Mindannyian nagy hévvel és lelkesedéssel gyűlöljük meg az iskolában erőszakkal ránk rótt, kötelezően bemagolandó verseket. Az abszolút többségnek egy életre elmegy a kedve a műveltségtől, a maradék kevés szerencsés meg talán az iskolapadot elhagyván megkedveli annyira eme alkotásokat, hogy – immár külső kényszer nélkül – alkalmasint kezébe vegye a hazai költészet egy-egy nagy remekének rímfaragványait.
Az iskolakezdés kapujában úgy gondoltam, megosztom veletek egyik kedvenc költöm versműveit, melyek java része az ifjonti lét örömeit és gyötrelmeit, a nagybetűs élet legfontosabb állomásait, a Balaton mesés tájait és bizonyos aktuálpolitikai folyamatokat (infláció pl.) helyez előtérbe.
Ezekkel a kedves alkotásokkal akkor sem lőhetünk bakot, amennyiben a hivatalosan kötelezővé tett irományok biflázása elvenné a kedvünket az iskolaidőn kívüli versolvasástól, hiszen meglehetősen modern és a fiatalság részére roppant tanulságokkal szolgáló fogalmazásmódjukkal akár a Z-generáció 15 másodperces TikTok klipekbe belefáradt elméjét is megtornázhatják kicsit.
Lássuk hát Lőwy Árpád (eredeti nevén Réthy László) legkiválóbb verseit 1905-13 köztről!
Indítsuk a sort a mai fennhéjázó, orrát peckesen hordó kamaszság felé tett intelmekkel:
Kamasz Tudósok
Éretlen ifjak, kamaszok,
Rátok de keveset adok.
Megúsztátok az iskolát,
S azt hiszitek, ez a világ.Tudástok egy gyűszűbe fér.
S eszetek? – orrotokig ér.
Csak basztok, mint a kanveréb,
Egész lényetek nem egyéb.Ifjú ember, de semmi vagy!
Milyen üres egy ilyen agy!…Milyen más ám a férfi kor!
Megérett, mint a régi bor.
– Világnézet, jellem, tudás,
a férfikorban egészen más.Tudunk! – mily büszke tudat ez!
Tudjuk, mi volt, mi van, mi lesz!
Tudjuk, hogy lesz az ég, s a föld,
S a történet mi medret tört!Mindazt, mit ember alkotott,
Érezzük, látjuk, értjük most.
S mit még alkot e faj, e nem!
Mindent tudunk! – csak baszni nem…
Következő versünk fellebbenti a fátylat ama keserű tényről, hogy szeretett kis országunkban egy évszázad leforgása alatt voltaképpen semmi nem változott az egyéni érvényesülés fokmércéit tekintve:
Protekció
Áldott egy kis ország ez a Magyarország,
Minden, ami jól van, itt kézzel osztják,
Nem nézik, hogy mi vagy, magyar, zsidó, vagy tót,
Boldogulsz, hogyha van egy kis protekciód.Légy bármi nagy ökör, tökkel ütött kamasz,
Kapsz hivatalt olyat, amilyet csak akarsz,
Címet, ordót, rangot s zsebrevágni valót,
Persze akkor, ha van hozza protekciód.Tudós akarsz lenni, vagy tán képviselő?
Főispán, trafikos, pandúr, vagy közjegyző?
Nem kérdik, mit tudsz, nem nézik a sorod;
Eligazít mindent itt a protektorod.Csak egy hely van, ahol a szép szó nem használ:
Hogyha baszni akarsz és a faszod nem áll,
Ha nem tudja farkad, hol a direkció:
Szart sem ér ottan már a protekció.
Lassacskán minden híradás szerves részét képezik az infláció elviselhetetlen nagyságáról értekező szólamok. E tekintetben sincs semmi új a Nap alatt:
Drágaság
Mindenütt panasz hallik,
Hogy szörnyű drága minden.
És javulásra, sajnos,
Még kilátásunk sincsen.A liszt, a kávé, zsemle,
Hús, cukor, fűszer: drága,
Senki sem emlékszik még
Ekkora drágaságra.Ha így tart még – elébünk
Szép perspektíva tárul:
Maholnap meg kell vonni
A pinát is a szánktul!
Felejtsük el a tihanyi ekhót, Lőwy Árpád Balatonról szóló írása alaposan felfrissíti az új lírai szólamokra éhes fiatalság fantáziáját:
Háborgó Balatonnál
Nagy gyönyörűség volt nekem,
Egy út a Balaton körül,
Hol, mint a tengeren a part
A messzeségben elmerül.
Tihanyban visszhangzott a szó:
Hazám!… Hazám! – s a kis gyermekek
Marékszámra hozták nekem
A regés kecskekörmöket.
Daljás idők emléke ül
Az omladó várromokon,
S Badacsonynak tüzes levét
Ma is érzem még ajkamon.
Csobáncról s Tátikáról egy
Régi költőnknek énekét,
Mintha mezőkön, halmokon
Az esti szellő vinné szét…
A túlparton Siófok van,
Más élet, nyelv és divatok;
Tömve jönnek szombatonként
Ide a „bika vonatok”.
Más a természet, levegő
S a lakósok mind héberek,
S a Balaton nem háborog,
De stílszerűen hébereg.
Földi létének utolsó éveiben firkantotta Lőwy Árpád az élet lényegét summázó sorokat. Valóban megszívlelendő tanítások ezek:
Életkorok
Epikurosz nagy görög bölcs vala
Az élet titka nyílt meg általa.
– Miért éljük e rövid életet?
– Egy okos célja van: az élvezet.A természet oltá belénk e célt,
S aki nem élvezett: nem is élt.
– A lét? – az élvekért való futás,
De minden kornak élve más.A gyermek szíve játékért eped,
Azt hiszi, nincs is nagyobb élvezet.
Az ő szívének teljesen elég:
Tarka színt játszó szappanbuborék.De a kölökkor hamar véget ér,
S az ifjú szíve más utakra tér.
Szemében egy édes lányarc forog,
S kemény pöcsén szerelmi méz csorog.Az élet aztán megy tovább – rohan,
S a férfi számára új élve van:
– Ordóval, ranggal hány szemet kiszúr!
Így lesz sok szamár méltóságos úr.S ha fejünk lágya egyszer már benőtt,
Mily másképp érezzük már, mint azelőtt.
A bölcs szemével nézve végzetünk:
Nagy szamárság az egész életünk!Mi az asszony lika? – csak büntetés!
Lófaszt ér ordó és kitüntetés!
Egyre megy gyémánt, gyöngy vagy karniol,
A legnagyobb gyönyör most: – szarni jól…S ezzel „finita la Comedia”
Minden gyönyörnek el kell múlnia.
S lettél légy bármily nagy s derék,
– Mi volt az élet? – Szappanbuborék.
Élet
Rövid versben elmondom néked,
Hogy mi tulajdonképpen az élet?
– Születtünk, s bepólyázva minket,
Sorjában változtatva inget,
Szopunk, növünk, s fogunk kibújván
Megeszünk mindent idők folytán.Majd iskolába adnak, és itt
Voltaképp nem tanulunk semmit.
Az eminensből lesz a filiszter,
A szamárból úr és miniszter.
Pályát választva gondolomra,
Lőjük a bakot nagy halomra.S haladunk tekintélyben, rangban,
Aszerint, ki nyal segget jobban.
S az ember közben vagyont gyűjt, ha
Pénzét kamatra ki nem adja.
Aztán ősünk nyomán haladva,
Megnősülünk – falnak szaladva.
S, ha az ember magát kibaszta,
Jön a halál és azt mondja: basta!
Végezetül, a romantika nagy korszakának oroszlánrészét képező szerelmes versek sem hiányozhatnak egy magára valamit is adó trubadúr lelkületű ifjonc kelléktárából:
Mater certa, pater incertus.
A lányok basznak, mint a pockok
Titokban, mert így édes az;
S aki manapság szűz pinát kap,
Nagyon ritka ám az a fasz.
A kislányt basszák baráti,
(Egymásról ritkán tudnak ők!)
Közbe úri idegen is jön,
Ki a kislánykának bebök.
Egyszer, ha lány megbabázik:
Pubi, vagy Medi megjelent,
Gyanusítanak jó barátot,
És “azt” a nyájas idegent…
Rendszerint mégis úgy van az, hogy
Az “apa” hallgat hidegen,
S ki egyszer bökött be a lánynak:
Fizet a nyájas idegen…
