Elém került egy Adolf Hitler beszéd, melyet egy japán történelmi TV-csatorna hozott nyilvánosságra elképesztően magas nézőszámok mellett. A Siemens-gyárbeli munkások előtt 1933 novemberében előadott monológja kapcsán nem pusztán az döbbentett meg, mennyire semlegesnek tetsző retorikai fogásokat alkalmazott (még sehol nincsenek bennük nevesítve a zsidók vagy alsórendű népfajok), de az is, mily lelkes és pozitív kommentek sokaságát nyerte el ez a meglehetősen nyúlfarknyi beszéd.
Úgy kezdi Hitler a dumáját, hogy egyenlővé teszi a maga személyét az egyszeri, bárgyú köznéppel: „én is egy voltam közületek”. Ez ugye egyből eszünkbe juttatja Trump elitellenes szövegelését, ki egész életét végigkísérő tőkés burzsoá létét megtagadván ígérvényt tesz a fajtája által taposott szegény kisember felemelésére, miközben harminc percre a pult mögé állván süti a vendégeknek a mekis krumplit. Ahogy Trump, tudtommal Hitler sem dolgozott soha kétkezi munkát megkövetelő munkahelyen, pláne nem művelte azt hosszú éveken át.
Eztán Hitler kifejti, hogy egy kis létszámú, gyökértelen nemzetközi csoport fordítja egymás ellen az embereket, akik nem akarnak békét. Egyszerre sehol sincsenek, mégis mindenütt ott vannak.
Hogyhogynem szinte rögvest elő is kerül a nagy mumus Brüsszel a kalapból. Ezek a háttérben ármánykodó Soros Györgyök, Judith Sargentinik, Guy Verhofstadt-ok, Ursula von der Leyen-ek egyik nap Berlinben élnek, de következő nap már Brüsszelben, harmadnap meg Párizsban tartózkodnak. Ezek olyan nemzetközi aktorok, kik bizniszüket egyidejűleg a világ számos pontján intézik, ugyanakkor utolérhetetlenek az emberek és törvények által, miközben a kisember hozzá van láncolva a földhöz, országhoz, nemzethez, államhoz.
Hitler eztán tökéletesen egybemossa magát az őt éljenző néptömegekkel: „Nem az intellektuális elit emelt fel engem a hatalomba, hanem a parasztság és a német munkásosztály”. Trumpot ama magukat vesztesnek érző munkás rétegek, első generációs bevándorlók (elsősorban texasi mexikóiak, floridai kubaiak és michigani feketék) emelték hatalomra a megélhetési válság sújtotta Z-generációs fiatalság és incelek mellett, kik normál történelmi körülmények közepette soha nem szavaznának egy Trump-féle milliárdos mágnásra.
Hitler végül a kihagyhatatlan nemzetiszuverenitás-mantrák mellett a munkanélküliségi ráta mesés hanyatlásával példálózik intézkedései sikerességét hűen igazolandó, melyeknek hála 9 hónap leforgásán belül 6,2 millióról 3,7 millióra zuhant az állástalanok száma. Nemhogy egymillió, de egyenesen 2,5 millió új munkahely született nem egészen 1 év alatt. Íme hát a munka alapú társadalom, melynek szentsége felemeli a dolgozó német népet azt megillető helyére.
Ryan Broderick blogger egyáltalán nem állt ellen a kísértésnek, hogy párhuzamba állítsa Trump személyét Hitlerével, pláne miután elolvasta a „Fall of the Third Reich” c. könyvet. Azonban óva int attól, hogy Trump konkrét cselekedeteit Hitlerével vessük össze. Pusztán annak retorikai fogásaiból alkalmaz egy szép nagy csokorra valót, történelmileg azonban Trump személye radikálisan különbözik Hitlerétől.
Ebben én nem vagyok oly nagyon biztos, s e cikk végén meg is világítom a Hitler, Trump és számos tömeggyilkos diktátor uralkodásának következményei közti egyezőségeket. Most azonban előbb folytassuk a blogposzt vesézését.
A Náci Párt politikusai az ellenzéket rendre idegen érdekeket szolgáló, inkompetens és impotens erőkként festették le, akárcsak a NER a maga ellenzékét. Ugyanakkor 1933 végére minden ellenzéki párt betiltásra került, úgyhogy e probléma de facto megszűnt létezni.
Az viszont mai szemmel nézve hihetetlenül érdekes, miket ígért Hitler az ő személyét és pártját megválasztók részére. Például azt, hogy a Harmadik Birodalomban minden nő megtalálja a maga férjét. A Weimari Köztársaság idején ugyanis a totális nihilizmus átitatta szexuális szabadosság dívott, kiváltképp a birodalom központja Berlinben. Ez ugye összevethető napjaink inceljeinek és „mamahoteles lúzereinek” Trumpra tett szavazatával, ki keresztény-konzervatív ideológusaival és bürokratáival karöltve szerte az USA-ban betiltja az abortuszt, visszaállítja a tradicionális családmodellt és a kemény munka becsületét.
Ugyanakkor tetszik, nem tetszik, napjaink tömegszavazói bázisát nem a Hitlerek és Sztálinok idejében játszi könnyedséggel érvényesített kollektív ideológia (kommunizmus / fasizmus eszménye), hanem a személyes kapzsiság, individuális haszonlesés és profitmotívum kizárólagossága határozza meg. Nem véletlen, hogy Trump első intézkedéseit szemlélvén a Z-generáció nagyja már el is pártolt mellőle. Ők ugyanis nem Trump ideológiáiért, még csak nem is szavazói felé tett ígérvényeiért tették le mellette a voksukat, hanem ama reality élményért, ahol a gigachad Trump és JD Vance keményen kiosztja a lúzer szűz Bident meg Harrist.
A szavazás nem ideológiai, hanem reality alapon zajlott, a menő vs. lúzer aktorok összecsapása szerint. És senki nem szeretne a vesztes oldalra szavazni. Harris, legyen akármennyire otthon a szociális médiában, továbbra is azt hitte, saját magát termékként kell értékesítenie a szavazók felé, amely metódus működött a 2000-es évek végéig, de nem napjainkban.
A szavazók megvásárlásának vágya azért mond mostanság csütörtököt, mert az emberek nem szeretnének többé olyan fejük fölött pöffeszkedő aktorokat, akik úgymond technokrata értelmiségiekként jobban tudják igazgatni a lakosság életét, mint ők maguk a sajátjukét. Nem kérnek értelmiségi kioktatást a fejük fölé.
A XX. század elejének politikai látképét a propaganda tömeges terjesztése határozta meg: milliók fogadták elméjükbe ugyanazt az üzenetet. A XX. század másik fele elhozta a személytelen menedzsment és technokrata irányítók korát, ahol látszólag semleges, tudományos és tárgyilagos, tényleges valójában azonban szellemileg opresszív vezetői kar (akadémiai elit, kinevelt politikusok, reklám-marketingesek hada) hozta a döntéseket az emberek feje fölött, amelyekhez azok minden körülmények között kénytelenek voltak alkalmazkodni. E műveletben rendkívül sokan el is buktak.
A 2010-es évek közepére, de legkésőbb a COVID-karantén végére nyilvánvalóvá lett az úgymond értelmiségi társadalomszervezés kudarcának ténye. Azok ugyanis saját elveik elárulói lettek, mikor tudományos papírjaikat, központi ukázaikat és az általuk hozott törvények sújtó pörölyét a maguk önző és kapzsi érdekeinek megfelelően forgatták a népesség szolgálata helyett, százmilliók nyomorát és halálát előidézvén fertelmes intézkedéseikkel.
2023-ban és 24-ben a szociális média platformok algoritmusai tömeges áthangolásra kerültek, hogy viszonylag egyforma üzenetek virális terjesztése helyett ki-ki a maga személyes érdeklődésének és ideológiai nézetének megfelelő tartalmakat láthassa a képernyőjén.
A perszonalizált kontentek sémájában a politika aktorai immár nem üthetnek át többé szigorú alkalmazkodást megkövetelő ideológiai alapú diktátumokat a népeik felett, ehelyett – ahogy azt Bill Clinton és Tony Blair uralkodásának érája előre vetítette – az emberek személyes, olykor meglehetősen kicsinyes problémáira szükséges gyógyír után kutakodniuk.
A populista politika korában az emberek ugyan leszavaznak a szívüknek kedves reality hősökre, azok individuális szabadságot korlátozó vagy vallási alapon előírt törvényeiből köszönik szépen, nem kérnek. S emiatt nem térhet vissza soha Hitler kora, hiába is igyekeznének korunk széljobboldali társadalombomlasztói ebbe az irányba lépéseket tenni.
A hatalom ténykedése kizárólag arra irányulhat, hogy segítse elő ki-ki individuális és gyakorta kisstílű törekvései teljesítését. Ha sok az incel, nyilván a szigorú monogám házasság előírásával megszüntethető a női nem szabad akarata. Az amerikai lakosság pénztárcájára kivetett büntetővámokkal nyilván térdre kényszeríthető a komplett világ export-gazdasága, hogy az továbbra is kizárólagos érvénnyel szolgálja az imperialista Amerika hegemóniáját. De mindezek mögött egyéni, önös és kapzsi célok állnak: hogy a túlfogyasztó lakosság ne legyen kénytelen visszavenni a maga igényeiből, megkezdeni az eleve összeomlásra ítélt fosszilis autókázás ellenében a zöld transzformációt, hogy igenis olyan házakban éljenek, melyek nem háromszoros méretűek a fenntartható szinthez képest.
Nem véletlen, hogy Trump a ténylegesen tömegeket érintő és pusztító problémákhoz, mint a lakhatási válság és a tojásárak elszabadulása hozzá sem szagol, mivel ezek megbolygatása sértené ama gazdasági diktátorok érdekeit, kiknek egyéni érdekérvényesítő erejük magasabb az általuk milliószám taposott és lehetetlenítgetett lakosságénál.
A Trump ideológiai nézeteivel merev ellentétben álló munkásosztálybeliek és a gazdasági exklúziótól szenvedő fiatalság azért vetette rá tömeges szavazatait, mert szerették volna magukat a kizárólagos gazdasági kényszerek erőszakolta életvitelük alól felszabadulva látni. Ezt azonban Trump nem adja meg nekik, inkább még feljebb tekerte a vadkapitalista kizsákmányolás hőfokát.
Trump tehát nem szabadítja fel az individuumot, márpedig szinte minden történelmi diktátor, Hitlertől Pol Potig bezárólag jobbára akaratán kívül, de ezt tette.
A kor zűrzavaros politikai állapotainak és az össznépesség ideológiai hűségébe vetett feltétlen hiedelmeknek hála a diktátorok nagyja szentül meg volt győződve, egészen keserű ébredése kényszerű pillanatáig arról, hogy mindent jól csinál, s a nép lenyűgöző precizitással hajtja végre az ő utasításait.
Íme néhány példa. Adolf Hitler árja népe részére szinte teljes körű individuális szabadságot biztosított. A hiedelmekkel ellentétben a Weimari Köztársaságot átható szabadosság a második világháború kitöréséig nem tűnt el, csupán az ellenségnek kikiáltott ellenzéki politikus, zsidó és dekadens (homoszexuális) aktorokkal számolt le végérvényesen a Führer.
A harmadik birodalom leányai rajongásig odavoltak Hitler személyéért, kinek uradalma alatt boldogságtól felszabadultnak hívták magukat, kiváltképp azért, mert nem kellett soha gondolkodniuk egyes cselekedeteik erkölcsi vonzatain, mindennemű tetteiket valós időben szabályozta a Führer. A kor inceljeit és mamahoteles lúzereit az idegen hatalmak által taposott germán nép felemelkedésének vágyképeivel etette.
Japán népe egész a II. világháború végéig a maga sintó vallásának hála kvázi földre szállt istenségként tisztelte a maga császárait, kiknek ukáza egyet jelentett a mennyei isten kinyilatkoztatásával. A Japán Birodalom második felében Hirohito császár uralkodott, kinek a háború végét követő elszámoltatási perekben nyilatkozó vádlottak és szemtanúk szerint fogalma sem volt arról, hogy a japán hadsereg végigerőszakolta és gyilkolta a komplett Délkelet-Ázsiát. A saját hadserege és haditengerészete napi szinten vezette félre őt a háborús sikereket illetően, miközben e két, sógunok korából hátramaradt csökevény intézmény egymással is konkurálván egymás hadműveleteit ásták alá!
A minden idők legvéresebb népirtó diktátorának kikiáltott Pol Potnak állítólag fingja sem volt a saját hadserege által elkövetett népirtásokról és Vietnám határmenti falvaiban zajló portyázásaikról. Ha hihetünk a beszámolóknak, a milliónyi helyi lakost, többek közt csecsemőket nyakló nélkül legyilkoló kommunista hadsereg Pol Pot ukázaitól teljesen függetlenül követte el emberiségellenes akcióit.
Idehaza a Lenin-fiúk és Szálasi seregei egyaránt anarchikus állapotok közepette őrjönghettek-tombolhattak. Voltaképp bárkit legyilkolhattak, akit csak akartak. Rákosit annyira félrevezette a saját párttagsága, hogy moszkvai száműzetése alatt szentül meg volt győződve róla, hogy a magyar nép imádja és visszavárja őt az ország élére.
A klasszikus diktatúrák és tekintélyuralmak tehát nagyon sok esetben sátáni, anarchikus tombolást vontak magukkal a köznép és a feladatok végrehajtatásával megbízott alárendeltek részéről, kik rendíthetetlen hévvel – olykor persze heveny félelmeik végett – állandó jelleggel félrevezették a diktátort. Ezért mondtam, hogy nem vethetjük el egy Hitlerhez hasonlatos diktátor felemelkedésének veszélyét Trump személyében, hiszen egyelőre kiszámíthatatlan, mi lesz az ő intézkedéseinek Amerika népére gyakorolt tényleges hatása. Valóban vasmarokkal tartja-e össze a nemzetet, vagy alattvalói a keletkezett káoszt kihasználván elkezdenek nyíltan őrjöngeni és gyilkolni?
Napjaink szociális médiáinak egyetlen elismert hivatalos fizetőeszköze az „engagement”. A kattintások, lájkok, megosztások, kommentek száma. Ezen metrikán át döntik el az algoritmusok, mely üzeneteket közvetítsék tömegesen az éterbe, és kiknek a képernyőire. Ez pedig, mint minden korabeli felsült tömegdemokráciát, a jelenkori amerikai társadalmat is megsemmisítheti. A milliós megvezetett tömegek most is ott lapulnak a képernyők mögött, várván a központi ukázt, csak most ki-ki a saját hálószobájában rostokol, fizikailag elszeparáltan a tömeg többi tagjától.
Köszönhetően az engagement exkluzivitásának, voltaképp bárki, akár a legjelentéktelenebb kisember is nyugodt szívvel megírhatja, majd publikálhatja a maga külön bejáratú Mein Kampf-ját. Vagy akár elő is adhatja azt egy TikTok videóba ágyazva.
Charlie Warzel újságíró 2021-ben megfogalmazta a demokraták vaksi szemei előtt láthatatlan igazságot, hogy az online influencerek oroszlánrésze a burzsoázia képviselője. Ők nem munkások akkor sem, ha ebből a körből származnak eredetileg. Az influencerek mikrovállalkozók, akik egyediek, individuálisak, függetlenek akarnak lenni, s legfőképp kedvelik az alacsony adókat és a minél lazább szabályozásokat. Ennek megfelelően köreikben, kiknek ugye a közvélemény formálása az egyik elsődleges tevékenységük, erőteljes többséget képez a Trump-rajongók aránya.
A demokraták továbbra is terméket akartak eladni a passzív fogyasztóknak, Trump pedig mint minden influencerek influencere megígérte nekik, hogy azok lehetnek, akik csak szeretnének lenni. Rajongva imádott véleményvezérek, mindenkinek jól odabökő szigmák, maguk mércéje szerint sikeres paraszociális aktorok, profi rizzelők, akikre nem sértődik meg egy lány, ha azt mondják neki: „Jó a segged, kő kóla?”.
A történelem ugyan nem ismétli önmagát, viszont gyakorta rímel saját magára. Nem tudhatjuk biztosra, Trump Hitleréhez kísértetiesen hasonló retorikai fogásai megállnak-e a szavak szintjén, vagy tovább eszkalálódik Amerika politikai válsága egy szabvány diktatúra irányába.
