűncselekményeik űzéséhez, hiszen minél felfokozottabb a karhatalmi szigor, az ezzel együtt növekvő kockázat mellett annál bőségesebb megtérülésekkel kecsegtet a különféle bűncselekmények végrehajtása.
Az anarcho-diktatúra jegyében immár hosszú évtizedek óta vegzálja a rendőrség pénzbehajtási célból az izzókészletre rábökni képtelen autósokat, miközben a szintén vaskosan profitábilis traffipax-rendszerek egyre szövevényesebb hálója ellenére a gyorshajtások és közlekedési balesetek száma 2012 óta egyre magasabb rekordokat verdes.
Mindennek gyökéroka a karhatalmi bírságolás szisztémája, amely roppant hatékonyan kapkodja össze az általában törvénytisztelő, szabályokat betartó polgárokat, hogy igencsak aránytalan és egzisztenciális biztonságukat totál megsemmisítő bírságokat vessen ki rájuk.
E karhatalmi szabadrablással szemben az egyszeri jobbágy bárminemű védekezésre képtelen, hiszen amíg nem rúgja fel a rá oktrojált szabályokat, addig rendre mindig alulmarad a hatalom erőszakterrorjával szemben. Ha három hónapig nem jut étel az asztalra, akkor is inkább befizeti az igaztalanul rá rótt büntetést, aztán vállalja szépen bólogató birka módjára az ezzel automatikusan együtt járó testi-szellemi-mentális leépülést és a személyes életvezetésében menetrend-szerűen bekövetkező összeomlást.
Az éhhaláltól egyetlen kimaradt munkanappal, a hajléktalanságtól egyetlen befizetetlen csekkel elválasztott zsellér anyagi és mentális állapota, végezetül akár erkölcsi érzéke láncreakció-szerűen omlik össze, miután a megfizethetetlen bírságok törlesztése vagy végrehajtás általi elrablása kezelhetetlenné teszi a családi büdzsét.
Mindez igazi profit-bonanzával jutalmazza az államot, hiszen innentől fogva a bírság mellett kamatos kamatokkal terhelt befizetgetéseket, büntetgetéseket, életet ellehetetlenítgető intézkedéseket foganatosíthat a karhatalmi söpredék a tisztességes emberrel szemben, ellentétben a bűnözőkkel, akiket nem lehetséges ilyesféle pszichoterrorral megnevelni.
A modern erkölcstan igazi paradoxona, hogy egy valóban erélyes és tisztességes élet leéléséhez az embernek meg kell kockáztatnia a bűnözőként bélyegzés lehetőségét, különben a rendszer szabadulhatatlan halálcsapdák sokaságával nyomorítja halálra. Erről szól az anarcho-diktatúra tana.
Ebben a kontextusban a bűnöző, mint megnevezés nem a tényleges bűncselekményeket elkövető személyeket foglalja magában, hanem akiket a hatalom annak nevez.
Egy valódi és igaz gondolkodó képes distinkciót teremteni egy adott szó valódi jelentése és annak gyakorlati alkalmazási módja közt, ám az önkényes karhatalmi erőszak istápolásában bűnrészes (valódi bűnöző) „adófizető állampolgár” e két folyamatot igazi júdási számításból notóriusan összemossa.
Bűnözők nem bűnözőkből lesznek, hanem azokból, kiknek személye a hatalomnak nem kedves.
Most az egyszer ignoráljuk a bűnöző hatalom és annak képviselői ármánykodásait a rendes emberek tönkre tételére bírságokkal, adókivetésekkel, végrehajtásokkal. Koncentráljunk a hatalmi önkény fizikai színtéren megnyilvánuló instrumentumaira, aminek képviselői a már emlegetett rendőrség és katonaság.
A rendőri fontoskodás, kötekedés, fennhéjázás aktusai legalább száz évre visszamenőleg dokumentálva vannak. Már Franz Kafka novellái felfedték az életvitelünket látatlanban rendezgető, azt következmények nélkül tönkre tevő, viszont láthatatlan és megszólíthatatlan hatalom elviselhetetlenségét.
A hatalom aktorai kizárólag passzív (szenvedő szerkezetes) írásbeli dokumentumokkal, nagy ritkán szóban kommunikálják intézkedéseik következményeit az áldozataikkal, magyarán az égvilágon semmit nem kockáztatnak a maguk rovására az emberiség tönkre tételén és megnyomorításán.
Azonban a XIX-XX. századok során nem lehetett a karhatalmi terrort kizárólag a levegővételünket is totális kontroll alá vonó rendeleti kormányzás vagy naffiózó inkasszók által érvényesíteni, hiszen az áldozatok távoli büntetgetését és végrehajtását játszi könnyedséggel kacaghatta ki a digitális állampolgárságot hírből sem ismerő alattvaló. Ahhoz, hogy a személytelen és árnyékban bujkáló büntetgetés érvényesíthető lehessen, szükséges volt a törvény – hogyhogynem rendre kizárólag az össznépi rettegés felkorbácsolására alkalmazott – szigorának fizikai térben is megnyilvánuló alkalmazása.
Az első rendőrállami modellek a XIX. század derekán szökkentek szárba az uralkodó kaszttal szembeni érdekellentéteikkel egyre inkább tisztába kerülő munkásosztály és kezdetleges – lázító, szító – értelmiség megregulázására. Ebben az érában közvetlen kontroll alá vonták a lakosság életvitelét, majd eme életellenes modell egészen az 1990-es évekig tovább szigorodott, eszkalálódott.
Némi történelmi kitekintés nélkül nem érthetjük meg egészen a hatalom újabban fizikai inzultustól egyre jobban tartózkodó, ugyanakkor objektíve egyre szorongatóbb és terrorisztikusabb intézkedéseinek értelmét a mai világban. Ha a rendőrség és katonaság elvesztette mindennemű értelmes funkcióját, hát mi szükség rájuk a mai világban, amikor az ember akármilyen valós vagy kitalált vétségéért egyetlen gombnyomással ellehetetleníthető a bársonyszékben pöffeszkedő karhatalmi aktorok részéről?
Ahogy a korabeli katonai erődök, paloták, monumentális építmények sorra lényegültek át turistalátványosságokká vagy rendezvényközpontokká, ugyanígy vedlett át a rendőrség veseleverő erőszakszervezetből pojácáskodó látványshow-vá. Az utcán sertepertélő bohócok valós funkciója nem a bűn üldözése és a közrend biztosítása, hanem a tisztességes emberek nyugalmának megzavarása.
Hányunkat visz el majdhogynem az infarktus, amikor az utcán rendőrt lát, és vajon mennyi bűnöző szervezete reagál ugyanilyen módon egy rendőrautó látványára?
Dr. Vernon Coleman karhatalmilag üldözött angol orvos kétféle személyes példát is említ, amikor a rendőri intézkedés inkább bomlasztotta, semmint helyreállította volna a közrendet.
Ő maga 2010-ben szerzett könyvében megjósolta, miféle világ vár az emberiségre tíz év múlva (tehát 2020-ban). Akkora mértékű terrort, amely végül bekövetkezett ugyan nem volt képes elképzelni, viszont annál inkább leszedte a keresztvizet az egyre szorongatóbb és személyes intim területeinkre is egyre inkább befurakodó rendőri fennhéjázásokról.
Saját (akkor 87 éves) apja épp egy hotelben ebédelt, amikor egy motoros véletlen nekikoccant a parkoló autójának. Senki nem sérült meg, mi több, a járművekben sem keletkezett semmi kár.
Ennek ellenére egy másik, súlyosabb közlekedési balesethez kivezényelt rendőr odament hozzájuk, hogy jegyzőkönyvet vegyen fel a semmiről, majd az apóka nyugodtan visszatotyoghatott étkezni.
Néhány hét elteltével jött a feketeleves, amikor postai értesítés érkezett az édesapa postaládájába a rendőrség „ütközéses baleseti osztályáról”, melynek szövegezése szerint hat hónapon belül jogi eljárást indíthatnak a le nem zajlott baleset miatt. Ezt a levelet újabbak követték előre nem részletezett jogi akciókkal való fenyegetésekkel, mire végül fiókba süllyesztették az ügyet. Ha megindította volna a rendőrség a jogi eljárást, az öregember kénytelen lett volna tanúként vagy felperesként hosszú napokat feláldozni az életéből a semmiért.
Coleman egy 71 éves nőnemű özvegy ismerőse azért került börtönbe, mert merészelt meglökni egy, az ablakát kővel betörő 17 éves fiút. Miután sikerült őt elkapnia (ennyit a mai fiatal generáció edzettségéről), némi kioktatás mellett egy semmilyen sérülést vagy fájdalmat nem keletkeztető lökést adott neki. A rendőrég bilincsbe verve vitte el a helyszínről, majd 50 angol font összegű bírsággal honorálta az „agresszív nyugdíjas” akcióját.
Jellemző akciói még az angol rendőrségnek a fotózkodó turisták megállítása és fényképeik tüzetes átvizsgálása, melyekből, hogy fontosságukat és hatalmi pozíciójukat demonstrálják, olykor ki is töröltetnek egy-egy kockát.
Ez a csendes, viszont állandó bullying hosszú évtizedek óta zajlik a középosztály és az idősek ellen egyaránt. Ezek azon csoportok, akik nem mernek visszaszólni vagy panaszkodni. Az első kategória azért, mert nagyon sok veszteni valója van. a második sirámait meg nem veszi komolyan, vagy egyenesen ignorálja a hivatal.
A fokozott rendőrségi jelenlét egyetlen reális és megnyilvánuló célja az általuk védeni hivatott kisközösségek szétzilálása. A rendőrség felvételi eljárása és napjainkban tapasztalható nem épp előkelő presztízse szinte garantálja, hogy tökéletes kontraszelekció nyomán kerüljön az állomány feltöltésre. Kapnak egy jelvényt, mellé egy pisztolyt, egy rakás hatalmat és korlátok nélküli vegzálási jogot. Minden rendőrállamban így működnek: pózőrködésük célja az engedelmes, törvénytisztelő polgárok megfélemlítése, miközben az igazi bűnözők vagy gyűlölik, vagy egyenesen körberöhögik őket.
Újabban olykor teljes menetfelszerelésben küldik őket az utcára, hogy majmok módjára parádézzanak. Mindennapos látvánnyá lett az angol falvak egy-két lézengő nyugdíjas dekorálta közterein a tömegoszlató felszerelésben menetelő bakahad. Mostanra olyan jogokat is kivívtak maguknak a lakosság nyugalmának megzavarására, hogy bárhol és bármikor tarthatnak erődemonstrációt golyóálló mellényben és éles lőfegyverrel a kézben.
Ennél is aljább, hogy a kapitányok baseball sapkák viselésére kötelezik beosztottjaikat a szokványos sisakok helyett, mert így sokkal inkább néznek ki az amerikai filmekben mutogatott tengerészgyalogosoknak vagy paramilitáris aktoroknak. A hagyományos rendőri sisak és egyenruha egyáltalán nem félelemkeltés céljából került kialakításra.
Vernon Coleman temérdek híradást is olvasgat az igencsak vérmes rendőri túlkapásokról. Egy demonstráción a rendőrség lefoglalt egy tömb szappant és egy nyugdíjas járóbotját, mert ezek „veszélyes eszközök”. Ahogy nem üldözik a valós bűnt, úgy alkalmasint el is tussolják azt: az erőszakos bűncselekmények egyharmada feltáratlan marad, mert a bűnözési statisztikák kormány megnyugtatására végrehajtott kozmetikázása nem tűri a valóságot. Egy nyilvánosság elé tárt rablási esettel azért nem foglalkozott a rendőrség, mert az áldozat fehér volt és keresztény, és mert „a rendőrség nagyon elfoglalt”.
Újabban az vált a rendőrség heppjévé, hogy közösségimédia-posztokat üldöznek oly vehemenciával, mint annak idején a Bonnie és Clyde kaliberű rablógyilkosokat.
Bekopogtatnak mit sem sejtő apukák-anyukák házának ajtaján, hogy megszeppent pattanásos gyerekeket állítsanak elő helytelen vélemények közléséért.
A gyűlöletkeltés, áldozathibáztatás, holokauszt-tagadás, rémhírterjesztés és még temérdek egyéb címszóval megbélyegzett Facebook vagy Twitter posztok közlőivel szemben igencsak megszaporodtak az eljárások az utóbbi 8 év során, miközben a ténylegesen bíróság elé kerülő, majd elmarasztaló ítélettel végződő gyűlöletbeszédek száma a padlót verdesi. Azaz kizárólag a meghurcolás és az ártatlan áldozatok feletti hatalomdemonstráció céljából számozatlanul indítják a nyilvánvalóan bukásra ítélt eljárásokat. Ezek az áldozatok heveny pszichoterror keltette megfélemlítése mellett temérdek időt és pénzt egyaránt elrabolnak azoktól, hiszen rajtuk a bizonyítás terhe, hogy nem követtek el semmi törvénysértőt.
A The Times jelentése szerint míg 2017-ben 5502 online „rémhírterjesztési” eljárást indított a rendőrség, addig 2023-ra ezek száma 12183-ra nőtt. Csakhogy a büntetés kirovásával végződő perek száma az eljárásokéval fordított arányban változott: 2015-ben még 1983 személyt ítéltek el helytelen vélemények közléséért, 2024-ben már csak 1160-at. És ezen ítéletek nagyja sem volt valami súlyos: 2 hónapnál hosszabb letöltendőt csak 137 esetben vetettek ki. Egy évtized leforgásán belül tehát 40%-kal csökkent az online infractiók száma, az eljárások mégis rendkívül elburjánzottak.
Ezekkel szemben állnak az analóg (offline) bűncselekmény-felderítési statisztikák, ahol a rablásos és betöréses bűnesetek immár több mint fele feltáratlan marad.
Mindezek mellett a rendőri arrogancia és inkompetencia kombinációjának hála maradnak hosszú ideig lezárva fontos autópályaszakaszok, húzódnak el elviselhetetlenül hosszan bírósági tárgyalások.
A rendőrség mítosza végett (ti. hogy a valós működésük helyett az elnevezésük adja a renoméjukat) évről évre hamis rendőri tanúvallomások sora nyomán meszelik el ártatlan áldozatok sokaságát, mert a részrehajló bírók automatikusan feltételezik, hogy azok soha nem hazudnának eskü alatt.
Hosszú idők óta tartja a persze nyilvánosan egyáltalán nem hangoztatott népi bölcsesség, hogy rendőrnek ugyanaz a fajta ember áll, akiből bűnöző is játszi könnyedséggel válhatna. Csak épp a bűnöző sokat kockáztat, temérdek olyan hátrányt szenved el, amelyek súlya alól a hivatalos állomány kötelékében felmentést kapnak. Ráadásul ellentétben a régebbi korokkal, a nyugati rendőri állományt manapság igencsak busásan fizetik, így az emberölés szükségét is magával vonó vagy különösen nagy értékű kábítószer-csempészetet megkívánó feladatok kivételével a maffiózó lét teljes mértékben kiárazódott a vállalható karrierek listájából.
Mialatt a rendőrség fokozott erődemonstrációival tartja rettegésben az utca népét, voltaképp annyira nincsen jobb dolguk, hogy a merő balgaságból feléjük fordulókat megszámlálhatatlan jegyzőkönyv kitöltésére és formanyomtatvány aláfirkantására kötelezik. A látványos fontoskodás csak az utcai parádézásra terjed ki, merthogy a(z angol) rendőrök manapság nem járőröznek, nem derítik fel maguktól a bűnt.
Napjainkban 58-ból 1 rendőr glasszál minden egyes adott pillanatban az utcákon. Ez ellentétben áll a kormány ígéretével, akik 80%-os rendelkezésre állást „garantálnak”. Anglia 143 ezer fős állományából egyidejűleg 2400-an kerülnek kivezénylésre járőrözni, s összesen 82 ezren járőröznek legalább egyszer életükben. A maradék 61 ezer fő nyilván túl fontos a szervezet számára, hogy kávéhörpintgetésen és meetingeken felül bármi feladatot felvállaljanak.
Ez a 82 ezer fő is legnagyobb részt kocsijában kuksolván traffipaxozik és bírságolgatja a munkába igyekvő motoristákat. Majd alábbhagy az autósok nyakló nélküli büntetgetése, amint a hatalom a hülye fejével belátja, hogy nem engedheti meg magának minden keményen dolgozó adófizető jogsijának elvételét, sem nem nélkülözheti a tankolás nyomán befolyó jövedéki adót.
Napjainkban a rendőrség egyetlen látható és nyilvánvaló funkciója a kormányellenes demonstrációk leszerelése, így tökéletesen egyértelmű tény, hogy az egyébként legfeljebb végtelen henyélésre és ingerkeltésre kárhoztatott állomány kizárólag a karhatalom védelméért marad ily feleslegesen felsrófolt mind létszámban, mind javadalmazásban, mind felszerelésben.
Hajdanán a rendőrség az emberek közt (nem megfélemlítő egyenruhában) az utcán járván-kelvén szolgálta a közrendet és egyben ha nem is a hatalom rovására, mindenesetre azzal egyenlő prioritással az elesettek és áldozatok védelmét. Napjainkban a rendőrség a maga istenkomplexusával egyre távolabbi és egyre mitikusabb intézménynek tűnik. Szinte fix, hogy a rendőrség – kiváltképp a hanyatló katonaság fényében – egyre szélesebb jogosultságokat fog nyerni a hatalom védelmére és a lakosság még hevenyebb megfélemlítésére, amely akciók díját természetesen maradéktalanul és az utolsó fillérig ama jobbágyok fizetik joviális adózgatásaikkal, akiktől elvették jogosítványukat egy véletlen elnézett tábla miatt.
