Az elmúlt hónapok zűrzavaros időbeosztása közepette nem maradt időm a Squid Game második évadának értékelésére. Mivel észrevettem, hogy a harmadik is viszonylag hamar megérkezik, ezért úgy döntöttem, azt megvárván összevont ajánlót és értékelést készítek róluk.
Kicsit sokat kellett várnunk a második széria érkeztére, ennek fő oka, hogy a rendező-forgatókönyvíró Hwang Dong-hyuk fejében egyáltalán nem forgott a folytatás gondolata. Még úgy sem, hogy igazán cinikus attitűdről tanúbizonyságot tevén a folytatásért egyenesen sikítva kiáltozó cliffhangerrel zárta a művet. A kiadó Netflix-nél sem kapcsoltak időben a potenciális zajos sikerre felkészülendő, így végül csaknem két teljes esztendőn át totojáztak a második évad lebegtetésével, mígnem 2023 közepén, másfél évvel az eredeti sorozat debütálása után zöld lámpát kaphatott a minden szálat elvarró folytatás.
Aztán ezt is sikerült tovább bonyolítani, illetve elszabotálni, miután a Netflix 2024 második felében bejelentette, hogy a kiéhezetten várt lezárás két részletben érkezik. Hála az égnek akkora nagy időbeli távolság nem képződött köztük, így viszonylag friss és üde emlékekkel felvérteződvén probléma nélkül sasolhatjuk a harmadik évadot.
Ugyanez nem volt igaz a másodikra, ahol az eltelt több mint három évet követően már arra sem emlékeztem, ki kicsoda. Pedig több szereplő – már aki a játékban tapasztalt 99,5 százalékos halálozási arány ellenére sem távozott az örök vadászmezőkre – visszatér az eredeti sorozatból. Kiváltképp a játékmesterek intim titkaiból fürkészhetünk ki egyre több és több részletet.
Ahogy azt a legelső etap végén megláthattuk, a főhős és egyben a vetélkedőt előzőleg megnyerő Gi-hun visszaprotezsálja magát a játékba, hogy belülről fedhesse fel és szerelhesse le az annak szervezéséért felelős aktorokat.
Aki az első évadot nem látta, vagy homályos emlékei volnának róla: a Squid Game egy olyan élőszereplős (és egyben illegális) vetélkedő, melynek sokszáz főre rúgó létszámú játékosai a koreai társadalom abszolút vesztesei köréből kerülnek ki, gyakorta hajléktalan, szerencsejáték-függő vagy végletekig eladósodott személyek képében.
Ami különbség felfedhető egy szabvány tévés vetélkedő és a maszkok mögé rejtező milliárdos elit szórakoztatására verbuvált Squid Game között, hogy ebben a játékban a harc szó szerint életre-halálra zajlik. Aki elveszít egy kört a vetélkedőben, annak agyveleje azonnali hatállyal kiloccsantásra kerül, a főnyeremény összege pedig pontosan az elhalt személyek számának megfelelő arányban gyarapszik. Minden kioltott emberélet pontosan százmillió wonnal növeli meg a főnyeremény összegét.
FIGYELEM: Innentől spoilerek következnek!
A második évad története dióhéjban
Ebben az évadban visszahelyezkedünk tehát Gi-hun bőrébe, ki a megelőző vetélkedő egyetlen életben maradt győzteseként az összes pénzt, 45,6 milliárd wont (15 milliárd Ft) elvihette. Minden játékban 456 versenyző áll a legelső (zöld lámpa – piros lámpa) versenyszám rajtvonalához.
Ebből az összegből Gi-hun nemhogy minden adósságát többszörösen törleszteni tudná, de akár élete végéig süttethetné hasát a Bahamákon. Lelkiismerete mégsem hagyja nyugodni, így a 7 epizód hosszúságúra nyúló folytatás első két részében az ő felkészülését kísérhetjük figyelemmel a nagy visszatérésre. Időközben ama újdonsült mellékszereplők életszituációi is bemutatásra kerülnek, akik az előkészítés előtt álló következő vetélkedő játékostársai lesznek Gi-hun mellett.
Gi-hun két esztendőn át Kimet, egykori uzsorását alkalmazza a játékosokat beszervező ügynök kilétének felderítésére, azonban a toborzó elkapja őket, felfedvén egyben Gi-hun tartózkodási helyét.
Kémei és a toborzó ügynök halála után Gi-hun leszervezi az ő és 455 másik összezárt társa kiszabadításának és a játék felszámolásának hadműveletét, ám ennek folyamata idejekorán csorbát szenved: Gi-hun zsoldos hadsereg toborzása mellett egy jeladót ültet be a foga közé, lekövetendő a vetélkedő helyszínét (a játékosok nem tudhatják, konkrétan hova viszik őket, mert szállítás előtt mindegyikük elkábításra kerül). Ezt azonban elveszti az elszállítása alatt, így bárminemű külső segítség nélkül szükséges kivezetnie társait az általuk előre nem is sejtett földi pokolból.
Úgy kerül hát Gi-hun vissza a játékba, hogy a külvilággal való bárminemű kommunikáció lehetőségétől totális elvágásra kerül. Muszáj lesz újból végigvinnie a játékot, vagy legalább túlélni az erősítés megérkeztéig.
Gi-hun megpróbálja játékostársait felvilágosítani az életükre menő játék szabályairól, ám rendre felsül törekvésével. A szereplők többsége nem hiszi el az ő alusisakos, tudományellenes gődényista anti-vaxxer konteóit a játék keserű valóságáról, éppen ezért néhány agyvelő kiloccsantása válik szükségessé a megnevelésükhöz. Ezt követően már mindenki hallgat Gi-hun-ra, ki az egyébként viszonylag népes számú életben maradottakat sikerrel el is vezeti a célvonalhoz.
A kialakult bizalmi állapotot követően immár mindenki Gi-hun monológját hallgatja az emberek előtt álló játékokról, csakhogy ő maga nem számol egy egyébként könnyen sejthető reális eshetőséggel: hogy a versenyszámok vetélkedőnként biza változnak.
A következő körökben így Gi-hun ugyanúgy vakon kényszerül repülni, ahogy naiv és hiszékeny bajtársai, miközben kint a külvilágban lekenyerezett zsoldosai a sötétben tapogatózván próbálják felkutatni a verseny helyszínét. Mint kiderül, az évad végéig szinte semmi sikerrel.
A legelső versenyszámot követően több szálon kezd futni a sztori, mivel ellentétben az első szériával, mely a a kapitalizmus személytelenséget (dehumanizációt) megkövetelő működéséről rántja le a leplet, itt áthelyeződik a fókusz a rendszerfolyamatok leleplezéséről a személyes hányattatások és sorstragédiák bemutatása felé.
Ezek részleteit kihagynám (tessék megnézni a filmet), és koncentrálnék inkább a fősztori eseményeire, az azokból levonható tanulságokra.
A második játék után – hatlábú pentatlon – tűnik fel a résztvevőknek, hogy köszönhetően Gi-hun bölcs útmutatásának egész sokan élték túl a megpróbáltatásokat. Mindebből csupán egy dolog következhet: bár száznál is többen osztozhatnának a nyereményen, annak egy főre vetített összege szinte senki részére nem elegendő, hogy a külvilágban rájuk erőszakolt kötelezvényeiket teljesíthessék.
Újításként érkezik az éterbe a lehetőség, hogy ezúttal minden kör után lehetséges szavazni a játék véget értéről, míg az első évadban kizárólag a bevezető játék után bizonyult erre mód. Ennek ellenére a hullák elégtelen száma nyomán szétosztható kevéske pénzmag végett egy szűk többség rendre mindig megszavazza a folytatást.
A harmadik játékra (vegyülő) mindenki számára nyilvánvalóvá válik az előző évadban is érvényre jutott kimondatlan játékszabály, hogy egymás kinyírásával egyrészt növelhető a főnyeremény összege, másrészt megritkítható a játék véget értére voksukat leadók száma.
Gi-hun arra számít, hogy a következő szavazás előtt felaprítja a folytatás mellett voksolók tábora az övéket, kiváltképp mivel előző alkalommal döntetlennel végződött a szavazás eredménye, így azt meg kell ismételni. Mielőtt végképp elszabadulna a pokol, Gi-hun megszervezi a kitörés napját a játék teréből. Ehhez csaliképp felhasználja a helyesen megsejtett, eszkalálódó balhét, s mialatt a felek egymást aprítják, Gi-hun a terembe betörő biztonságiakat lefegyverezvén a távozás mellett voksoló barátaival együtt megindul a vezérlőközpont felé.
Ám az akció balul sül el: Gi-hun csapata kifogy a lőszerből, miután az utánpótlás szállításával megbízott Dae-ho sokkot kap a heveny erőszak láttán.
A második évad egy cliffhangerbe torkolló plot twist-tel zárul: a 001-es játékos beépített személyként nem mást takar, mint a játékmester Hwang In-ho-t. Ő Gi-hun minden egyes társát kivégezteti, végül a heveny reszketéstől agonizáló Gi-hun utolsó megmaradt társát, Jung-bae-t is lepuffantja.
A harmadik évad sztorija
A Gi-hun szította lázadásban mindenki életét veszti, kivéve őt magát, Hyun-ju-t és Dae-ho-t, kiket kivégzés helyett visszahajítanak a játékba. Az elbukott lázadás végleg leszereli a távozásért kiáltó játékosokat, mivel tömeges elhalálozásuk végett abszolút kisebbségbe kerülnek a folytatás mellett döntőkkel szemben.
Az előző évadban már alaposan bemutatkozott vajákos nő ráolvassa Gi-hun-ra, hogy ő bizony nem saját akaratából van benne a játékban, hanem a fölötte köröző bosszúszomjas szellemek vitték oda, hogy bűneiért vezekeljen. Ennek a nőszemélynek a jelenetein rendre felröhögtem, mert a magyar tévtanító sarlatánok viselkedésének komikus kifigurázását fedeztem fel benne, akik okkultista ráolvasásaikkal igyekeznek mentális alapon rabigájuk alá vonni az agymosásaikra fogékony áldozataikat.
Eddigre a szervkereskedelem jól szervezett bűnözési hálózattá válik, de No-eul-nak a 246-os játékos evakuációjára irányuló törekvésének hála csakhamar keserű véget ér az alvilágon belüli alvilág regnuma.
Az elbukott lázadók fellógatása és közszemlére tétele után kezdődhet a következő játék, ami a bújócska. Itt random módon kétféle mezt húznak a játékosok: a kékeknek ki kell menekülniük egy labirintusból, a pirosaknak fel kell kutatniuk és meg kell ölniük a kékeket. Amely piros játékos nem gyilkol, az automatikus eliminálásra kerül. Közvetlen kezdés előtt lehetséges a mezcsere, amennyiben két játékos ebben kölcsönösen megegyezik.
A kijárathoz vezető ajtók kulccsal nyithatók, melyeket szintén véletlenszerűen kapnak kézhez a kék játékosok, ám a legutolsó ajtó nyitásához összesen három kulcs szükségeltetik. A sámánasszony rossz alkut kötött a szellemekkel: hiába fenyítette meg összes játékostársát, hogy csak ő láthatja meg a kiutat, ezért neki muszáj életben maradnia. Biza kizárásra kerül az angyalok énekével szegélyezett kapu használatából. Így jár, aki bodóattilai módra mindenféle isteni sugallatokra hivatkozva okádgatja kifelé a sátáni monológjait. Végül őt is leszúrja egy piros ruhás játékos, miután a személyes túlélését eleddig garantáló okkultista ráolvasásai nem működnek többé.
A piros játékosok egy vérszomjas kisebbsége igazi vérfürdőt tart, miután rájönnek, hogy elkapható és megkéselhető áldozatok hiányában a piros játékosok közül is temérdek egyed eliminálásra kerül, így redukálván még jobban a játékosok számát és növelvén a nyeremény összegét.
Közben a 222-es játékos hosszú napok vajúdása után a hajtóvadászat kellős közepén hozza világra csecsemőjét, kinek egészen a történet végső lezárásáig fontos szerepe marad a továbbiakban.
A játékszám végeztével Gi-hun elméje kezd megbomlani, s a lázadás kudarcáért Dae-ho-t kezdi okolni, aki nem ért vissza a lőszerutánpótlással a felkelők megsegítésére. Mialatt Dae-ho-t legyilkosozván elkezdi fojtogatni, felfedésre kerül, hogy kifejezetten maga a játékmester mozgatta a háttérben a szálakat, ideértve a lázadás kibontakozásának elősegítését, aki 001-es játékosként beszállván a mérkőzésbe belülről igyekezett felbomlasztani a Gi-hun által a második évad kezdetén igencsak fegyelmezetté tett játékos-közösséget.
A harmadik részben visszatérnek a színre a háttérhatalmi elitek, kik kutya, disznó, medve, kos, sólyom, oroszlán álarcban mutatkozván igencsak felszínes és értelmetlen dolgokról diskurálván élvezik a játékot.
Bár az élvezkedő burzsoázia tagjai a játék végének megszavazását jósolják az eleddig tapasztalt legszörnyűbb vérfürdő után, a játékmester biztosítja őket, hogy egészen a legutolsó műsorszámig benne maradnak az áldozatok. Ugyanis a játékosok eddigre annyi embertársukat gyilkolták meg, annyi szenvedést, gyötrelmet, siralmat láthattak saját szemeikkel, hogy kihunyófélben lévő lelkük végső kárhozatának útján már nem fordulhatnak vissza. Akik képesek voltak túlélni ennyi mészárlást, árulást és ármányt, azok nem fogják abbahagyni a játékot, míg a végső győztes kihirdetésre nem kerül.
Természetesen a játékmesternek lesz igaza, így aztán a saját fiát kényszerből megölő öregasszony kivételével mindenki más folytatja a játékot, ő maga önkezével ejti ki magát a folytatás lehetőségéből.
A következő játék kezdetét követően a 222-es játékos konfessziója nyomán megtudhatjuk, hogy csakis és kizárólag merő önzőségből szeretett volna gyereket a világra hozni, kinek végtelen unalmát és olthatatlan boldogtalanságát hivatott pótolni a csecsemő nyújtotta társaság. E jelenet tanulságára majd visszatérünk a végén.
Az ugrókötelezős játék során a 222-es játékos is kiesik, ám csecsemőjét Gi-hun sikerrel megmenekíti. Eztán a megmaradt 8 játékostárs, mellettük az ablaküveg másik oldalán pezsgőzgető VIP-k igencsak parázs vitákat folytatnak le, természetesen Gi-hun heveny rosszallása mellett a csecsemő feláldozásának szükségéről.
Végül a szervezők a játékmester tanácsára úgy döntenek, a babát is játékossá teszik, s megkapja az anyja által hátrahagyott 222-es sorszámot. Bár szavazási jogot nem nyer a folytatás vagy épp abbahagyás kérdésének eldöntésére, viszont eséllyel pályázhat a 45 milliárd won főnyeremény elvitelére.
Közben a külvilágban is zajlik az élet, az utolsó versenyszámok előtt a fánkzabáló rendőrség természetesen a játékot leleplező nyomozót kapcsolja le a valódi bűnözők ellenében, miután az kideríti, hogy a Gi-hun felkutatásában előző évad végén megfeneklett mentőhajó egyik utasa maga is a játék beszervezett ügynöke, ki sikerrel eltérítette őket a vetélkedő pontos helyének megismerésétől. Ám a No-eul által kijuttatott 246-os játékos végül felfedi a speciális osztag előtt a játék pontos színhelyét.
Innentől viszont világos, hogy Gi-hun játékostársaival együtt egészen a sztori legvégéig magára maradt, kizárólag a legutolsó utáni pillanatban érkezik meg a felmentő osztag.
Miután összesen két résztvevő és a baba kivételével mindenki a csecsemő meggyilkolása fölött tör lándzsát, megkezdődik a vesszőfutás a legutolsó játékszám megnyeréséért, aminek legvégén csak egy maradhat, ki 455 versenytársa elhalálozása által a nyeremény teljes összegét elviheti.
Az utolsó két epizódra egy totálisan iránytalan „mindenki mindenki ellen” típusú hadakozásba torkollik a sztori, melynek csaknem a legutolsó percéig a szegény magatehetetlen csecsemő sorsútja válik az egyetlen igazán lényegi egzisztenciális kérdéssé.
Végül a vetélkedő végkimenetelét a tragikus hirtelenséggel lelkiismeretet növesztő játékmester dönti el, ki Gi-hunt megsegítvén elintézi az összes konkurens leszerelésének lehetőségét.
A játék lezárása előtti végső jelenetek során egy igazán váratlan fordulat még késlelteti a történet lezárultát. A végkifejlet meghatározásában a kisbaba személye igazi kulcsszerepet kap, s végül ha nem is közvetlen módon, de ő dönt a végső győztes személyéről is.
A Squid Game helyszíne a szabadító osztag érkeztének hírére evakuálásra kerül, a komplexum pedig a játékmester triggerelte önmegemmisítő rendszer élesítését követően felrobban.
A hatos epizód utolsó jeleneteiben minden életben maradt szereplő történetének megnyugtató lezárását szemlélhetjük végig, ám az utolsó percekben a szervezéssel végképp felhagyó ex-játékmester legnagyobb szomorúságára felfedezi, hogy a játék teljesen más helyszínen és szereplőkkel, de tovább folytatódik.
Az évadok értékelése
Ejtsük hát meg az évadok, s egyben a teljes széria értékelését, hiszen a 7+6 epizódra bontott sztori egyben végső lezárását nyújtja a sorozatnak, hacsak nem kívánja a Netflix valami harmadosztályú spinoff-széria nyomán tovább fejni a Squid Game brandjét.
A film műfajilag a túlélőhorror kategóriába tartozik, ám a harmadik évad során igazán hihetetlen fordulatok sokasága által váltunk előbb pszichohorrorba, majd egzisztenciális drámába. Az utolsó évad epizódjai ugyanis egyre nagyobb és nagyobb arányban az emberi minőség tényezőit helyezik pellengérre. Konkrétan arra keresi a szerző a választ, hogy mit is jelent a világ, a rendszer, a hatalom bullshitjeinek ködfátylán túltekintvén embernek lenni? S e egzisztenciális dilemmára bizony nem nyerünk igazán megnyugtatónak ható egyértelmű választ, ehelyett inkább sokkos állapotunkban zabolázatlanul burjánzó gondolatok sokaságát láthatjuk saját fejünkben szárba szökkenni.
Mielőtt e kérdéskörök megvitatása felé terelnénk a szót, előbb értékeljük a Squid Game befejező évadjait, mint filmet annak erkölcsi-morális tanúságainak fellebbentése nélkül.
Az első évadot kizárólag magyar felirattal látták el a Netflix munkatársai, ezúttal viszont teljes értékű szinkront kapunk. Preferencia kérdése, hogy ki tartja jobbnak magyarul végignézni a sorozatot, s ki ragaszkodik az eredeti koreai változathoz puszta feliratozás mellett. Én, mivel e cikk megszületésének biztosítására presszionálva voltam a történet követésének és megértésének szavatolására, maradtam a magyar szinkronnál.
Erről pedig elmondható, hogy a második évadban nem mindenütt sikeredett elég igényesre, a harmadikban viszont jelentős minőségbeli javulást véltem felfedezni. Ugyanez igaz a képi világra: nem tudom miért, de a második szériában az Aranyéletben is tapasztalt módon túl alacsonyra vették a producerek a fényerőt, ebből kifolyólag a színvilág is elég fakó és mosottas lett. A harmadik szériában azonban hála az égnek kiköszörülték e bakit, így a fényerő, kontraszt és színtelítettség aránya egyaránt megfelelővé vált.
A szinkron kapcsán egyedül azt sajnáltam, hogy a játékszámok alatt zengő gyermekdalok is lefordításra kerültek magyarra, azokat igazán hagyhatták volna eredeti formájukban.
Annak ellenére, hogy a két utolsó évad voltaképp egyszerre készült el, s a rendező mindössze visszatartotta az utolsó 6 epizód közzétételét, ezek forgatókönyv és színészi játék szempontjából egyaránt kiválóbbra sikeredtek a második évadnál, melyben a túlontúl sok személyes szubjektív szál nyomán igencsak lassacskán hömpölygő sztori végett gyakorta szétesik a film cselekménye. Jómagam egészen a harmadik évad végéig többed alkalommal felejtettem el, hogy ki kicsoda, s a Squid Game fandom wiki-jét kellett segítségül hívnom a szereplők azonosításáért. Ugyanis az első évaddal ellentétben itt csaknem minden játékos előélete feltárásra kerül, ideértve azokat is, kik idejekorán elhaláloznak a mérkőzésekben.
Az első évad alacsony költségvetésű szerkesztési módozatával ellentétben itt profi operatőri / vágói munkáknak örvendhetünk. Aminek én annyira nagyon nem örültem, mert a hollywoodi klisék alkalmazásával a film elvesztette eredeti sármja egy részét. Ugyanez igaz a soundtrackre, melyet az első évadban szinte kizárólag népdalok alkottak, itt azonban a komplett „hollywoodi sablonnóták tárháza” színre vonul.
Mindezzel szemben igencsak kalapemelgetős dicséret illeti Hwang Dong-hyuk forgatókönyvét és a színészek játékát egyaránt. Ezek a szereplők, hiába jelennek meg rendre minden egyes jelenetben nagy számban, a képernyőn gyakorta elszabaduló káosz ellenére is rendre vérprofin mozognak, abszolúte hihetően reagálnak egymás cselekedeteire és mondataira, továbbá egy-két kivételtől eltekintve sem alul, sem túl nem játsszák szerepeiket. Viszont a harmadik évadban, ahogy fokozódik a terror és az anarchia, úgy válik egyre intenzívebbé a szereplők érzelmi játéka – a vázolt szituációnak gyakorlatilag perfektül megfelelően!
A forgatókönyvről pedig: bár nyilván nem láthattam a világ minden sorozatát, nem is vagyok igazán nagy filmrajongó, részemről váratlan és sokkoló fordulatok száma tekintetében a mai napig a pálmát a Prison Break (magyarul: A Szökés) viszi. Ebben a sorozatban fordult elő tán első ízben, hogy minden egyes epizód során egy igencsak derült égből villámcsapásként érkező fordulat írt 180 fokos hajtűkanyart a szereplők sorsútjának.
Na, a Squid Game ennek a Prison Break-féle formulának a négyzetre emelését végzi! Nemhogy az egyes részek közt, de epizódokon belül is rendre temérdek álleejtős fordulattal szembesülhetünk. A sztori ismertetésénél ezek nagy részét fel sem fedtem, hadd maradjon az érdeklődő nézőknek bőséggel újdonság e cikk szemrevételezése után is!
Kiváltképp a harmadik évadban úgy megdolgoztat minket a szerző, hogy néhány perc leforgásán belül egymás után több alkalommal is nagyot fordít az általunk elképzelt folytatáson. Nem győzzük kapkodni a fejünket, hogyan lehet ekkora vérfürdőt, ennyi ármányt és árulást, ily intenzív érzelmi húrokat pengető jeleneteket ily mérnöki precizitással egymás után pakolni.
Összességében a második évad valóban egy kissé gyengébbre sikeredett az alap sztorinál, de azt sem mondanám egyáltalán rossznak. Talán túl sok a mondanivaló és tanulság nélküli akció és gyilkolászás benne, ám nem szükséges merő unalmunkban ásítozva hátradőlnünk az események szemlátomást lassú hömpölygése láttán: a végére úgy bepörgünk, hogy alig győzzük beérni ésszel a szünet nélkül pergő cselekményt.
Az ismertető alján látható pontszám amolyan összegző értékelése kíván lenni az új évadoknak. Ebből a második sorozat nézői vonjanak le 0,5 pontot, a harmadiknál pedig adjanak hozzá ugyanennyit, s megkapják az individuális szériákra vonatkozó értékelésemet.
A sorozat erkölcsi tanulságai
Nem lehet teljes e cikk a Squid Game erkölcsi és morális tanulságainak megvonása nélkül. Ezek pedig oly töményen és szórakoztató médiához képest rendkívüli mélységekben jelennek meg, hogy ember legyen a talpán, aki a Revolife kiváltképp spirituális jellegű és rendszert leleplező tartalmainak alapos ismerete nélkül képes detektálni az összeset (előre megsúgom: nem fog menni).
Az első évad során komplett közgazdasági szemináriumba illő leckéket kaptunk a kapitalizmus működésének valós, a rendszerideológus beszélő fejek által elhallgatott vagy akár egyenesen eltagadott lényegéről.
A második és harmadik szériában messze túllépvén e kereteken mélységeiben vizsgálhatjuk meg, hogyan idézi elő a kapitalizmus s mellette voltaképpen a komplett rendszer, hatalom ténykedésétől a pénz diktatúráján át a munka alapú társadalom aberrált eszményéig bezárólag az emberi minőség nemhogy elkorcsosulását, de ember alkotta szavakkal leírhatatlan torzulását és deformálódását egészen ama szintig, amikor a rendszer immár a maga létfeltételeit és utánpótlását teljes mértékben felemésztvén egyenesen az élet kiirtójává válik.
Megláthatjuk az egyéni sorstragédiák sokaságának gazdagon ecsetelt háttér-információin keresztül, hogy végső soron, nagyon kevés kivételtől eltekintve abszolút senki nem választott senki racionális döntésein keresztül magának olyan sorsutat, amelynek hála aztán belekerült a mélyszegénységbe és reménytelenségébe.
Mindenki életének hátterében olyan láthatatlan madzagok, egzisztenciális kényszerek, elkerülhetetlen bánatok és tragédiák sokasága keresztezte sorsútjukat, amelyeknek hála ha nagyon akarták sem tudták volna a rendszer által láthatatlanul, egyúttal elkerülhetetlenül rájuk rótt kudarcaik súlyán enyhíteni, azokat saját akaratuk és személyes döntéseik által felülírni.
A rendszer gondosan úgy rendezgeti életünket, hogy minden célunk, vágyunk abszolválásában automatikusan és alanyi jogon elbuktasson minket, ezután pedig az életünk madzagjait törvényeiken, pénzmanipulációikon, hatalmi pozícióikon keresztül rángató hatalmasok kényétől-kedvétől és személyes érdekeitől kerüljünk szabadulhatatlan függőségbe.
Ebben a rendszerben örök életen át végzett kemény munkánk által legfeljebb dolgozói mélyszegénységig vihetjük, hitel kényszerű felvétele nélkül boldogan tengethetjük hobó létünket az aluljáróban. Lelkünket, morális érzékünket korrumpáló cselekedetek, csínytevések, rendszer hatalmasainak tettleges asszisztálása mellett végzett simliskedések, csalások bevetése nélkül a puszta életben maradásunk jogát sem szavatolhatjuk magunknak.
Miután a rendszer és hatalom nyújtotta körülményeknek hála automatikus elbukásunk, megszégyenülésünk, anyagi és morális csődünk elkerülhetetlen, innentől fogva biza a rendszer tökeinknél fogva rángatott rabszolgáivá válunk, kiknek puszta illúziók szintjén sem bizonyul módunk a hazug egyéni felelősségvállalásra, mert létezésünk mindennemű feltételét egy szűk hatalmi csoport kontrollálja.
Ennél a pontnál szállnak be végső lelki és egzisztenciális megsemmisítésünkre a különféle pszichomókusok és álspirituális sarlatánok, kik még egy utolsót belénk rúgván jól elmagyarázzák nekünk, hogy csakis és kizárólag a mi személyes döntéseink vezettek minket ama reménytelen, elviselhetetlen és szabadulhatatlan helyzetbe, amelybe kerültünk. Úgy, hogy de facto születésünk pillanatától fogva nem nyerünk beleszólást a magunk életvitelének rendezgetésébe.
E totális reménytelenséget és magatehetetlenséget szimbolizálja a Squid Game világában megszületett csecsemő. A 222-es játékos hosszas szenvedéssel teli vajúdását követően világra hozott kisbaba egy olyan világba érkezik tökéletesen szabadulhatatlanul és magatehetetlenül, ahol rögtön első felsírását követően egy sem az anya, sem a babája személyével semminemű viszonyt nem ápoló kör már el is döntötte a feje fölött a reá váró elkerülhetetlen sorsutat.
Voltaképp már az anyja eldöntötte helyette, mi lesz a gyermek életfeladata: az ő megszüléséhez merő önzőségből, kizárólag a saját magányának és boldogtalanságának okával való szembesülés elkerüléséért ragaszkodott, hogy legyen majd körülötte valaki, aki nem hagyja el soha. Csakis és kizárólag az örök elmagányosodástól való félelmében akart gyermeket, hogy legyen egy babája, aki boldoggá teszi majd. Saját mentális problémáit maradéktalanul ráoktrojálja szegény utódjára.
A gyereknek nem lehet beleszólása abba, mit szeretne: rögvest el van döntve a feje fölött, hogy ő anyuka manipulációs objektumaként a sarokban porosodó Ming-váza szerepét tölti majd be, kinek egyetlen funkciója az életben az anyja nárcizmusának kiapadhatatlan táplálása.
Persze aztán a hatalom (a páholyban csücsülő VIP elit) felülírja az anya által megfogalmazott célt a csecsemőjével, helyette azok behelyezik a(z elhunyt anya által rögvest árvává lett) gyermeket a Baál és Moloch karjaiba.
Ezek a bibliai történetek nyomán ismert élettelen szobrok a maguk korában csecsemők és gyermekek feláldozását, meggyilkolását, elégetését követelték meg a bőséges eső, termés stb. reményében. A szülők zenés szertartás kíséretében bedugták frissen világra hozott gyermekeiket a szobor hasába vájt égő kemencébe, melyek leggyakrabban disznó vagy kutya ábrázatukkal a szertartást végző papok ígérvényei szerint jólétet hoznak a kánaániták otthonaiba.
Hát nem pontosan ugyanennek felfestését látjuk a Squid Game-ben? A mindenféle kutya, disznó, medve, kos, sólyom, oroszlán álarcot öltő VIP figurák eldöntik a kisbaba feje fölött, hogy márpedig ő beszáll a játékba anélkül, hogy cselekvőképesség és a játékszabályok ismeretének hiányában a puszta esélye megvolna a teljesítésre.
A disznófejű nagyuraknál már csak a koncért veszettül hörgő és egymást zabolázatlanul gyilkoló prolik attitűdje a szégyenletesebb. Az egyik ilyen igencsak felháborodik, hogy nehogy már osztozkodni kelljen a babával a nyereményen, egy másik szájából meg szó szerint a következő mondat hangzik el:
700 millióval kevesebbet kapok miatta, ez elfogadhatatlan, borzasztó, világszégyen!
Itt láthatjuk a vérmes koncért komplett jelent és jövőt felemésztő, szociopata boomerek viselkedésének lényegét. Utánunk az özönvíz, az unokáink dögöljenek meg, mi nem hagyunk nekik semmit itt a Földön, amiért érdemes volna egyáltalán életben maradni, vagy biztosíthatná a túlélésüket ebben a gyilkos és életellenes világban.
A csecsemőket fel kell áldozni. Égessük el őket Moloch és Baál színe előtt! Pont az ilyen, nyilvánosan persze soha ki nem mondott, de hallatlanban rendszerint gyakorta gondolt mondatok miatt nem születik majd utódnemzedék, akik ezt a mindent felemésztő, borzalmas pszichopata-hadat gondoznák. Attól meg Isten ments, hogy ezek végletekig ferde morális nézeteit tovább örökítsük!
Kis érdekesség, hogy pont e cikk írása közben tárult a színem elé egy hír, miszerint a magyar állam mostantól fogva gyermekvédelem ürügyén a „születendő gyermek haza nem adhatósága” címszó alatt elveheti az újszülötteket a családjuktól, akiket aztán a maga tulajdonába helyezvén tökéletes örök rendszerfüggőségben tartván nevel majd fel.
Ily körülmények közepette egyenesen bűn gyermeket szülni, amikor a csecsemő kizárólagos életútja a szociopata szülői generáció kénye-kedvének szolgálata, vagy pedig a Baál és Moloch szisztémájába való bedaráltatás maradhat. Merthogy egyéb lehetőség egyáltalán nincs megengedve. Akiből nem közvetlen születése napján csinál az életellenes rendszert tápláló pépet a hatalom, azt feláldoztatja majd az iskolába való kényszerű beiratkoztatással. Onnantól menthetetlenül végük szegény szerencsétleneknek.
Beteljesedik a bibliai prófécia, hogy örülnek a szüzek, a meddők, és amely asszonyok nem szülnek, mert az ő gyermekeik a mennyben várakoznak az életet kioltó szisztéma eltakarítására.
Na ezt a mozzanatot testesíti meg a Squid Game kisbabája, kinek puszta világra jötte is botrány az életellenes proli és elit szekta számára. A szerző véleményem szerint nagyon is tisztában van a maga forgatókönyve tartalmának spirituális vonatkozásaival, mert szó szerint ez hangzik el a kisded játékba írását követően az egyik VIP személy szájából:
A 222-es feltámadott, hála a csemetéjének! Ez már nagyobb csavar, mint Jézus visszatérése!
Szóval a gyermek szerepe ebben a kontextusban csakis és kizárólag áldozati ajándék a rendszer számára. Hála az égnek az író nem hagyta annyiban, s igazán hathatós fricskával élvén a csecsemőt az utolsó epizódok sorsfordító aktorává tette!
Végezetül, a saját fiát annak babára támadása végett leszúrni kényszerülő öregasszony fogalmazza meg igazán velőt rázó módon ennek a világnak az ultimate igazságát:
Az élet nagyon igazságtalan. A gonosz rosszat tesz, aztán másokat hibáztat, és vígan élhet, míg a jó bűnhődik. Eközben az igazak folyton csak önmagukat okolják, még a legkisebb dolgokért is, aztán megszakad a szívük.
Ez ugye a kötelező önhibáztatásnak és egyéni felelősségvállalás diktátumának esszenciája. Vegyük alanyi jogon magunkra a világ bűneit s annak minden terhét, aztán vezekeljünk érte! Emésszük magunkat öngyilkosságba meg elrákosodásba menően olyan tényezőkért, amelyek kapcsán puszta beleszólással sem bírunk, nemhogy önerőből megoldhatnánk őket.
Az uralkodó kaszt a felelősség oktrojálásával, nem pedig felvállalásával hatalmaskodik a komplett szolganépségen.
Valójában amúgy nem az élet igazságtalan, hanem a rendszer, ami a halált szolgálja. Az élet folyását ugyan a hatalom akadályozza, de nem nyerhet jogosultságot az élet definíciójának önkényes felülbírálására.
