Egy mélyebb probléma, hogy a „világrendről” szóló viták szereplői gyakran elbeszélnek egymás mellett azt illetően, hogy mi a „rend”.
Akkora tehát a bábeli zűrzavar, hogy a fogalmak és definíciók jelentését sem egységesen magyarázzák a karhatalmi aktorok. Így aztán roppant problémás bárminemű konszenzust építeni, vagy a képviselt eszmény mellett teljes mellszélességgel kiállni.
Mindez roppant termékeny táptalaja az erkölcsi relativizmusnak. „Derék vezetőink” mindig a közjóra és a nép érdekeire való hivatkozással hozzák meg a maguk nemzetpusztító intézkedéseit, semmiféle objektív fokmércéjük nincs azonban eme ideológiák népességre gyakorolt konkrét hatásainak vizsgálatára.
Ugyanez az oka egyébként, hogy objektív erkölcsi mérce nélkül, mint amit mondjuk Jézus Krisztus reprezentál, egyszerűen lehetetlenség bárhogyan is jónak lenni. Pláne a mai világban. Nem önmagában a jóság definíciója értelmezhetetlen, hanem hogy gyakorlatilag mindenki mást ért jóság alatt, mindenki eltérő cselekedeteket tekint jónak, amennyiben nem eresztjük át azokat az isteni nézőpont szűrőjén.
Jónak lenni tehát lehetetlen a rendszerben. Ezt kéne minden magát keresztény-konzervatívnak hazudónak bevésnie a fejébe, és inkább előkapnia a Bibliát a drága nemzetvezető magasztos szólamainak feltétlen zabálása helyett.
A mechanisztikus megközelítés szerint a rend a szereplők magatartásának kiszámíthatóságát jelenti, míg mások mélyebb szubsztantív értelmet tulajdonítanak a fogalomnak, például a háború hiányával vagy az emberi szenvedés alacsony szintjével kötik össze.
A mechanisztikus megközelítések szerint a „rend” pusztán a nemzetközi szereplők közti interakciók megléte, amely mindenképpen valamilyen szabályszerűségeket követ; míg mások szerint a „rend” csak akkor létezik, ha nagyhatalmak saját érdekeik előmozdítására lefektetik annak játékszabályait és intézményes kereteit.
Megint mások szerint a rend pusztán valamiféle azonosítható magatartásminta, míg mások a rendet a magatartásminták társadalmi következményeivel azonosítják, vagyis azzal, hogy a rend milyen értékek és célok érvényre juttatását célozza.
Hurd szerint ez utóbbi értelmezés az egyetlen, amely képes leírni a jelenkor valóságát, miután napjaink politikai vitái során a rend fogalmát a szereplők bizonyos célok és értékek mentén értelmezik, amelyek felülírják a mechanisztikus leírások létjogosultságát.
A rend fogalma tehát az erkölcséhez hasonlatosan szubjektív, így amennyiben nem mondjuk szótári definíció szerint fogjuk fel annak jelentését, úgy rögvest el is beszélünk egymás mellett. Az ilyen meg olyan világrendeket meg ezek kapcsán tényeket felvonultató szólamok legfeljebb elmeprogramozó sületlenségekként értelmezendők, a lényeg ennél sokkalta mélyebben fekszik.
A miniszterelnök a „világrendszer-váltást” a Hurd által bírált mechanisztikus gondolkodókhoz hasonlóan abból vezeti le, hogy a nemzetközi erőviszonyok átalakulnak, Ázsia megerősödik, és a jövőben nem a „Nyugat” diktál majd – ám nem sokat mond arról, hogy ez milyen politikai érdekek és értékek érvényre juttatásával jár majd. Sőt, Magyarország érdek- és értékbeli csatáit Nyugat-Európával és az Egyesült Államokkal szemben határozza meg.
Az ugyanakkor homályban marad, hogy mit fog csinálni Kína, India és a többi, nevesített és nem nevesített keleti óriás, milyen érdek- és értékbeli csatákat fognak vívni a „Nyugat” maradványaival és egymással szemben – hiszen a nem nyugati világ nem alkot érdek- és értékközösséget, ahogy az Orbán által a nyugati rend időszakaként leírt elmúlt 500 évben is rendkívül eltérő érdekek és értékek mentén alakította a világ sorsát például a mindenkori brit, francia, amerikai vagy porosz/német államalakulat. Avagy – Hurd kritikája mentén – pont a jövő rendjének lényegi, politikai alkotóelemeiről nem mond igazán semmit.
Mi sem igazolja a szerző által sorolt kifogásokat jobban, mint hogy például a muszlim országok egymást is vehemensen gyűlölik. Lehet, hogy száz évek múlva lesz náluk béke és együttélés, de belátható időn belül tutira nem. Míg nyugaton azért legalább vallási alapon nem bontakoznak ki többé az államok közt összebékíthetetlen ellentétek, persze e béke abszolválásához két roppant kegyetlen vérontás is szükségeltetett.
Kína az olcsó vackaival, tofuból összetákolt épületeivel meg a magyarhoz hasonlatos jóvanazúgy mentalitásával szintén nem bizonyul képesnek az általa oly áhított világuradalom abszolválására. Annyira az árudömpingre apellálva kívánnak hódítani, hogy ennyire alja ár -és minőségbeli színvonalon egyszerűen lehetetlen kellő mennyiségű tőkét képezni egy Amerikával versenyezni képes modell felépítéséhez.
Indiában a bebetonozott kasztrendszer egyszerűen alkalmatlanná teszi az országot a fejlődés beindításához szükséges gazdasági reformok abszolválására.
Délkelet-Ázsia, bár szépen jön felfele, igencsak alulról kezdte a pályafutását és az ASEAN-blokk népeinek nagyja még mindig mélyszegénységben tengődik. Emellett itt regnál a kontinens egyetlen katonai diktatúrája (Mianmar).
Inkább az a probléma, hogy a keleti mentalitás kezdi fertőzni a fejlett országokat a maga tekintély-imádatával és hétköznapi korrupciójával. Ezért is gyűlöli a korrupt magyar kormány a nyugatot: azok elvárnának egyfajta humán decenciát, amivel a keleti despoták alattvalói nem rendelkeznek.
Persze az ilyen, absztrakt problémák mellett azért világosabb gondok is voltak a tusványosi beszéddel. Orbán a rendszerváltás alapjait úgy fogalmazta meg, hogy „Ázsia oldalán van a demográfiai előny, egyre több területen ott van a technológiai előny, ott van a tőkeelőny, a Nyugattal szembeni katonai erő kiegyenlítődés alatt áll, Ázsiában lesz, vagy talán már ott van a legtöbb pénz, ott lesznek a legnagyobb pénzügyi alapok, ázsiaiak lesznek a világ legnagyobb vállalatai, ott lesznek a legjobb egyetemek, a világ legjobb kutatóintézetei, legnagyobb tőzsdéi, ott lesz vagy már most ott van a legfejlettebb űrkutatás és a legfejlettebb orvostudomány”, és „Kína, India, Pakisztán, Indonézia (…) már a formáikat, a platformjaikat is megalkották. Van ez a BRICS nevű képződmény, ahol már ők vannak, és létezik a Sanghaji Együttműködési Szervezet, ahol ezeknek az országoknak az új világgazdaságát építik föl.”
A BRICS-ről annyit, hogy India és Kína vehemensen utálja egymást, Dél-Afrika szétesett, Brazília pedig végletekig korrupt. Oroszországgal meg tudjuk mi van, ami, mellesleg megjegyzem, szintén nem oly joviális barátja Kínának, ahogy azt a fenenagy világszínpadon Putyin láttatni kívánja.
Tehát semmi lényegiben nem különbözik az ázsiai szisztéma a nyugatitól. Ha volna is az egymással kakaskodó államok közt bármi kohézió, ugyanaz az erőszakoskodás, uzsoráztatás határozza meg a rendszer működését, csak más eszközökkel.
Ezért tökéletesen felesleges átállni.
A fentiekben a miniszterelnök meglehetősen liberálisan bánik a tényekkel, például Ázsiában vannak a világ leggyorsabban öregedő és fogyó társadalmai, a tőzsdék Kínában és Indiában is sajátos és mérsékelt gazdasági szerepet játszanak, pont ebből fakadóan az ázsiai tőke jelentős része Nyugaton hasznosul.
Ez biza így van. Házalnak ezek a wannabe világhatalmak a dedollarizációval. Nem olyan rég megnéztem, világszinten mennyi tranzakciót bonyolítanak a globális gazdaság szereplői a keleti valutákkal. Tessék megkapaszkodni: 2024-es állás szerint a zsenminpi (Ne tessék viháncolni, ez a kínai jüan hivatalos neve!) alig 7,5 százalékot hasít ki a globális gazdaságból, az orosz rubel pedig másfelet! Persze egy évtizeddel korábban még ennyi teljesítményt sem tudhattak maguk mögött nevezett pénznemek.
Mivel Kína állítólagosan a globális népesség valamelyest több mint 15 százalékát adja, a jüannal végrehajtott 7,5 százalékos tranzakciós arány azt jelzi, a gazdasági szereplők még belföldön sem kereskednek az ország hivatalos pénznemével. Ez azért elég ciki. A rubel meg totál halott, az országba bezárt csóró prolik kivételével a világon senki nem adja-veszi azt.
Ezekkel szemben az amerikai dollár a globális kereskedelem csaknem felét adja, az euró 20-25 százalékot, de még a brit font és másik 4 valuta is megelőzi a kínai jüant. Az orosz rubelt meg porban hagyja a 30 millió ember részére hivatalos fizetőeszköz kanadai dollár meg a 20 milliós forgalmú ausztrál dollár.
…Ahogy például a koronavírus-járvány idején a vakcinák hatásossága közötti eltérés is jelezte – az orvostudomány és a biotechnológia pont azon területek egyike, ahol az ázsiai feltörekvő országok nagyon messze vannak az amerikai és nyugat-európai élvonaltól.
Az biztos, hogy annyi embert nem tudtak eltenni láb alól a kínai vakcinák, mint a nyugatiak.
Ugorjunk egy másik esszére, mely Richard Wolff amerikai marxista közgazdász látásmódját szemlézi úgymond a globális nyugat hegemóniájának megdőlése kapcsán.
