Így tette tönkre Orbán Viktor a Corvinus egyetemet és lehetetlenítette el az életemet

Az eddig soroltakon felül a következő tényezők igyekeztek létem ellehetetlenítésére és személyem múlt időbe tételére az egyetem megkezdésétől.

2013 elején tettem egy kísérletet: az önéletrajzomból, melyben tisztességesen benne foglaltatott a befejezetlen ELTE informatikus képzés ténye, és amelyre egyetlen munkáltató sem válaszolt, kivettem az ELTE-t és helyébe ültettem kamu referenciákat. E módosított önéletrajzot összesen 5 helyre küldtem el célzottan, köztük (akkori szemmel) nagyon jó állásokra. Az 5 munkáltatóból 3-tól választ kaptam, egyből próbamunka lett, egy másikból pedig interjú. Végül utóbbin nagyon rosszul teljesítettem, mert eddigre igencsak erőteljesen robogtam a depresszió felé.

2013-ban többed alkalommal valaki lopott a pénztárcámból. A tettest nem sikeredett fülön csípnem, de a két kizárólagos érvénnyel szóba jöhető tettes apám lehetett, meg az öcsém. Jeleztem a problémát öreganyámnak, de természetesen semmi nem történt. Egy idő után a lopkodások megszűntek, ám eddigre több mint 50 ezer forint tűnt el bukszámból.

Szintén ebben az évben egy szakmányomhoz legkisebb mértékben sem kapcsolódó töltelék tárgyból (marketing) meghúztak, mert az oktató csávó a doktorátusát előbbre tartotta a diákjai tudásának istápolásánál, ha már ott ette őt a fene. Arra kötelezett minket, hogy mindenki keresse fel egy környékén működő KKV főnökét, és készítsen interjút vele annak marketing-stratégiájáról. Én nem ismertem ilyen céget Marcaliban, ahol éltem, akiknek KKV-ként volna bárminemű marketing-stratégiája. Ezért apámat kértem meg, kerítsen valami rendelkezésre állni hajlandó illetőt, mert ő több embert ismer. Meg is találta egy régi vállalkozó haverját, aki a következő rigmus mentén hajtotta el őt és vetett pontot a nyilvánvalóan eleve ingatag talajon billegő nosztalgikus barátságukra:

Manapság mindenki tanulni akar, dolgozni meg senki!

Apám részéről természetes volt, hogy az én borotvámat használja az állandóan össze-vissza véresre karistolt arca szőrtelenítéséhez. Utóbb már a fogkefémet, zoknijaimat és gatyáimat is lenyúlta magának. Egy alkalommal szemrebbenés és bárminemű kommentár nélkül juttatta vissza hozzám a részére kölcsönbe adott laptopomat zsarolóvírussal tarkított pornóoldalak böngészőben rekedt hadával. A vizsgaidőszak kellős közepén.

Mivel nem tudtam őket látogatni, sem visszaköltözni melléjük, a Pesten élő barátaim java részét elvesztettem, vagy legalábbis eltávolodtunk egymástól. Ők voltak a legkedvesebb szereplők életemben. Csakis miattuk képes voltam még 1-2 éven keresztül hiábavalóan küszködni a Pestre való visszaköltözéssel. Miután bebizonyosodott, hogy ez lehetetlen, legutolsó motivációm is elmúlt az alávaló mocskos állati munka hajtására.

Ehhez kapcsolódóan: 2014 végén, a logisztikai tanfolyam befejezését követően rövidke ideig visszatértem az álláspiacra. Ekkor – csakis pesti barátaim végett – még hajlandó lettem volna rabszolgává válni. A munkaügyi központ nevű megalázó és lélekgyilkos sóhivatalnál tett kötelező pofavizitjeim mellett ama kéréssel fordultam egyébként tekintélyes megtakarításokat rejtegető, ámde végletekig fillérbaszó nagyszüleimhez, hogy amennyiben mégiscsak sikerülne valami állásra lelnem ott, adjanak kölcsön pénzt, hogy a kiveendő albérlet kaucióját és első havi bérletét meg tudtam fizetni. Határozott nemet mondtak.

Erre rá néhány hétre apám kért ugyanígy kölcsön, hogy kimehessen az őt korábban elhagyó kurvájával (ugyanazzal a nővel, akivel a németországi kiruccanást tettük) Svájcba dolgozni. Természetesen őt joviálisan kiszolgálták. Állítólag rögtön legelső munkanapjukon elkéstek a melóból a GPS miatt, ezért a munkáltató azonnal el is küldte őket az anyjukba. Apám ezzel a húzásával 150 ezer forintot emésztett el, pontosan ugyanannyit, amennyit én kértem volna kölcsön kizárólag ama feltétel teljesülése után, hogy találok magamnak állást Pesten.

2015 elején, miután apám többed alkalommal is késve adta meg a tandíj összegét, azt is úgy kellett kikönyörögnöm, s egyik félévben még a vizsgaidőszakkal is meg voltam csúszva a késedelmes fizetés miatt, plusz szembesültem az egyetem elvégzése lehetetlenségének tényével, felajánlottam apámnak, hogy elmegyek külföldre (speciálisan Hollandiába) nyári mezőgazdasági idénymunkát végezni, aminek félretett pénzéből meg tudom fizetni az utolsó két félév tandíját, s cserébe neki nem kell ugyanezen kiadást megtennie. Olyan válasszal szerelt le, amire nem tudtam miképp reagálni: „Kisfiam” – emlékezzünk, hogy anyám is ugyanígy kezdte monológját, mikor vakvágányra taszította az életemet:

Kisfiam, mi lesz veled, ha elmész külföldre, ott megtalálod a számításod, boldog leszel, és többé nem jössz vissza?

Ennél a pontnál köszöntött be a végső reménytelenség az életembe.

Ahogy minden kisiklatott életű szerencsétlen, úgy természetesen én is magamat kezdtem okolni a problémáimért, és kerestem a választ a különféle pszichológiai szaklapokban, hogy mit lehet tenni. Első körben még az ELTE-s éveim alatt Csernus baromságaiba futottam bele, melyeket – karakán kiállás az igazságom mellett, határozott számon kérése mások szavának és ígéreteinek, kudarcélmények pozitívumként vagy tanulnivalóként értékelése – többed alkalommal megpróbáltam alkalmazni, s kivétel nélkül mindig fejre esés lett a vége.

Aztán később hanyatló mentális állapotomat még tovább rombolta a tanulás és erőfeszítés hiábavalósága kapcsán a motiváció kérdése. Hogyan maradhatnék talpon ennyi keserű kudarcélmény után?

Zanzásítva a lehető legtöbb helyütt előforduló és legnépszerűbb pont az volt, hogy jutalmazd meg magad minden egyes sikerrel abszolvált feladat (jelen szituban: vizsga) után egy wellness hétvégével. Mondanom sem kell, hogy eddigi életem során soha nem volt miből megjutalmaznom magam.

Engem ugyan a wellness hétvége sem érdekel, viszont nagyon szerettem volna életemben legalább egyszer kijutni egy nevesebb külföldi fesztiválra, preferáltan a Defqon.1-ra. Természetesen soha a közelébe nem kerültem eme vágyam beteljesülésének.

Ezeket már elmeséltem a Csernus-esszémben, de álljanak itt ismétlésként. 2015 nyarán iszonyú fogfájásom támadt, aminek kapcsán elküldtek Kaposvárra, hogy ott többszörösen megalázzanak. A korábbi években már két alkalommal jártam úgy különböző fogorvosokkal, hogy nem voltak hajlandók kezelni a bajaimat. Most az volt a problémájuk, hogy állítólag nem volt fizetve a TB-m. Bebizonyosodott, hogy ez kamu, és a NAV mulasztásából adódóan nem voltam biztosítottként nyilván tartva. Ennek ellenére valahogy mégsem sikerült behajtanom az általam NAV-ra rótt 300 ezer forint mulasztási bírságot és annak kamatait.

A kondíció, amivel diagnosztizáltak, a fogbélgyulladás egy olyan ritka típusa volt, amely bizonyos esetekben halálos vérrögöt keletkeztethet, azaz az orvosok általi totális megaláztatásom alatt közvetlen életveszélyben voltam.

2015-17 között 5 fogam ment teljesen tönkre.

A fogászati afféromat követően, miután további 3 héten át kapartam a falat kínomban a fájdalomtól, a Corvinus a következő félévi tandíj részletfizetési kérelme kapcsán olyan aprólékos adatszolgáltatást követelt meg tőlem, amellyel korábban sohasem éltek. Eleddig elegendő volt a dékán asszony részére egyoldalas kérvényt benyújtani, és a fizetendő tandíjat automatikusan elvágták 2 részletbe. Amíg a második rész kiegyenlítésre nem került, addig nem lehetett vizsgát felvenni. Semmi egyéb retorzió, de kedvezmény sem járult a részletekre bontott tandíjhoz, tehát szociális alapú könnyebbségeket nem lehetett az akcióval kicsikarni.

Ennek ellenére követelték az egész napomat és legalább tízezer forintomat elvonó igazolások hadának beszerzését. Egy évvel később újból eljátszották velem ezt a tortúrát. Ez összesen 20 ezer forint és két nap veszteséget keletkezett a szociálisan hátrányos helyzetemből kifolyólag.

2013 ősze és 2015 nyara közt vezettem egy személyes digitális naplót .txt fájlokban, melyekben összeirkáltam a személyemet ért kisebb-nagyobb sérelmeiket. Ezek nyomán vagyok képes most ily részletes élettörténetet írni, mert biza ezek jelentős része mostanra kimentek a fejemből. A naplót is csak tavaly találtam meg, mert annak létéről is elfeledkeztem.

Ebben szerepelt egy kitétel, amikor az „el kéne menni dógozni” doktrína mentén megkértem ismételten és sokadjára nagyszüleimet, hogy támogassanak az álláskeresésben és önálló lábra állásban. A következőképp reagáltak:

…Hangos hahotázásban törtek ki, és nem voltak hajlandóak támogatni. Azt mondták, inkább fõznek rám életük végéig, meg élhetek a szaros 6 négyzetméteres kutyaólban, amit szobának neveznek, minthogy akár a legkisebb mértékben is a segítségemre legyenek, hogy megteremthessem anyagi függetlenségemet…

Ezzel együtt összesen háromszor utasították vissza nagyszüleim a segítségkérésemet, miközben eme értekezés megírása előtt egyetlen alkalomra emlékeztem.

Az eddig sorolt traumákhoz képest csepp a tengerben, de a tisztesség kedvéért kerüljön még ide a MÁV bánásmódja velem szemben, melyek nyilván – ha a többi elszenvedett sérelem nem lett volna – meg se rezdítettek volna. A jegyemet és diákigazolványomat ellenőrizgető vén kallerek állandó jelleggel követeltek tőlem valami füzetet, amelyben külön lepecsételik az útjaimat, mert levelezős diákkal csak a lakhely és iskola között lehet kedvezményesen közlekedni. Legalább három alkalommal hajtottak el a jegyértékesítő ablakokból ugyanazon duma mentén, hogy ilyesmi füzet már régóta nem kell, és mondjam meg a kalleroknak, hogy hagyjanak békén velük. Mintha hallgatnának az én szavamra, miközben fenyegetőznek a bírságaikkal.

Emellett egy alkalommal megbüntettek 4 ezer forintra, mert egyetlen jegykiadó automata sem működött a kelenföldi pályaudvaron, és a jegypénztárba már nem maradt időm elfáradni, különben lekéstem volna a legutolsó vonatot, ami hazavisz. A Balatonmáriafürdőről Budapestre induló hajnal 4:30 körüli vonatra többed alkalommal nem tudtam jegyet venni, mert a hivatalosan 4:15-től nyitó jegypénztár zárva volt. Ilyenkor mindig tanúkat kellett kerítenem magam mellé, akik igazolták a jegyvásárlás lehetetlenségének tényét (különben megint csak bünti jár a kallertől).

2015 tavaszán „végre” kaptam állásajánlatot a munkaügyi központtól. Természetesen nem a logisztika OKJ-mnek megfelelőt, hanem egy recepciós munkát valami hotelben, amelyet dupla indok mentén sem tudtam volna elvállalni: teljességgel ütközött a munkarend az egyetemi tanulmányommal, plusz nyilván a német nyelvvizsgám miatt szelektáltak ki erre a személyemnek abszolúte nem való pozícióra, amely nyelven eddigre már mukkot sem tudtam szólni. Természetesen a körülményekkel mit sem törődvén megint megfenyegettek, hogy amennyiben nem fogadom el, kitörölnek a nyilvántartásból. Úgyhogy innentől nem voltam többé a munkaügyi központ nevű sóhivatal regisztrált tagja, s ez volt az a pont, amelynél örökre felhagytam az álláskereséssel.

Haladjunk időrendben tovább. 2015 végére újfent csakis a látszatok szintjén fordult a kocka. Apám új nőt talált magának, akivel elköltöztek az osztrák határ mnem voltam már ura a magam cselekedeteinek és gondolatainak. Tökéletesen kicsúszott a személyes életvezetésem mindennemű tényezője alól a kontroll.ellé, később öcsémet is vitték magukkal. Én eddigre nem voltam már ura a magam cselekedeteinek és gondolatainak. Tökéletesen kicsúszott a személyes életvezetésem mindennemű tényezője alól a kontroll.

Ekkorra már gondolkodásképtelen állapotban tengődtem. A családom, az egyetem és Orbán Viktor mindennemű kevéske megmaradt életerőmet elszipkázta tőlem. Napi szinten rettegtem a hajléktalanságtól és az éhhaláltól, miközben az összes pénzem elfogyott.

Ekkor jött a látszólagos mentőöv. Apám nője intézett szakmai gyakorlati helyet, pontosan úgy, ahogy azt a jellemző hazai körülmények közepette józan fejjel elgondolnánk. Kizárólag papíron, persze mindenféle precíz nyilvántartás szerinti, az egyetemre juttatott zárójelentés alapján makulátlan szorgalommal és teljesítéssel az ország másik végén. Apám még egyszer utoljára segítségemre vált, fizette a vonatkozó adókat és járulékokat – merthogy az én rendszer által kikövetelt kényszereim nyilván legkisebb mértékben sem terhelhetik meg a jóságos munkaadó pénztárcáját.

Eddigre letettem a komplex vizsgát és elkészítettem a szakdolgozatomat is. Minden időm, erőm és pénzem elveszett ezekben az akciókban. 2015 végéig a befizetendő adóimat éppen csak fedező pénzmagot sikerült a kényszervállalkozásom istápolásával behajtanom, 2016-ra az időbeosztásom és személyes életvezetésem tökéletesen összeomlott. Ennek oka az anyagi ellehetetlenülésem és az Orbán miatt diszfunkcionálissá lett Corvinus mellett egy előre nem tudható tényező.

Mint említettem, a Corvinuson a hajtós tárgyak java a tanulmányi időszak legvégére került. Kétszer annyit kellett tanulnom, beadandót leadnom a szakdolgozat-írás és szigorlatozás közepette, mint a megelőző két évben. Nem tudom, mások hogy bírták, de nekem 2015 tavasza és 16 ősze között egy fia percnyi időm sem maradt, kiváltképp legalja rabszolgamunkák hajtására.

Ennek következményeként elkezdtek torlódni a KATA-s tartozások, ami ellentétben a hagyományos vállalkozói adózással azon nyomban végrehajtható, nem kell megvárni a következő adóbevallást a bűnöző rablóakció végrehajtásához a bankszámlámmal szemben.

2016 tavaszán eladásra került az 5 éve árverezés alatt álló szülői házunk, aminek megvételére sikerült olyan frappáns üzletet kötnie a jutalékért élősködő ingatlanossal, hogy a bevételből a bedőlt sevizahitel és a lakásra terhelt több százezer forint rezsitartozás leperkálása után egy kanyi vasunk sem maradt, sőt, néhány százezernyi tételt még pluszban rendezni kellett.

Tehát a lakás eladásából nem maradt semmi örökségem, még onnan sem sikeredett kinyernem egy legalább időleges könnyebbséget jelképező pénzmagot, miközben – miután apám a nőjével már elhúzott a francba – rám terhelték a ház összes elintézendő és teljességgel kibogozhatatlan tartozás-hadának rendezését. Természetesen ezen összegeket szívélyesen kifizették, de „ügyintézési díjat” már nem kaptam értük, miközben összességében ezzel is hosszú napjaim emésztődtek fel a már említett mindenemet elraboló megpróbáltatások közepette.

A Corvinuson töltött utolsó 2 évem szinte minden mozzanata csakis és kizárólag a szélsőséges pénzügyi spórolás jegyében telt, ennek nyomán a kényszerű szelektív órákra járás mellett több alkalommal voltam kénytelen olyan vizsgaalkalmakat „választani” (pl. 4 vizsga egymás utáni napokon), mely időpontok messze nem bizonyultak hathatósaknak a lehető legfényesebb érdemjegyek abszolválására. Hogy így is sikerült 3,8 körüli átlagot hoznom, az kész csoda.

Igen ám, de a legutolsó vizsgám letételére mindennek ellenére nem maradt pénzem. Ez a tárgy volt az egyetlen, aminek rosszindulatú szarházi oktatója megkövetelte a hitvány óráin való személyes részvételt, a vizsgáján olyan keresztkérdéseket is feltett, melyek nem szerepeltek az általa bemagolásra ítélt tankönyvben és jegyzetekben, így aki nem hallgatta árgus fülekkel és firkálta le az utolsó szóig az ő moslék pofázmányait, az garantáltan megbukott.

No így jártam én. Az utolsó másfél évemben ama lehetetlen dilemmával szembesültem, hogy vagy elengedvén ezt a fosos tárgyat inkább bepótlom az összes többit + elvégzem az aktuális félév vizsgáit + teljesítem a komplex vizsgát, szakdolgozatot és kötelező szakmai gyakorlatot, vagy csak ezen tárgy oktatója kiszolgálásának kedvéért az összes többi teljesítését elveszthetem, mert nagy taktikusan ez a figura is külön hétvégékre tette az óráit a hagyományos tanrendhez képest, és még az órái esetleges látogatásával együtt is nagy eséllyel többszöri próbálkozásra tudtam volna csak levizsgázni.

Végül úgy jártam, hogy a 3,5 éves szokványos képzés + 1 félév ráhúzás után mindent sikerrel teljesítettem ezen egy szem tárgy kivételével, de a pénzem az utolsó fillérig elfogyott. Nem maradt semmim. Annyim se, hogy órára bemenjek.

Végül, legutolsó, immár semminemű személyes megfontolást, mérlegelést lehetővé nem tevő kényszerrel belementem egy olyan ajánlatba, melyet semmi szín alatt nem lett volna szabad elfogadnom.

Írtam anno egy Férfihang nevű magazinba, ahol megismertem egy Huffnágel Pista álnéven irkáló valakit. Ez a személy volt az én végső totális összeomlásom és rendszerből való kihullásom katalizátora.

Felajánlotta, hogy az egyetem befejezésére tett legutolsó reménytelen próbálkozásom megtételére lakjak nála 1-2 hónapig ingyen, ez idő alatt elmehetek a vizsgára (órákra már nem, mert eddigre véget ért a szorgalmi időszak), továbbá próbálkozhatok közvetlen álláskereséssel, ahelyett hogy vidékről való felköltözésem szándékát olvasván a HR-es mancik undorodva vetnék el maguktól önéletrajzomat.

Mint kiderült róla (előzetesen nem tudtam), ez a csávó egy borderline személyiségzavaros narkós szörnyeteg, aki mellett szinte szólni nem bírtam, mert féltem, hogy a válaszadásaimmal tojáshéjakon lépkedek. Mialatt nála tartózkodtam, elromlott a vizsgám sikerét halovány reménylángocskaként tápláló laptopom, melyet egyébként öcsémtől kaptam, mert alig néhány hónappal korábban az én saját laptopom is tönkre ment. Aminek kapcsán 1 évvel előtte megjegyezte öreganyám, hogy minek akarok én új laptopot venni, jó nekem a régi. Az informatikai zseni nyugger. Így az utolsó napokban már kizárólag papírról tudtam készülni, fénymásolt lapok formájában.

Miután letelt a vizsga (s természetesen meghúztak, mert ahogy előre megmondta az ipse, nem enged át olyanokat, akik nem hallgatják fület kényeztető gregorián énekként az ő okádmányait), a csávó bejelentette, hogy szeretné, ha hazamennék, merthogy a két héten át napi 8-10 órákat elraboló tanulásom alkalmával sokat sóhajtoztam, ezért biztosan depressziós vagyok, meg hogy nem járok ki ugrabugrálni az utcára fagyban-hóban, amikor a lehetetlen teljesítését megkövetelő kényszerhelyzetben vagyok tartva. Meg hogy összevesztem a főszerk Csuzi Attilával, aki ingyen rabszolgaságban tartásomra kívánta volna a Férfihang immár komplett cikkszerkesztési és moderációs feladatait rám testálni, ami az ő szemétdombján neki büdös volt.

A tárgyat ugyan 4 felvétel után buktam el, de összesen 1 alkalommal voltam belőle vizsgázni. A megelőző 3 felvétel utáni abszolválás kudarcát már elmagyaráztam: nem tudtam bejárni rá, vagy megkockázattam volna az összes többi vizsga kudarcát. De természetesen a tárgyakat előre kell felvenni, nem lehet előre megtudni, melyek teljesítése fér bele az ember idejébe, kiváltképp amikor félév közben vetnek ki az emberre további minden idejét és erejét elraboló kötelezettségeket.

Így esett meg 2017 februárjában, hogy a rendszer éhhalálra és hajléktalanságra ítélvén engem kivetett magából. Semmim nem maradt, amiből még egyszer talpra állhattam volna.