Amikor egy gyermeket az autizmus megbélyegző diagnózisával látnak el, általában véve pánik hatja át a szülői közeget: „Jaj, mi lesz így a gyermekemmel, mennyi vesződség lesz majd vele, mindenütt kiközösítik, speciális iskolába kell majd járatnom!”. Ekkor a szerencsés nyerőszámokat kihúzó házaspárok áthaladnak a Kübler-Ross model mind az öt fázisán, tagadástól fogva a haragon, alkudozáson és depresszión át a végső elfogadásig.
Totálisan más a helyzet, ha valakit már felnőttként diagnosztizálnak autizmussal vagy ADHD-vel. Az életük fiatalkori szakaszában automatikus bukásra ítélt generációk egyenest a felszabadult örömittas mámor bódító hatása alá helyeződnek: „Hát nekem is sikerült végre, megkaptam a vágyott diagnózist, tudtam, hogy valami nincs rendjén velem, hiszen milliónyi szerencsétlen sorstársammal egyetemben nekem sem sikerült a földi mennyország örök paradicsomi körforgásának rendszerébe beilleszkednem”.
Eloszlanak végre a kételyek, egyértelműen bebizonyosodik, hogy megint az egyén felelős a szisztematikus problémák kibontakozásáért.
Hirtelen megkapjuk ama epekedve vágyott támogatást mindenféle kemikáliák és kognitív viselkedésterápiák formájában, melyek igényére a kudarcélményeink végeláthatatlan hada szegélyezte ifjúságunk éveiben a rendszer vagy tökéletes ignoranciával viseltetett, vagy heveny neisegyékezéssel reagált a permanens bukdácsolásainkat szemlélvén.
2020-as hivatalos amerikai statisztikák szerint immár minden 45-ik felnőttet diagnosztizálják autizmussal, ami egyébként igazi megkönnyebbülést keletkeztet a rendszer által szemétdombra vetett áldozatokban. Az autizmus bélyegét elnyert egyének végre hivatalosan bejegyzett létjogosultsággal rendelkezhetnek. Mindez jelentős előrelépés a megnyugtató diagnózist megelőző életévekhez képest, amikor a gyerekkorukban nem diagnosztizált autisták nagy átlagban 80-85%-os munkanélküliségnek örvendtek, 35 százalékuk pedig az öngyilkosságot is megkísérelte korábban.
Annak ellenére, hogy az autisták elsöprő többsége nem rendelkezik önálló jövedelemmel, a társadalmi elvárások kiközösített áldozatainak meglehetősen mélyen a zsebükbe kell nyúlniuk a vágyott papír abszolválásához. A pszichiáternél való bejelentkezésünket egy mintegy fél éves vizsgálati folyamat kíséri. Kizárólag ezt, illetve legalább 5-6 ezer dollár pénzmag kicsengetését követően zárhatjuk be végképp magunkat a rendszer rabigájának fogságába, melynek hála soha véget nem érő terápiás foglalkozásokra, utolsó fillérnyi nem létező jövedelmünket felemésztő kemikáliák fogyasztására, illetve mindennemű felemelkedési perspektívánkra örök lakatot verő speciális foglalkoztatotti státuszra szükséges igényt támasztanunk az idők végeztéig.
Az ellenük összejátszó mindennemű körülmény ellenére rekord számú felnőtt igényli autizmus vagy ADHD bélyegének felvételét visszamenőleg is, így tevén szert ama hiábavalóan hajszolt speciális bánásmódra, melyet a rendszer fojtó béklyójában sínylődvén soha nem kapnának meg.
Mivel a rendszer a maga mindennemű problémáját és aberrációját erőszakkal szervezi ki a védekezésképtelen egyénekre, hamarosan vitán felül álló ténnyé válik a rendszer alapvetően életellenes és gyilkos mivoltának lelepleződése.
Amíg az autisták, ADHD-sek, hajléktalanok, depressziósok, rákbetegek száma elhanyagolható arányokat mutat, addig roppant könnyű a hatalomnak a szerencsétlen, pórul járt egyénekre mutogatván bizonygatni a maga tökéletességét és atyaúristenségét. Ám temérdek fokmérce szerint (felsőoktatásból kihullottak aránya, bedőlő diákhitelesek száma, „nincs a munkaerőpiacon” kategória folyamatos növekedése, bírság fizetésére hajlandó lakosság kisebbségbe kerülése, mentálbetegség-diagnózisok, többség visszasüllyedése a mélyszegénységbe immár nyugaton is) a rendszer által önkényesen trágyadombra hajított marginális kisebbségek kezdenek elsöprő többséget alkotni.
Mi lesz így a rendszerrel, amikor az autizmus, ADHD, skizofrénia, elmebaj, személyiségzavar, bipoláris depresszió diagnózisa kizárólagos elvárásként fogalmazódik meg a bombabiztos hajléktalanság és öngyilkosság elől való menekvésre? Hogyan fogja ily körülmények közepette bizonygatni a hatalom, hogy az ő pszichopata teljhatalma hozza el ide, a pórnép közé a mennyek országát, mely vágyálom megvalósulásának kötelező feltétele a rabiga alá való önkéntes és akaratlagos járulás?
Miféle stabilitása marad egy olyan rendszernek, amelynek elismert tagjai kizárólag mentális betegek lehetnek, mert az egészséges, mégis rendszerből kitaszított tömegek létét nem ismeri el a szisztéma?
