A vadkapitalizmus rendíthetetlen apologétái szerte a világon ellentmondást nem tűrően diktatórikusan hangoztatják, hogy a milliárdos oligarchia kontrollálta szabad piac jelentheti létünk megváltásának kizárólagos járható útját. Fűt-fát behazudnak, csak hogy bizonygassák: elszámolhatatlan magánszemélyek totális kontrollja alá helyezett természet, infrastruktúra, termelőeszközök jelképezik a földi létvitelünk egyetlen lehetőségét.
Mihelyt teret engedélyezünk a gátlástalan bűnözők korlátok nélküli ténykedésének, azok rögvest ránk gyújtják a bolygót, gyermekeinket rabszolgasorba kényszerítik, levegőnket belélegezhetetlenné teszik, ehető és iható természeti kincseinket szétrohasztják, vagy pedig mesterséges hiányokat generálván ultra-feldolgozott változataikkal vergődtetnek minket gyógyíthatatlan krónikus betegségek árjában.
Ha pedig merészelné őket valaki lefülelni ténykedésük közben, vagy bérgyilkosokkal tetetik el láb alól az üzletmenetet megzavaró renitenskedőket, vagy pedig meddő bírósági perek árja közepette is nyugodt szívvel folytatják bolygópusztító tevékenységüket. Hiszen az ő ingyen milliárdokból fenntartott tőkeerejüket nem befolyásolják holmi bírságok és szabályozások.
Hosszú évtizedek óta rendre visszatérő duma a műanyag-újrahasznosítás meséje, ahol a kapitalisták ama andalító szólamok mentén altatnak be minket, hogy ők majd kezelik a ránk sózott szemeteik nyomán keletkező temérdek lebomolhatatlan hulladékot, csak garantáljunk továbbra is totális hegemóniát és teljes körű elszámoltathatatlanságot részükre.
Olyan jól áll a „szociálisan érzékeny” vadkapitalizmus szénája, hogy egy 2021-es amerikai felmérés szerint a műanyag hulladékok folyamatosan növekvő mennyisége egyre hanyatló újrahasznosítási rátát vont magával, tehát ellentétben a mézesmázas szólamokkal a környezettudatos kapitalizmus intézménye folyamatos hanyatlásban van.
Ebben az esztendőben a becslések szerint keletkezett 51 millió tonna plasztik hulladékból végül 2,4 millió tonnányi jutott vissza a körforgásba, ami 5 százalék környéki újrahasznosítási rátát jelöl. Jelzem, hogy ugyanezen kaszt mércéje szerint az 50 százalék alatti eredmény minden vizsgatárgy és oktatási intézmény tekintetében az elégtelen érdemjegy és a biztos bukta garanciája. A kapitalizmus tehát még az abszolúte minimum megütésére is képtelen az istápolása alá kijelölt kötelezettségek terén.
2024-ben az „As You Sow” nonprofit szervezet által vizsgált 147 vállalatból alig 22 közelíti a maga által vállalt újrahasznosítási iránycélokat, több mint felük viszont elégtelen osztályzatot kapott a társaságtól.
Ezekre a bukdácsoló fogyatékosokra bízzuk rendszerkényszerből a jövőnk alakítását, ennek következményeképp nem is lesz jövőnk.
A kapitalizmus működési elve szerint még az ún. lelkiismeretesebb tőkés aktorok (már ha vannak ilyenek) sem engedhetik meg maguknak a környezettudatosság luxusát, mert a profitmaximalizálásért vívott harc jegyében a felelősen működő vállalatok azonnal súlyos versenyhátrányt szenvednének, neadjisten csődbe mennének. A kapitalizmus kizárólagos működtető mechanizmusa a szociopátia, s aki nem kizárólag e követelmény feltétlen kiszolgálására törekedne, azt várja sok szeretettel az aluljáró. Ott majd elgondolkodhat, érdemes-e az emberiség életben maradását firtatni a profitráta ellenében.
A Greenpeace addendumként adja a felmérések gyászos eredményeihez, hogy Amerika 375 plasztik-újrahasznosító üzeme a létező hétféle műanyag-típusból csak kettőt hajlandó befogadni, melyek elsősorban a polietilén alapú üdítős üvegek és samponos flakonok hordozói.
De ha egy anyag újrahasznosítható, az sem jelenti automatikusan, hogy ez fog vele történni. A széles körben gyűjtögetett PET palackoknak mindössze 20 százaléka kerül eme feldolgozó üzemek valamelyikébe, a polietilén alkalmatosságok pedig egytizednyi újrahasznosítási rátával bírnak.
A feltáró jelentés összesen öt tényezőt nevez meg a koncepció kudarcaként.
Elsődleges akadály maga a gyűjtési folyamat bonyolultsága és abszolválhatatlansága. A profitmaximalizálás kizárólagossága elvén üzemelő kapitalizmus még önkéntes gyűjtőbrigádok és nonprofit zöld szervezetek bevetésével sem tudja hatékonyan visszaforgatni a gondosan szelektált szemetet.
Második, hogy a begyűjtési akciók elég veszélyesek tudnak lenni, az ezekben résztvevőknek meg kell küzdeniük temérdek balesetveszélyes személybe hajított áruval és toxikus hulladékkal.
A harmadik szerint maguk az újrahasznosító üzemek is károsak lehetnek az egészségre, a feldolgozás folyamata alatt temérdek ártalmas vegyi anyagot pöfékelnek a levegőbe.
Negyedszer, a kallódó hulladékról folyamatosan mikromilliméternyi nagyságú porszemcsék szakadoznak le (mikroplasztik), melyek egymással kavarodván szabotálják a feldolgozást, a sok éven át kallódó szeméthalmok pedig speciális védőfelszerelések nélkül megközelíthetetlenekké válnak.
Végül, a műanyag-újrahasznosítás igazán drága mulatság, s pénzügyileg egyáltalán nem rentábilis. Az újonnan gyártott filléres műanyag olcsóság és minőség terén egyaránt lepipálja az újrafeldolgozott alkalmatosságokat.
