Apámat meg öcsémet felvették a rabszolgatelepre… engem nem. Mégpedig egész elképesztő indokból. Direkt eltitkoltam egyetemi tanulmányaim megkezdését, hiszen számomra nyilvánvaló volt, hogy a 2-3 hetenkénti péntek-szombati felutazás követelménye ütközik az egyre gyakoribb szombati túlórázásokat is megkövetelő műszakokkal, de nem volt más választásom. Mivel levelező tagozat lévén a legtöbb vizsga abszolválható volt otthon tanulással, illetve az elkéredzkedni nem képes emberekre gondolván minden tárgyból szerveztek hétvégére is legalább egy vizsgaidőpontot, gondoltam, majd megoldom valahogy a problémát (egyéni felelősségvállalás ugye, ahogy azt a Csernus doktortól rendre állandó jelleggel hallgathattam).
Öreganyám mindennek keresztbe tett. Telefonon érdeklődött öcsém felől, hogy felvették-e a szakmai gyakorlatára, s mellékesen az én kérésem és engedélyem nélkül a dumálmányába szőtte az én felvételem kérdését is. Elkezdett alkudozni a HR-essel, hogy adjanak nekem szabadnapokat, amiket később ledolgozok, meg engedjenek el hétköznapokon is vizsgákra, amely hülyeségeire a titkárnő igazán „erélyes” válasszal reagált:
Nekünk nem kell olyan, aki egyetemre jár.
Rendben lezajlott az egyetem első éve, apámnak és öcsémnek munkában, nekem megélhetés nélkül. A végén már mindennel kétségbeesetten próbálkoztam (ezek listája, már amelyekre konkrétan emlékszem, a teljesség igénye nélkül: Tesco pénztáros / részlegvezető, budapesti pékségben eladó, alkatrészgyártó vállalatnál betanított munkás, építőanyag kereskedésnél titkár, újságíró, játékfejlesztő), mígnem magtalan próbálkozásaim oda futottak ki, hogy 2013 nyarára klinikai depresszióba estem, és az öngyilkosság konkrét tervekkel megerősített lehetőségét fontolgattam. Egyedül a játékfejlesztő állás kapcsán jutottam el az interjúig, de nagyon rosszul teljesítettem rajta, mivel eddigre teljes erővel robogtam a depresszió felé.
Ekkor már nem szerettem volna többé hiábavalóan állásokra jelentkezni, de nyilván a rendszer nem engedélyezi az életben maradást enélkül, így kb. 2015 tavaszáig az alább említendő kitérő kivételével még tovább folytattam kétségbeesett próbálkozásaimat, de minek…
A depressziómat eltitkoltam családom elől, akik semmit nem vettek észre rajtam, mert amennyiben elmondom nekik, tutira biztosan sikerrel rávettek volna az öngyilkosságra. A nagymamám ugyanis, bár totál értelmi fogyatékos, zseniális manipulátor, és temérdek embernek idézett elő életében bosszúságot vagy akár keservet. Arról nem is beszélve, mennyire vérmesen politizál, természetesen a címadó aktort végletekig istenítvén az általa állítólag oly nagy hittel szolgált Isten helyett.
A depresszióból paradox módon úgy keveredtem ki, hogy anyám feledésbe merülni képtelen emléke nyomán megint halálos fenyegetést kaptam, ezúttal a munkaügyi központ részéről. Ide ekkor már csak azért voltam beregelve, hogy az induló vállalkozások támogatását megigényeljem, amellyel egyéni vállalkozóként 6 havi járulékomat rendezik. Ezt minden év elején hirdették meg. 2013 februárjában már elfogyott a keret, 14-ben nem pályázhattam, 15-ben pedig még nem hirdették meg a lehetőséget, amikor immár másodjára is megfenyegettek, ennek sztoriját lásd alább.
A munkaügyi központnál 2013 őszén felajánlották egy OKJ-s képzés végzését, amiért minimális pénzmagot is folyósítanak. Ha nem fogadom el, kidobnak a rendszerből, azaz az álláskereső sorból. Mivel eleve nem volt semmi mozgásterem, a mocskos állati rabszolgaság privilegizált kegyét sem nyertem el senkitől, ráadásul ugye hamarosan le fog járni a diákhitel folyósítása is, így kényszerűen elfogadtam az ajánlatot.
Igazán groteszk módon még itt is túráztattak, miközben igyekeztem kikeveredni a depresszióból: kézzel készített önéletrajzot írattak velünk a felvételi vizsga alkalmával, amibe belefoglaltam aktuális egyetemi tanulmányaim tényét is. Ezt a felvételiztető hölgyemény kifogásolta, mondván az egyébként hétköznap délelőttönként tartandó kurzus ellenkezik majd az én péntek-szombati bejárásaimmal. Ebből végül úgy sikerült kivakarnom magamat, hogy sajnos anyagi lehetőségeim eleve nem engedik meg a pénteki bejárást (ez igaz is volt, leginkább csak szombatonként tudtam bemenni), a vizsgák többségét pedig fel lehet venni hétvégéken is (a maradék hétköznap estére esik, s éjjelre hazaérek), így nem lesz ütközés.
Így kerültem tizenötöd magammal egy logisztikai ügyintéző képzésre, amellyel párhuzamban végeztem az egyetemet. A szervezői paráztatásnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja: gyakorlatilag mindenkit átengedtek, pedig volt olyan diák, aki a tanítási napok feléről hiányzott. A hiányzásokat egyszerűen utólag pótoltuk a jelentkezési íveken.
Ennek ellenére én tisztességgel végeztem a szakot, egy orvosi felülvizsgálati naptól, egy barátom temetésétől és egy egyetemi vizsgaalkalomtól eltekintve, amikor a drágalátos MÁV-nak hála egy vezetékszakadás miatt másnap hajnalban éltem haza, egyetlen napot sem hiányoztam. A közösség is egészen jó volt: elég gondosan megválogatott embereket kaptunk, fiatalokat-idősebbeket vegyesen, bár a huszonévesek enyhe többségben voltak. Bár a papírom hasznosítását nem feltétlen vettem tervbe az egyetem befejezésére irányuló koncentrációm és a munkaerőpiacon szerzett keserű tapasztalataim végett, de a tanfolyam legalább kihozott a depresszióból. A szervezőknek sem tettem semmi kárt, mert mint kiderült, összesen 17-ünket vettek fel 15 helyre, és elképzelhető, hogy én kiestem volna, amennyiben másik 2 személy nem vonja vissza a jelentkezését. Így viszont velem együtt éppen betelt az állami támogatás lehívásához szükséges 15 fő.
A tanfolyam alatt szerződésben volt tiltva a munkakeresés. 2014 szeptemberében (bár holtversenyben, de) a legkiválóbb eredménnyel kaptam kézhez OKJ-s bizonyítványomat. Azóta várja sorsa beteljesülését. 2022-ben felmerült bennem a gondolat, hogy eltüzelem az öltönyömmel, a német nyelvvizsgámmal meg a középiskolás bizonyítványaimmal együtt, úgysem lesz rájuk többé szükség.
A rabszolgatartó rendszerrel meg munkaügyi központtal kapcsolatos kálváriáim itt még nem értek véget, de a logisztikai tanfolyam megkezdésével egy időben belépett a képbe jelen értekezésem címbeli főszereplője, életem személyes pokollá tevője, Orbán Viktor.
Az egyetem második évében totál szétesett az oktatás. A Corvinuson az órákat szervező titkárságot felszámolták, az évtizedek óta helyben oktató, egyébként egészen kiváló tanárok hadát elbocsájtották. A betáblázott órarend ad hoc szerencsejátékká transzformálódott, ahol a véletlen döntötte el, jött-e valami tanár oktatni és vizsgáztatni vagy sem.
Orbán Viktor ama törekvésével trappolt be a Corvinusra, hogy önálló működését ellehetetlenítse, az intézményt csődbe vigye, végül az egyetem üzemeltetését sameszainak átadja. A folyamat egyszerre zajlott a CEU kicsinálásával, csak míg az előbbi intézmény kivégzése és elüldözése tekintélyes médiafigyelmet nyert, a Corvinus tönkre tétele nem igazán ütötte meg a magasságos ellenzéki sajtó ingerküszöbét.
Orbán csődbe taszította a Corvinust, majd áthelyezte működését alapítványi struktúrába. A folyamat már az én távoztam után fejeződött be teljesen, addig, 2013 őszétől 2017 elejéig folyamatos volt a káosz és a zűrzavar. Orbán személyesen vezényelte le a Corvinus ellehetetlenítését. Beszédes tény, hogy az utolsó években már a fogyatékos Ráhelke járt be oda „oktatni”. A korábbi tanári kar viszont teljesen szétszéledt, helyüket tehetségtelen imbecilis alakok mellett mindenféle környékbeli vállalatoktól összelasszózott óraadó menedzserek vették át, akik vagy bejöttek tanítani, vagy nem. Vagy tartottak vizsgát, vagy nem.
Orbán a terrorisztikus tombolásával egyből visszalökött az árokba, amiből épp kikecmeregni igyekeztem volna. A második évben a diákhitel végének folyósítása és a logisztikai tanfolyamon nyert havi néhány tízezer forint apanázs végett még nem aggódtam, mert képződött néhány százezer forint tartalékom. Harmadik évben akkorára nőtt a baj, hogy elkerülhetetlenül és megoldhatatlanul felmerült az egzisztenciális ellehetetlenülésem ténye. Ráadásul világossá vált, hogy a Corvinus válsága nem ideiglenes, hanem tartós. Bár némi pénzt még sikerült félretennem a következő év teljesítésére, tökéletesen világossá lett, hogy amennyiben nem lépek valamit villámgyorsan, az összes pénz kifolyik a kezeim közül, képtelen leszek az egyetemet befejezni.
Ekkor az elkövetkező két évben, 2014 és 16 vége között a következő dolgok történtek meg velem gyakorlatilag párhuzamosan, amely folyamatoknak hála létem 2016 közepére teljesen ellehetetlenült.
Magán az egyetemen szemeszteri (féléves) szinten 50-60 ezer forinttal növekedtek meg a költségeim csak ama okból kifolyólag, hogy a hanyag módon óra vagy vizsga tartását elmulasztó vendégoktatók alkalmait be kellett pótolni. Az egyik hétvégén elmaradt órákat és vizsgákat másik, üres hétvégékre rakták, s ekkor, a legutolsó kb. másfél évben muszáj volt bejárni rájuk, mert ellentétben az ELTE-vel itt a végére pakolták a legnehezebb és legbuktatósabb tárgyakat. Egyetlen alkalommal engedélyeztek egy tárgyból távvizsgát, ezen csaknem mindenki ötössel ment át (vajon miért), minden másik tárgynál külön be kellett menni a pótvizsgára úgy, hogy az eredeti vizsgaalkalmon is természetesen megjelentünk, teljesen hiábavalóan.
Ezzel párhuzamban el kellett végeznem az első félévek szokványosan buktatós vizsgáit (mint az analízis). Nem tudhattam előre, hogy az alsóbb évfolyamok órái különböző hétvégekre vannak pakolva a mieinkhez képest. Ez tovább növelte a költségeimet. Ezeket a tárgyakat egy plusz félév ráhúzásának elkerülhetetlen szükségével (hogy miért volt muszáj ráhúzni egy félévet az eleve minden egyetem részéről kimondatlanul felállított kötelező elváráson felül, azt is mindjárt megírom) kivétel nélkül mind sikerrel abszolváltam.
Eddigre már fél életemet buszokon és vonatokon töltöttem. Az egyetemtől 200 km-re laktam.
Ekkoriban zajlott a dél-balatoni vasútvonal felújítása, aminek hála a hazautam 4,5-5 órára tolódott ki a szokásos 3-ról. Péntekenként este 9 fele ért véget az oktatás, ilyenkor a Pesthez minimálisan közelebb élő másik nagymamámnál szálltam meg, és az egyébként irányomba semminemű kötelességgel nem tartozó nagybátyámat kellett megkérnem, hogy pattanjon értem kocsijával akár este 10 után. Szombaton általában hajnali 3 és 4 óra között keltem, hogy beérjek a reggel 8-kor kezdődő első órára, vagy ha nem volt fontos, akkor 6 óra környékén is felutazhattam immár közvetlen buszjárattal, ami 9-re ért be.
Volt néhány barátom, akikhez alkalmanként bekéredzkedhettem aludni Pesten is, de nyilván nem szerettem volna visszaélni a szívességükkel, amit ráadásul viszonozni sem tudtam. Sajnos az ő segítségük csepp volt a tengerben, nem javította érdemben sem a tanulmányi előmenetelemet, sem a pénzügyeimet. Beszédes, hogy az egyik barátom még személyesen dobálgatta is szét 2012-13-ban önéletrajzaimat az általa ismert (és őt meg családtagjait foglalkoztató) munkáltatóknál, mégsem lett törekvésének semmi eredménye.
2014 végén megkaptam a végső elvérzésemet keletkeztető szívdöfést. Orbán a maga elmebeteg tombolásával kikényszerítette valami jogszabály alkalmazását a Corvinus részéről, amit állítólag még valamikor a Gyurcsány-érában hoztak: a kötelező szakmai gyakorlatot.
2012-ben azért is vághattam bele oly bátran a Corvinus végzésébe és írhattam alá a tanulmányi szerződést, mert külön kiemelt pontban ki volt kötve, hogy levelező tagozaton nincs kötelező érvényű szakmai gyakorlat, a diploma mégis egyenértékű marad a nappali tagozaton szerzett papíréval!
Mindez roppant ideális volt számomra, hiszen bár ekkor még nem vetettem el az alkalmazotti munkaviszony „lehetőségét”, de a képzést kifejezetten a vállalkozói ambícióim beteljesítéséért kezdtem. Szerettem volna játékfejlesztő, média, zenei, vagy akár rendezvényszervező vállalkozást gründolni. Ekkoriban ugyan még nem voltam annyira tele ötletekkel, mint most, de a későbbi évek során folyamatosan finomodott a kreatív ötletelő-alkotó képességem (kiváltképp a Revolife-nak hála).
2014 szeptemberében ama beszédével indította a szemesztert a tisztelt rektor úr, hogy mittoménmilyen jogszabályi megfelelés követelménye végett kötelező szakmai gyakorlatot kell végeznünk, melyet hogyhogynem első körben pont a mi évfolyamunkra rónak ki (az eggyel felettünk járók megúszták a dolgot).
2015-ben itt ennél a pontnál bizton tudtam, hogy a diplomámnak annyi. Nem engedhetem meg magamnak egy semmirekellő szakmai gyakorlat végzését úgy, hogy az úgymond törvényszerűen kiutalandó minimálbért garantáltan nem fogom kézhez kapni, s emellett költözzek Pestre, béreljek szállást 4-5 hónapra. Ráadásul ekkoriban indult meg az Orbán áldásos tevékenységének hála az albérletek árszínvonalának megfizethetetlenné válása.
Ellentétben az ELTE-vel, ahova börtönszerűen be voltam zárva és ami sehova nem vezetett, a Corvinuson semmi probléma nem volt a tanulmányi eredményeimmel. A bejárással kapcsolatos gondjaim-bajaim és az életemet akadályoztató tényezők hada ellenére is tudtam hozni egy stabil 3,8 körüli átlagot.
Az utolsó évben még a korabeli szigorlatnak megfelelő komplex vizsgát is sikerrel elvégeztem, mégpedig erős 4-es érdemjeggyel. Elkészült a szakdolgozatom is, ami a konzulensem visszajelzése szerint jól sikerült, s arra is 4-es jegyet feltételeztem. Ennek megvédéséig már nem jutottam el.
A komplex vizsga körül is óriási botrány kerekedett, ugyanis sikerült úgy összeállítaniuk annak anyagát a vonatkozó felelősöknek (azóta se tudjuk, kik), hogy az 5 tantárgy anyagából készült szintén ugyanennyi feladatból kettő nem szerepelt a felkészülési tananyagban, sem a tárgy korabeli tematikájában!
Annyira szörnyű eredménye lett a vizsgának (jómagam az alig 2-es szintet kalkuláltam utána), hogy a kirobbant botrányra tekintettel mindenkinek javították 2-vel az érdemjegyét.
Tökéletesen bizonyosan rögzült elmémben, az ekkoriban még éppen hogy fel-felpislákoló keserves spirituális ébredésem közepette, hogy a létezésem ellehetetlenítésére megindított össznépi támadás, O1G-től fogva saját retardált és bántalmazó rokonságomon át az intézményi adminisztráció, bürokrácia és munkavilág pokláig bezárólag kifejezetten a személyem ellen irányul, tehát a rendszer háborúja az én megsemmisítésemre személyes ügy. Mintha minden létező körülmény kifejezetten az én elpusztításomra igyekezett volna, hiszen azok tökéletesen ideálisan és személyemre szabottan végezték az ellehetetlenítésemet.
Az ELTE-n még volt hihető ürügy a tönkre tételemre, hiszen eleve elvégezhetetlen, teljesíthetetlen lófasz volt az egész proginf szak. Ennek tényéről az évek múltával tökéletesen megbizonyosodhattam, miután egy kiszivárgott belsős statisztika nyomán kiderült, hogy a diákok 93%-a négy év leforgásán belül sem képes elvégezni a 3 éves képzést.
A Corvinusra viszont nagyjából azért mentem (nyilván kizárólag a tananyag tematikája tekintetében), amit végül kaptam, így végső összeomlásom napjáig motivált maradtam a tanulásra. Mivel személyemet nem tudták az elégtelen érdemjegyek hadának Neptunba vésésével leselejtezni, ezért parancsot adott a rendszer láthatatlan ura az adminisztratív ellehetetlenítésemre.
Ennek része volt az életben maradási költségek folyamatos növekedése, az O1G terrorisztikus tombolása a megsemmisítésemre, majd desszertként az előírt szakmai gyakorlat.
2015 tavaszán-nyarán körbekérdeztem a Corvinus szakmai gyakorlatok szervezéséért felelős munkatársainál (nem emlékszem a titulusukra, bocs), tudnának-e a Balaton déli partján gyakorlati helyet adni. Ugyanis a Budapestre költözést nem tudom önerőből megoldani.
Természetesen nemleges választ kaptam, a Corvinus úgymond üzleti kapcsolati listáján nem szerepel Balaton-közeli cég. Költözzek szépen Pestre, ha kedves az életem.
Ekkor jött legutolsó utáni kapaszkodóként be a képbe nagybátyám, majd apám. Előbbi rögvest nemleges választ adott ama kérdésemre, tud-e segíteni szakmai gyakorlati hely keresésében. Apám is, azzal a twisttel, hogy minden szóba jöhető határidő lejárta után, mikor a Corvinus 2015 nyarára már nem fogadott be szakmai gyakorlatot, előállt ama nagy csinnadrattával előadott hírével, hogy talált nekem gyakorlati helyet a cégnél, ahol épp dolgozik (ahogy azt kell az ilyen viktorkai „bombabiztos megélhetést kínáló” tömeggyilkos rabszolgatelepek világában, apámat folyamatos hitegetése után se vették fel rendes állományba a marcali Ziehl-Abegg-be, majd másfél év után kirúgták, öcsém a szakmai gyakorlata lerovása után maga mondott fel, miután első rendes állományban töltött hónapja után jóval kevesebb fizetést kapott az ígérthez képest).
Eddigre elkezdte rajtam a bűnöző naffia behajtani az elmaradt TB-t, merthogy 2014 szeptembere, a logisztika tanfolyam befejezése óta nem voltam biztosított.
Semmi más esélyt nem látván, miután tényleg minden szóba jöhető határidő lejárt nyári szakmai gyakorlat befogadására a Corvinuson, apám pedig jelentősen megkésett az ajánlatával, kiváltottam egy KATA-s adószámot, amivel az volt a terv, hogy majd az elkövetkező évben talán a kis mogyoróért szolgáskodó filippínókkal versengő freelancerként sikeredik valami minimális pénzmagra szert tennem.
Eddigre viszont már a totális lehetetlenség és reménytelenség démonaival küszködtem. Mindenki a környezetemben ott tett alám, ahol csak ért. Elkezdtek minden korábbinál szofisztikáltabb manipulációkkal és lelki terrorral a skizofrénia felé terelgetni, amely sorsutam 2016 végére csaknem tökéletesen be is teljesült.
