Ugyan hosszú évtizedek óta kötelező a világ legtöbb országában a gyerekeknek különféle nyelveket tanulni, a nyelvoktatás intézményi felfutása az 1990-es évektől fogva vett igazán erőteljes lendületet, amikor kvázi automatikus beteljesülésre ítélt ténnyé lett a globalista liberális szabad piac kiépülésének folyamata.
Ily körülmények közepette nyilván egyenesen kikerülhetetlen lépés a jövő kihívásainak példás kezelésére hivatott lurkók részéről minimum folyékony angol nyelvtudás elsajátítása, de azért ha lehet, csapjunk még hozzá gimnázium alatt 1-2 extra nyelvet is, csak a miheztartás végett.
Az én nemzedékemnek, kik Magyarország EU-s csatlakozása idején voltunk gimnazisták, szinte a fejünkbe verték heti szinten 8 óra hosszúságú német és angolóráikkal a folyékony nyelvtudás követelményét, amely nélkül nyilván életben sem maradhattunk a következő esztendők során ránk váró öldöklő munkaerőpiaci környezetben.
A mesterterv csupán alig néhány ponton hibázott. Először is, ama mesés vágyképpel illettek minket tanáraink, hogy mi majd itt Magyarországon összeszerelő üzemek operátoraiként mind németül fogunk karattyolni a bennünket ostorcsattogtatva abuzálgató fritz vezetőséggel havi 80 ezer forint apanázsért cserébe, amikor mondjuk egy hamburgi vagy müncheni gyárba kiutazván ugyanazért a végzett munkáért négyszeres bérezés illetne minket. Ez volt hát az első baki: a kifogástalan idegen nyelvtudás szükséges feltétele lesz a legalantasabb állás „elnyerésének” is. Egyáltalán nem túlzok, ez volt 2003-2007 közt az ígérvény.
Másodszor: nem számoltak ama eshetőséggel, hogy ha nincs kihez vartyogni, ráadásul aktívan az adott nyelven, akkor az biza csakhamar kikopik az elménkből, menthetetlenül. Kiváltképp miután megpillantjuk az egyetemi tantárgyak tételsorait, melyek vizsgáinak abszolválásához annyi elviselhetetlen, lélekgyilkos baromságot kötelező bemagolnunk félévről félévre, amihez képest az érettségi egy laza délutáni teapiknik. Ily körülmények közepette egyből kirostálódik a felesleges, használhatatlan információ az elménkből.
Harmadszor: eleve elfelejtjük a belénk erőszakolt baromságok nagy részét már tanulás alatt is, mert az egész iskolai butítás-züllesztés-bomlasztás ÉRTELMETLEN! Nem lehet aktív, gyakorlati hasznosítás lehetősége nélkül új ismereteket elsajátítani. Ha ezt még erőszakolják is, akkor a mentális leépülés folyamata szintúgy megkezdődik.
Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy mostanra szerte a világon földbe állt a nyelvtanulás renoméja, és a gyerekek – kiváltképp Kelet-Ázsiában – nem kívánnak immár angolul se megtanulni!
2011-ben, amikor rövidke idő erejéig Németországban dolgoztam, keserűen tapasztaltam, hogy a gyerekkoromból 9 teljes évet felemésztő fölös nyelvtanulás nagyjából a semmivel egyenértékű egy őshonos német személy szemében. Pedig újabb hiábavaló béklyót magamra vállalván (egyéni felelősség diktátuma ugye) a megelőző két hónapban még újra is tanultam a komplett nyelvet, miután az iskolában fejembe préselt ürülék java része eddigre kiürült a szervezetemből.
2015-ben kizárt engem a munkaügyi központ a maga álláskeresői nyilvántartásából (nem, segélyt egy büdös fillért nem kaptam sohasem), mert nem tudtam hitelt érdemlően bizonyítani a részemre nagy joviálisan felajánlott hotel-recepciós állás kapcsán, melyet aktív egyetemi tanulmányaim végett (levelezős, hétvégi) eleve nem tudtam volna vállalni, hogy nem beszélek immár egy büdös mukkot sem németül, mert „balgatag módon” a három évvel korábban történt első regisztrációmkor beszolgáltattam a nyelvvizsga-bizonyítványomat. Az ügyintéző meg a papírnak hitt ugye, nem nekem.
Azóta soha többé nem keresek állást.
Ahogy múlnak az évek, ahogy az lenni szokott, nem a halálba taposott és megalázott rabszolgák kezdtek nemlétező egyéni felelősségüket satnya vállaikra pakolászván alanyi jogon idomulni a rendszer egyre aberráltabb és teljesíthetetlenebb követelményeihez, hanem a szisztéma torzult-hanyatlott-pusztult odáig immár, hogy a gyerekek halálra vegzálása nyomán sajtolt kevéske progresszió is visszájára fordult.
A nyelvtanulás kötelezvényét annak kierőszakolt elkerülhetetlensége mellett a jövőbeni fizetéseinket feltornászó és így személyes anyagi helyzetünket radikálisan feljavító hatásának mantráival nyomták le a torkunkon, hogy jobban csússzon a mesés ígérvényért cserébe pusztán komplett gyerekkorunk kukába vetését megkövetelő kívánalom.
Őszintén és teljes nyíltsággal kijelentem, hogy az én immár lassacskán 20 éve papíron elsajátított német nyelvtudásom egész eddigi életem során 0 bevételt generált nekem, a ténylegesen is meglévő és aktívan gyakorolt, viszont papírt mellőző angol nyelvismeretem pedig körülbelül 60 ezer forintnyi bevételhez juttatott hozzá egy szabadúszó meló kapcsán. És hogyhogynem a világfolyamatok tökéletes hűséggel leképezik az én személyes és szubjektív élményeim valóságát.
A nyelvtanulás csúfos kudarca köré komplett karhatalmi koreográfia szerveződött az utóbbi évtizedek során, melyek egyre hevenyebb intenzitással játszatták a hivatalos iskolai oktatás hattyúdalát.
Íme néhány példa. A Kínai Kommunista Párt az ezredforduló környékén a közelgő pekingi olimpia (2008) megnyitójára ama nedves vágyálom beteljesülését célozta elő, hogy minden, az olimpia szervezésében közvetlen vagy közvetve érintett személy kifogástalan angol nyelvtudással járuljon hozzá az esemény – egyébként visszamenőleg megítélvén tényleg rendkívül színvonalas – lebonyolításához.
Sorra trenírozták hát a rendőröket, taxisofőröket, buszvezetőket, hotel-alkalmazottakat a végeláthatatlan angol tanfolyamokkal, különórákkal, kommunikációs képzésekkel, hogy végül a jeles esemény kezdetére az utolsó betűig elfelejtsék a fejükbe préselt mindennemű sületlenséget.
A 2010-es évtized nemhogy az idegen nyelvtudás fejlődését, de további hanyatlását keletkeztette abban a korban, amikor a tetemes külföldi megrendeléseknek köszönhetően a gyártók szinte sírva epekedtek profi angol nyelvismeret birtokában levő alkalmazottak után. Az „angolláz” évtizede mesés vágyképek sokaságát ültette a fiatalságba, kezdve az érdekesebbnél érdekesebb külföldi üzletemberekkel való találkozás lehetőségétől, folytatva a nemzetközi partnerekkel való hathatós kommunikációval, befejezvén a gazdagabb külföldi országokba költözés és világlátás lehetőségével. Ám az életnek más terve akadt a kínaiakkal.
2024-re odáig süllyedt Kína lakosságának angoltudás-szintje, hogy a vizsgált 116 országból a 91. helyre zuhantak vissza, holott négy évvel korábban, a COVID-karantént megelőző időszakban 100-ból a 38. helyen voltak. Ami szintén nem egy mesés eredmény, de azért a mostanihoz képest mégiscsak elismerésre méltó.
Japán példája még ragyogóbb, hiszen ők az egyre elviselhetetlenebb mértéket öltő turizmusuk végett szinte kényszerítve vannak az idegen nyelvű kommunikációra, miközben temérdek export-orientált vállalatuk tárt karokkal várja a nyelvvizsgás PR, marketing, disztribúciós és üzletkötő végzettségű szakértőket.
2011-ben Japán a globális ranglista 14. helyét foglalhatta el angoltudás tekintetében. E hivatalos felmérés nem a nyelvvizsgázottak számát tekinti, hanem a társalgási szintű nyelvtudás birtokosait igyekszik számszerűsíteni.
Ettől az évtől fogva ahogy Kínában, úgy Japánban is ellenállhatatlan kényszert érzett a hatalom a fiatalság angol nyelvtudás-szintjének csillagos egekbe tornászására, kiváltképp mivel sikerült elnyerniük a 2020-as olimpia rendezésének jogát. Hatalmas szükség mutatkozott hát nyelvvizsgás recepciósokra, boltosokra, idegenvezetőkre, miközben a komplett Tokió városát körbetáblázták angol nyelvű eligazításokkal. Még a testüket Sindzsuku szűk sikátoraiban pajkosan kínálgató utcalányok részére is ajánlottak gyorstalpaló tanfolyamokat a várható új ügyfélkör hathatósabb bevonzásához.
Oly kiválóan sikeredett a nyelvoktatási reform, hogy 2020-ra, a végül elhalasztott tokiói olimpia évére 55. helyre zuhantak vissza a világranglistán. A kézzel fogható eredmények láttán az oktatási minisztérium alaposan magába szállván igyekezett korrigálni a fiaskót. Nyomban léptek is, s az ebben az évben bevezetett újabb radikális, erőszak-pressziót bőszen alkalmazó reformoknak hála 2023-ban immár a 87. helyre süllyedt Japán fiatalságának idegennyelvtudás-szintje.
Végül a hosszú évtizedeken át dívó angolláz koporsójába az utolsó szögeket ama munkaügyi hivatalok által gründolt felmérések verték, melyek konklúziója szerint a karrier-kilátásokat gyakorlatilag semmiben nem befolyásolja az angoltudás esetleges megléte.
Napjainkban ténylegesen a japán lakosság alig 2%-a beszél angolul professzionális szinten, egynegyed részük meg elmakog valamit, ha kérdezik. Mindenesetre az iskolaévek alatt feleslegesen elpazarolt temérdek idő eredménye alig látszik.
Hogy oldják meg a problémát a turisztikai ágazat munkatársai? Amely vendéglátó egységekben nem beszélnek angolul, vagy helyi, visszatérő vendégkör kiszolgálását végzik, kifüggesztenek egy „külföldiek ne jöjjenek ide” táblát. Ezek kapcsán nyilván alanyi jogon záporozik feléjük az internet trollnépe részéről a xenofóbia vádja.
Hozzunk most egy közelebbi példát a nyelvtanulás keserves bukását visszaigazolandó.
Magyarország odáig ment a nyelvtanulás erőltetésében, hogy hosszú évtizedeken át a diplomáját is visszatartották annak, kinek kezében nem lobogott legalább egy középfokú nyelvvizsga. Ennek meglétét azoktól is megkövetelték, kik szakmájukban életükben nem futnak össze egyetlen külföldivel vagy idegen nyelvű dokumentummal sem.
2022-ben a magyar kormány eltörölte a kötelező nyelvvizsgázást a diploma abszolválásához, ugyanakkor korábban is hirdetett már meg amnesztiát e követelmény alóli mentességre. Ennek köszönhetően az elmúlt négy év során csaknem megfeleződött a nyelvvizsgázók száma az országban. Ennyire magasztos renoméval bír idehaza a nyelvtanulás, hogy amint nem erőszakolják azt nyakló nélkül, egyből fejvesztve menekül mindenki a nyelvvizsga-központokból.
Temérdek példával igazoltuk hát a nyelvtudás bukásának tényét, ám nem világítottuk meg a téma másik végét, azaz hogy az esetlegesen magunkra erőltetett idegen nyelvismeret valóban segédkezet nyújt-e nekünk a munkaerőpiacon, amikor valami hitvány állás után kuncsorogva angolul brillírozván kívánjuk lekenyerezni az interjúztatót.
Íme a hiteles válasz. Az USA-ban, ahol ugye az angol az anyanyelv, senki nem érez heveny késztetést magában a karrier-céljai kielégítéséhez spanyol, francia, vagy akár valamely egzotikus távol-keleti nyelv elsajátítására, mégis ők a világ leggazdagabb imperialista nagyhatalma.
Az euróválság idején (cirka 2010-15) olyannyira rosszul állt a dél-európai országok szénája, hogy a görög fiatalság csaknem 50 százalékos munkanélküliségnek „örvendett”, Olaszországban pedig sorra tette hajléktalanokká a rendszer a diplomás tanárokat és professzorokat. Ama mondás járta körbe ez idő tájt Olaszország városainak utcáit, hogy az ország „tele van 5 nyelven beszélő hajléktalanokkal”.
A Fülöp-Szigeteken és Indiában szinte minden ember beszél angolul, mégis elképesztően szegény országokról beszélhetünk, amelyeknek a heveny angoltanulásuk ellenére sem sikerült létszínvonalban felemelkedniük.
Több afrikai ország, így Nigéria, Namíbia, Botswana, Zimbabwe, Zambia, Ghána, Libéria, Gambia és Sierra Leone kizárólagos hivatalos nyelve az angol, mégsem profitálnak semmit a globális kereskedelem felfutásából. Nigéria konkrétan gazdasági összeomlás alatt agonizál.
A rendre minden évtizedben egyre számosabb és vastagabb tankönyveket az arcunkba tömködő butítási, züllesztési szisztéma elérte abszolút határait, s innen már csak lefelé szállhat a globális oktatás nimbusza. Mi voltunk az utolsó nemzedék, kiknek koponyáit halálra lehetett lékelni a felesleges, értelmetlen, lélekgyilkos információk tömkelegével, hogy aztán nihilistán és depressziósan várjuk keserves létünk végső kimúlását.
Hála az égnek a Z-generáció nem tűri el a karhatalmi bullshitet, nem hiszi el többé a dajkamesét, hogy komplett életünk feláldozásával a Baál és a Moloch oltárán mi majd mindannyian kéz a kézben, vállt vállnak vetve trappolunk be a mesés földi Paradicsomba, melyet uralkodóink előkészítettek nekünk.
A nyelvtanulás erőszakolásának lényege mindvégig az volt, hogy elnyomóink a hathatósabb kizsákmányolásunkat eszközölhessék a mi életidőnk és fiatalságunk feláldozása árán. A nyelvvizsgáinkért cserébe viszont nem jár magasabb jövedelem, sem előny a karrierlétrán.
Korunk karhatalmi szisztémájában a meddő, értelmetlen információk szorgos magolgatásának követelménye egyáltalán nem semleges esemény a létünk szempontjából: elrabolja tőlünk az egyetlen becses kincsünket, melyből hozzánk képest egyetlen milliárdos burzsoá sem képes százezerszer annyit felhalmozni a maga részére: az időnket és vele az életenergiánkat.
