Hosszú évtizedeken, vagy tán évszázadokon át hallgathatta az emberiség az áldozathozatal elkerülhetetlen szükségének voltaképp isteni kinyilatkoztatásként előadott tanát. A mese szerint, melyet tényleg minden egyes új nemzedéknek előadtak, kőkemény munkával, a jelenben elérhető előnyök és örömök elutasításával, a halálig tartó mélyszegénység és lelki nyomorúság felvállalásával vallási ideológiától függően vagy az elkövetkező generációk életét tesszük könnyebbé (de még mennyire, hogy nem), vagy pedig kényszerű és kierőszakolt lemondásunkkal az élet úgymond részünkre kijáró javairól (s természetesen ezzel párhuzamban azok joviális átadásával az ugyanezen lételv ostorával előkelő hierarchikus pozícióból bennünket csapkodó hatalmi személyek kezébe) valahol a soha sehol meg nem nyilvánuló és be nem látható túlvilágon örök életet és boldogságot garantáló üdvösségre lelünk.
A probléma az áldozathozatal vérmes kultuszával, hogy annak kikényszerítői saját magukra nézvést soha a büdös életben nem tekintik kötelező érvényűnek ugyanezen ideológiát, kizárólag a rabszolgasorba taszítani szándékozott köznépet ütlegelik vele, továbbá az áldozat követelménye semminemű viszonyt nem ápol az ezen intézmény szentségének nevében hörögve meg baromi harsány autoriter felhangokkal előadott keresztényi tanokkal.
Az áldozat kultuszának eredendően sátáni, de minimum felesleges mivoltáról már kanyarintottam korábban egy forradalmi evangéliumot, most megmutatom, hogyan ébrednek az emberiség akár nagy nyomorúságokat és háborúkat megjárt képviselői a karhatalom által rájuk erőszakolt áldozathozatal hiábavalóságának keserű valóságára, s tesznek tanúbizonyságot akár háborús hősökként megbélyegzett százéves veteránok könnyek végtelen árjával küszködvén az áldozathozatal értelmének keserves hiányáról.
Napjainkban az ilyen Jordan Peterson kaliberű szélhámos sarlatánoknak hála az áldozathozatal kultusza ismét felemelkedőben van. Köszönhető mindez nevezett fajta kígyónyelvű elmemanipulációi mellett ama ténynek, hogy az összeomlófélben lévő rendszer és tekintélyét vesztő hatalom válságáról valamilyen irányba el kell terelni a figyelmet.
Ahogy a két világháború és temérdek szörnyű népirtás, rabszolgaság, karhatalmi terror alkalmával, úgy most is a jelen körülmények közepette elérhető örömök, élmények, akár anyagi előnyök visszautasítására kényszerít minket a hatalom, hogy újabb nemzedéknyi fiatal katona vérét csapolhassa le magának a fronton, újabb hordányi rokkant, görbe lábú, sérvet növesztett, gerincferdülésben szenvedő, az életet s kiváltképp a lusta disznó fiatalságot vérmesen gyűlölő vén trotty cövekeljen le a szavazóurnáknál, hogy megválassza magának a nép felét totális nyomorba taszító, másik felét külföldre elüldöző politikushordát.
Ki kell mondani, a kényszerű áldozathozatal mindig és minden körülmények között ördögi találmány, s e nyilvánvaló tény semmissé tételére mit sem segít, hogy egyes üzleti cápák vagy szélhámos álértelmiségiek is olykor-olykor kiállnak az áldozat hiábavalóságának ténye mellett. Ők persze a maguk ambícióit és pszichopata törtetéseit nem áldoznák fel az emberiség létének jobbá tétele érdekében, annál nagyobb számban vetik utódaik nemzedékét a Moloch kemencéjébe és kényszerítik őket a saját magukra nézvést érvénytelennek tekintett áldozathozatalra.
A már emlegetett Peterson nem olyan rég pont e téma kapcsán folytatott le beszélgetést az antikrisztusi személyiségként jól ismert Peter Thiel-lel.
A YouTube kommentelői szerint ugyan elbeszéltek egymás mellett, mert míg Peterson a személyes áldozathozatal fontosságát hangsúlyozta (jelenbeli vélt kényelem és komfortzóna sutba hajítása egy valamikor a sosem belátható távoli jövőben várt előny abszolválásáért – amelynek pillanata aztán soha nem érkezik el, jegyzem meg nagy cinikusan), addig Thiel a bibliai áldozatiság szüksége ellen kelt ki, amikor a könyvben böngészhető történetek szerint a kánaánita vallások űzői (s később az izraeliták egy része is) olyan bálványisteneket imádtak, akik csecsemők elégetését vagy gyermekek szívének kitépését követelték meg a bőséges termés elérése vagy az ellenségek távol tartása érdekében.
Peterson és Thiel látásmódja közt tehát ott gerjed a feszkó, hogy Thiel, legyen szó akármilyen antikrisztusi személyiségről a valóságra reflektál, míg Peterson a fejében kitalált és pszichológiai elméletek sorával alátámasztott idealisztikus vágyképre.
Lássuk, mi a probléma Peterson szemléletével. Nézőpontja szerint, vegyük szemléltető példának az egyik előadásában emlegetett felnövés, mamahotelből kilépés és videójátékokkal felhagyás problematikáját, egy jelen pillanatban gyakorlatilag kizárólagos érvénnyel elérhető örömforrás elutasításával és sutba hajításával kezünkbe vehetjük egy jövőbeli busás gazdagság, boldogság vagy akár üdvösség kulcsát.
Namármost e példában semmi reális alapja nem létezik az áldozat szükségének, értelmének és pozitív eredményének egyaránt. Megfoszt téged a rendszer az adott pillanatban elérhető örömödtől, cserébe ad neked egy homályos, életed minden pillanatában távolba vesző ígérvényt, hogy később majd jobb lesz. Spoiler: nem lesz.
S ennek bizonyítéka pont a Peterson által rendre előszeretettel citált, de ezek szerint mégsem megértett Biblia szövegezésében lapul. Jézus Krisztus nem áldozatot vár tőlünk, sem a velünk interakciót lefolytató társadalmi aktorokkal, hanem irgalmat. Az adósságok elengedését. Hogy nyugodt szívvel adj kölcsön másoknak, s amivel tartozik neked, ne várd vissza. Aki éhes, adj neki enni. Aki fázik, ruházd fel. A hajléktalant fogadd be a házadba.
A rendszer viszont nem így működik. Az örök és soha a büdös életben le nem járó szolgálatot vár el. Nemhogy nem engedi el az adósságokat, de a semmit adja az örök bér -és adósrabszolgaságunk kényszerének kierőszakolásáért cserébe. A semmiből teremtett digitális számjegyek ugyanis nem valós adományok. Azokért korábban senki nem dolgozott meg, amiért életünk kemény munkájával tartoznánk vissza, természetesen kamatos kamatok lerovásával együtt. A rendszer az általa nyújtott semmiért cserébe rabolja el az életünket.
Peterson tehát vagy egy hazug idióta, vagy az identitása van vészesen elferdülve. Ha a semmit kapjuk, hogy a rendszer aztán örök életen át vég nélkül megrabolhasson minket, ebből következik, hogy kényszerű lemondásunkkal a mai napon elérhető előnyökről nemhogy nem nyerünk a jövőben békét, örömöt, gazdagságot, egzisztenciát, de egyre mélyebb nyomorba süllyedünk. Ha nem anyagilag, akkor lelkileg mindenképp. Kiváltképp, mikor a hatalom az összevissza törvénykezéseivel meg egyre elviselhetetlenebb népsanyargató módozatok lakosságra vetésével felszámolja a fizetőképességünket, aztán elkezdi az eleve törleszthetetlen uzsora mellett még késedelmi kamatok, böntetések meg bírságok sokaságát is ránk vetni.
A semmiért cserébe teljesítendő örök adósrabszolgaság logikus következménye, hogy az államilag kiosztott, családtámogatásnak behazudott uzsorahitelek megfizethetetlenné teszik a fedelet (hiszen abból a pénzből nem épül új lakás), ellehetetlenítik a gyerekvállalást, mert előbb vonják el az ember összes jövedelmét adók meg bírságok formájában, mint hagynák az áldozataikat gyereptápszert meg babaruhát venni. S most kapaszkodjunk meg: az ilyen álságos, támogatásnak hazudott délibábok, karöltve a többgyermekes anyák SZJA mentességével még lejjebb taszítják a születésszámokat. Miért? Mert aki családalapítás előtt áll, de még nincs gyermeke, annak a csillagos égig tornászott lakásárak és pl. a gyermektelen nőket érintő munkáltatói diszkrimináció miatt esélye sem lesz párt találni, továbbá az elinduláshoz szükséges mértékű kezdőtőkét összekaparni.
A hathatós magyarázatért pedig csak vissza kell kanyarodnunk a hitelek kapcsán tett megállapításomhoz: ha a hatalom az általa kiutalt fiktív digitális számjegyekért cserébe mindenünket elveszi, garantáltan nem marad élet ezen a bolygón, pláne önfeledt és vidáman futkározó gyermekek hada. A jelen szolgai nyomorát csakis és kizárólag a jövő totális felemésztése árán lehetséges gyakorolni, vagy pedig a krisztusi irgalomgyakorlással. De utóbbi opciót nyilván soha nem fogja választani a hatalom, így az emberiség kihalása borítékolható.
Ez persze azt is jelenti, hogy nem létezik többé valid erkölcsi alap a munkavégzésre, hiszen minden egyes napi kőkemény és odatevős munkával kizárólag a magunk nyomorát fokozzuk, az élősködő, gyilkos hatalmat meg tápláljuk.
Magyarán ép elmével senki nem gondolhatja komolyan, hogy ha a videójáték az egyetlen elérhető örömöt nyújtó forrás ebben az elbaszott világban, akkor megéri még azt is elhajítani magunktól a semmiért cserébe. Kényszerű lemondásunkból nem boldog család kerekedik, meg milliárdos egzisztencia, hiszen a rendszer saját kezűleg akadályozza meg a benne való érvényesülésünket és válogatja ki kézzel a nyerteseit meg a veszteseit, hanem legjobb esetben is az elveszejtett örömforrás hiányának kompenzálására bejelentkezik a vodka-Xanax, ha meg még a családalapítás reménytelen feladatával is bepróbálkoznánk, akkor a kötélfonás lehetősége is egészen elérhető közelségbe kerül.
Ez a szarházi rendszer állandó jelleggel a tudományos vagy gazdasági racionalitásra hivatkozik, amikor emberellenes és gyilkos rendelkezéseit meghozza, így a fiatalok is nyugodt szívvel alkalmazzák a racionalitás tanait, amikor az elérhető opciók hadát átvizslatván (ami egyenlő a Hobson választásával: rabszolga leszel, vagy megdöglesz) tökéletes nyugalommal választják a szóba jöhető legértelmesebb választást: arra a kis időre, ami még adatott, boldogan elvagyunk a videójátékokkal, TikTok táncikálással, aztán mikor bekopogtat szobánk ajtaján a kaszás, úgysem mi döntjük el, az mikor jöjjön el értünk.
Bibliai értelmében az áldozat egyenlő a lélekgyilkossággal, önmagunk szellemi lemészárlásával. Gazdasági-hatalomtechnikai értelemben az áldozat az embertömegek életerejének felemésztését jelenti a rabszolgatartó uralkodó osztály hatalmának megszilárdítására és további kiterjesztésére, miközben másik oldalról az emberiséget erőtlenné és teljesen magatehetetlenné teszik a rendszer gyilkos, parazitikus leszívó gépezetével szembeni ellenálláshoz.
Mindezen szöveget puszta felvezetőnek szántam a lényegi tartalom közléséhez, aztán látom, hogy lassan megint komplett esszé kerekedik a témából. Na mindegy. Lényeg a lényeg, aki az áldozat jelentését, értelmét és lényegét szeretné megérteni, az ne ezt az ütődött Petersont hallgassa, hanem olvassa el a téma alapos kifejtését célzó forradalmi evangéliumot.
E tények és igazságok ismeretében immár végre belevethetjük magunkat a mély vízbe.
Bár a kötelességszerű áldozathozatal, mint pártállami aktorok részéről előszeretettel gajdolt népirtó ukáz meglehetősen ritkán kerül ily konkrét formában az uralkodó osztály tagjainak nyelvére (inkább ilyesféle, materialista ésszel is világosabban felfogható kifejezéseket pufogtatnak a meggyötrésünkre és megsemmisítésünkre, mint munka alapú társadalom vagy nemzeti konzervativizmus), azért alkalmasint a médiában is megfordulnak az áldozathozatal fontosságát hangsúlyozó személyek, például olyan veterán katonák képében, akik több háborút megjárván saját kezűleg tapasztalhatták az odahaza propagandacsatornák hadán át romanticizált értelmetlen vérontás következményeit bajtársaik halálán vagy saját megnyomorodásukon keresztül.
Az egyik ilyen úriember egy novemberben 100. életévét betöltött, a normandiai partraszállást géppuskás katonaként átélt II. világháborús veterán, aki elegáns egyenruhájába bugyoláltatván és feljebbvalóitól elnyert érdemérmeit büszkén mellkasára tűzvén vallotta be könnyeivel küszködvén pillanatnyi hezitálást követően, mekkora átverés volt az állam által folyamatosan hangoztatott hazug szabadságeszmény de facto soha be nem teljesüléséért oly szörnyű véráldozatot hozni, mint azt a II. világháború leállíthatatlannak tartott húsdarálójában megtapasztalták.
Szegény bácsi hosszú évtizedeken át feltétel nélkül itta a hatalom kígyónyelvű monológjait a reánk váró mesebeli utópikus jövőről, pláne amennyiben feltétel nélkül követjük drága jóságos, soha életükben egy napot nem dolgozott miniszterelnök uraságaink vezetését az édeni munka alapú társadalom beteljesülése felé, szüljük szépen tonnaszám a darálóba vágható húst vidáman mosolygó kisdedek hadát CSOK-ra meg babahitelre, fáradhatatlanul űzvén a mindennapi áldozatot végezzük a soha le nem járó adósságszolgálatot, és akkor az egyik reggelen egyszer csak ama földi Paradicsomban ébredünk, ahol a bárány együtt legel a farkassal, a milliárdos pedofil gerontokraták keményen dolgozó kisemberek a munka örömében kiteljesedő örök élet ajándékát nyerik a magasságos istenember miniszterelnök uraságtól Istentől.
Hát, ennek a palira vett bácsinak 100 teljes év után sem kopogtatott be portáján a mennyek országa, de persze a remény hal meg utoljára… lényeg, hogy mi előbb patkoljunk meg a gyerekkorunktól fogva elménkbe plántált hamis, hazug reményeinknél, nehogy idejekorán felébredjünk Csipkerózsika-álmunkból. Aztán lehet a végső elbomlásunkat kezdeményező fatális szervő katasztrófánk előestéjén is tovább ábrándozni a földi isteneink által most már tényleg bármely pillanatban szemünk elé tárandó mesés Édenkertről.
A 100 éves veterán a következő vallomását tette a tévéműsor kamerái előtt, miután a műsorvezető megkérte, mondja el üzenetét nézőinek (nem tökéletesen értettem, így elképzelhető, hogy 1-2 szó hibádzik):
Az üzenetem, hogy látom lelki szemeimmel egymás után a fehér sírkövek végtelen sorát… azon barátaim százait, kiket eltemettek, az életüket adták… de minek? A hazám napjainkban… sajnálom… az áldozat nem érte meg az eredményt, ami ma van.
A megtört idős ember úgy folytatja, miután a másik műsorvezető kérdőre vonja az ő és nemzedéke áldozathozatalának értelmetlensége kapcsán, hogy amiért harcoltak, az a szabadság. De az ország (Nagy-Britannia) állapota ma rosszabb, mint volt, amikor megvívták a háborút.
Ennyit a hatalom ama pofátlan hazugságainak érvényéről, hogy soha olyan jól nem éltünk, mint napjaink neoliberális bér -és adósrabszolgasága alatt.
Nem ő az egyetlen, ki megtört szívvel és könnyek árjában úszkálva tett tanúbizonyságot az emberáldozat hiábavalóságáról.
2022 nyarán a szintén százéves Carl Dekle amerikai háborús veterán fakadt sírva Amerika mai állapotának láttán. Ő szintén váltig hitte, hogy a korlátlan szabadság és életöröm útja a gépfegyver csövén át vezeti népét a csodás szabad piaci édenkert felé. Az amerikai álom kapitalisták által meghackelt, majd eltérített modern valósága kapcsán zokogva rebegte:
Nem ezért haltak meg a fiúk.
Modern világunkban áldozatot mindig csakis és kizárólag az uralkodó osztály személyes érdekeinek teljesítéséért szükséges hozni, kik milliók nyomorát és halálát sem tartják eltúlzott árnak saját pszichopatikus uralkodói ambícióik kiéléséért.
Egy háborút követően a harcot megvívó veteránok és elesett áldozatok milliói válnak ugyanolyan névtelen kis senkikké, mint voltak a konfliktus kirobbanása előtt, ám az ukázokat kiadogató és hogyhogynem saját gyerekeiket szinte soha frontra nem küldő elit uralkodók hosszú éveken-évtizedeken át aratgathatják a babérokat, kiváltképp amennyiben a győztes oldalon fejezik be a küzdelmet.
Sztálin az 1930-as évek elejére már tömeges éhhalálba menően sanyargatta népét, az ukrán anyák saját gyerekeiket főzték és ették meg, de a háború és 30 millió lemészárolt áldozat után az ő személyét minden korábbinál lelkesebben ünnepelte és istenítette a szovjet nép.
Az uralkodó osztály rendre vércinikusan áll hozzá a háború tényéhez és a halálos áldozatok statisztikáihoz, legalábbis ameddig nem szükséges neki ciánkapszulát helyezni a szájába, közben egy töltött pisztolyt a homlokához szögezni.
Sztálin kedélyesen jegyezte meg, hogy az egyén halála tragédia, milliók elhullása meg statisztika. Putyin a gyermekeiket az ukrán háborúban elvesztő orosz anyáknak roppant stílusosan húsdarálókat adományozott a gyermekeik értelmetlen véráldozata kompenzációjaképp.
Kiváltképp a fiataloknak üzenem: nehogy véletlen újból elkövessétek elődeitek hibáit, hogy beveszitek a hatalom dajkameséit a szükségszerű áldozathozatal vérmes hazugságáról. A hatalom a ti meggyilkolásotokon busásan meggazdagszik, elnyomó tevékenységét a nép fölött kiterjeszti, ti pedig szenvedhettek akár száz éves korotokig a háborús emlékeitek rémképeitől traumatizálódván. És akkor még a túlélők szerencsés hányadába tartozóknak mondhatjátok magatokat.
