Egyre fokozódik az erőszak Kínában, legalábbis amennyiben hihetünk a propagandasajtó tudósításainak, melyek egyre sűrűbben számolnak be utcai és intézményi fegyveres leszámolásokról. Holott Kínában a fegyvertartás szigorú korlátozása mellett halálbüntetés is érvényben van, tehát tényszerűen az életével hazárdírozik, aki efféle balgatag tettekre vetemedne.
Egy Makaó melletti városban még a nyugati ámokfutóknál is kegyetlenebb tömegmészárlást hajtott végre egy stadionban mészárló férfi:
Harmincöt életet oltott ki a 62 éves kínai férfi, aki válópere miatti elkeseredésében behajtott a csuhaji stadionban békésen testedző, vétlen emberek közé. Ilyen mérvű, tragikus kimenetelű tömeges mészárlásra eddig Nyugaton sem volt példa. Az erőszakos bűncselekmények Kínában is ritkák voltak – egészen az idei évig.
…A harmincöt halálos áldozat mellett negyvenhárman megsérültek. Az áldozatok számáról szóló címkéket a kínai hatóságok a közösségi médiában szigorúan cenzúrázzák, és magáról a tragédia súlyáról is az állami médiából szinte csak az elnök reagálásából lehet valamit sejteni.
Ennek ellenére sokan azonnal boncolgatni kezdték a jelenséget, amikor az egyén személyes sérelmei miatt a „társadalmon áll bosszút” – írta a BBC.
A rendőrség szerint ugyanis a sofőrt saját válópere sarkallta arra, hogy sérelmeit ártatlanokon torolja meg. A 62 éves férfi egyébként önkezével okozott sérülései miatt kómában fekszik.
Sanghajban egy másik úriember pénzügyi vita következtében ragadott kést, hogy akit csak ér, leszúrjon vele:
Tizennyolc embert megkéselve vezette le egy „személyes pénzügyi vita” okozta dühét egy kínai férfi Sanghajban. A támadás valamennyi áldozatát kórházba szállították, azonban három személy életét már nem sikerült megmenteni.
Három embert halálra szúrt, 15 másikat megsebesített egy férfi Sanghaj egyik bevásárlóközpontjában hétfő este – írja az MTI.
A helyi rendőrség tájékoztatása szerint a 37 éves támadót nem sokkal az incidens után őrizetbe vették. Elmondásuk szerint a férfi egy „személyes pénzügyi vita” miatti dühből ragadott kést és kezdett bele ámokfutásába.
További merényleteket is citál a média az erőszakhullám valóságának igazolásaképp:
Egy sandongi lövöldözésben, februárban huszonegyen haltak meg, egy pekingi, főiskolai késes támadásnak pedig öt sérültje volt szeptemberben.
Ezek az incidensek azonban eltörpülnek a csuhaji tragédia mellett.
E tudósítások rendre visszatérő mantráját alkotja, hogy az elkövetők úgymond saját indíttatásukból, kizárólag egyéni egoisztikus sérelmeik „rendezésére” fordulnak segítségért az erőszak felé. Ahogy kábé mindig, úgy a rendszerszintű gondok-bajok-tragédiák kibontakozásáért újfent kizárólagos felelős az egyén:
Hogyan állhatsz bosszút a társadalmon azért, mert a családi életed romokban hever? Megnyugvást találsz valaha is azok után, hogy ártatlan emberek életét oltottad ki?
– az egyik Weibo-felhasználó posztját sokan megosztották.
A felfutó erőszak gyökérokainak megfejtésére természetesen a szokásos hápogáson felül semmi értelmes gondolat nem jut eszükbe korunk társadalomirányító értelmiségének:
„Ha széles körben hiányzik a munkahelyi biztonság, és nagy a nyomás a túlélés érdekében, akkor a közösségben óhatatlanul felgyülemlenek a problémák, felszínre tör az ellenségeskedés és a terror” – jegyezte meg valaki a WeChaten.
Sokan egyetértettek azzal a véleménnyel, miszerint „ki kell vizsgálni a mélyen gyökerező tényezőket, amelyek kiváltották a gyengék elleni, válogatás nélküli támadást”.
Hát vizsgáljuk.
Ama hazugság járja tehát körbe az újfent felfutóban lévő erőszakhullám miértjének megfejtésébe fölös energiáit fecsérlő értelmiség elméjét, hogy az egyének egy marginális csoportja egyszer csak megőrülvén elkezd zabolázatlanul mészárolni – holott a lefestett sztorik messze menőkig cáfolják e mese-mesketét. Hiszen ott van a szövegekben fekete-fehéren, hogy nevezett egyedek nem egyéni, személyes sérelmek következtében ragadnak kést vagy hajtanak bele tömegbe, hanem nekik a világgal, rendszerrel, hatalommal, a többi emberrel akadt jóvátehetetlen(nek ítélt) nézeteltérésük.
Azaz a fokozódó agresszió közvetlen érintettjei messze nem holmi elszigetelt, magányos, őrült egyének, akik valamiféle ösztönállati késztetés nyomán hirtelen fegyvert ragadnak. Az erőszak által érintett réteg tehát nem az egyén, hanem a társadalom, mind az elkövetők, mind az áldozatok terén.
Lássuk, miképp vetemedhet egy rendszerexklúziót elszenvedő egyén a vérengzésre. Mindehhez négy tényező párhuzamos együttléte szükségeltetik:
– Kívülről, a rendszertől, a hatalomtól, a társadalom egy bizonyos rétegéből érkező negatív stimuláció akár elnyomás, akár megszégyenítés, akár oktalan és igazságtalan vegzálás, büntetgetés, erőszak, mentális terror formájában.
– E probléma tartós, akár permanens fenntartása a józan időtávon belüli megoldás lehetőségének puszta esélye nélkül (nyilván az egyén perspektívájából nézve).
– A megoldhatatlan és / vagy elviselhetetlen probléma eszkalálódásáért az egyén hibáztatása, az egyéni felelősségvállalás diktátumának oktrojálása, illetve a kínzást végső személyek, csoportok, intézmények kvázi érinthetetlensége.
– Nincs, vagy eltagadott az alternatíva a szituációból való kifarolásra.
A rendszer által kierőszakolt „választások” java része ezen sémát követi. Beédesgetjük az embereket (olykor az alternatívák letagadásával, példás büntetés belengetésével, mentális kényszerítő eszközökkel) egy reménytelen szituációba való belépésre, melyek célja mindig és minden körülmények között az emberiség hatalomhoz kötözése, rabszolgásítása.
Ezután a létrejött viszonyrendszer keretében oktrojáljunk rájunk erőszakkal olyan kötelezvényeket, terheket, melyek elhordozásában garantáltan elbuknak. Innentől megkezdődhet a betakarítás, mert a védekezésképtelen egyén immár törvényileg magatehetetlen az őt érő karhatalmi csapásokkal szemben.
Miután az ember életét tönkre tettük, cselekvését ellehetetlenítettük, vágjuk a pofájába pökhendi és ellenvetést nem ismerő módon, hogy mindez csakis és kizárólag az ő hibája, saját magának köszönheti sanyarú sorsát, meg különben is, egyéni felelősségvállalás! Senki nem tartott lőfegyvert a halántékához, hogy ezt vagy azt a papírt írja alá; hogy olyan helyen dolgozzon (kizárólagos alternatívaként az azonnali éhhalállal szemben), ahol nem fizetik ki; hogy felvegyen hitelt ama házra, melyet kizárólag azért volt kénytelen megvásárolni, hogy olyan helyre költözhessen, ahol munka van; hogy diákhitelt vegyen fel a busás fizetésekkel kecsegtető slágerszakma abszolválására, melynek renoméja épp a lediplomázása napján áll bele a sárga földbe; hogy olyannal házasodjon, aki aztán kiforgatván őt vagyonából viszi a pénzt meg a gyerekeket is.
Ezután, mint karhatalmi vagy elit aktorok szeparáljuk el magunkat fizikailag a kibontakozásra ítélt népharag árjától és figyeljük, amint az ellehetetlenített, reménytelenné, nincstelenné, földönfutóvá tett egyedek az őket megszégyenítő és életüket tönkre tevő aktorok helyett utolsó akciójukkal a kizárólagosan elérhető személyeken torolják meg sérelmeiket, legyen szó véletlenszerű járókelők halálra késeléséről, vásári tömegek gázolásáról, saját családtagok és rokonok hirtelen felindulásból elkövetett megöléséről.
Segíthetjük a folyamat eszkalációját véletlenszerűen generált és totálisan kiszámíthatatlan inflációs sokkokkal, piramisjátékok építésével és kipukkanásra ítélt pénzügyi lufik fújásával (lásd Evergrande), mesterségesen előidézett áruhiányokkal, random inkasszókkal és adókivetésekkel, kihirdetett járványokkal.
Valójában csakis a felszínen egyéni a sérelem, hiszen azok kiváltó okai nem a hatalom által dögrovásra ítélt egyének, hanem a rendszer, a világ, a társadalom. Az egyén pusztán végső elkeseredésében, s mert a rá oktrojált teher elhordozására képtelen, visszahat az érinthetetlen és magát istennek képzelő világi hatalom akcióira, mégpedig oly elementáris és koordinálatlan erővel, ahogy azt teszi maga a rendszer is a teljesíthetetlen elvárásaival, elviselhetetlen és betarthatatlan törvényeivel, lakosságellenes uszításaival, munkadiktátumaival, erőszakos intézkedéseivel és illegális inkasszóival, az időnk, erőnk és életenergiánk totális és ellenvetést nem tűrő felemésztésével.
Lehet, hogy az elkövetők nem fognak megnyugvást nyerni az „ártatlan emberéletek kioltásával”, de hadd lőjem le a spoilert: enélkül sem maradt volna nyugtuk.
A világ a beteg, a rendszer az aberrált és élhetetlen, amely valóság megemésztésére a kétségbeesett egyének nyilván kizárólag a maguk képességei és lehetőségei mentén képesek. Sokakat pedig mindennemű életben maradási lehetőségüktől megfosztott a rendszer, akiket örök büntetgetés, végrehajtás, lelki gyötrelem, fizetés és szolgálat elviselésére kötelez szabadulhatatlanul.
Ebben a szituációban semmi más nem marad a szabadságuk visszanyerésére immár mindennemű józan késztetést elveszejtő rendszeráldozatok részéről, mint a kitörés megkísérlése a fizikai dimenziójában. Ezek az emberek ilyenkorra többé már nem urai cselekedeteiknek, hiszen cselekvési szabadságuktól abban a pillanatban megfosztatásra kerültek, mikor első alkalommal a pofájukba vágta valamely kormányzati csinovnyik, hogy a fajtája által egyoldalúan ránk erőszakolt elnyomást és igaztalan büntetések árját csakis és kizárólag mi idéztük elő magunknak.
