Nincs napjainkban megosztóbb téma a hétköznapi beszélgetések során, mint a rejtélyes női természet feltérképezésére tett kisebb-nagyobb törekvések. Akkor mondhatjuk el először magunkról, hogy a megvilágosodás első lépcsőfokára léptünk, mikor felfedezzük, hogy a nők másképp gondolkodnak, mint a férfiak.
Ezek a különbözőségek nem szükségképpen rosszak; hiszen mi értelme volna két pontosan ugyanolyan embernek együtt élni, ha már párokba rendezett minket a teremtő? Hogy volna lehetséges akár evolúciós alapon az emberi faj fennmaradása, ha már ezen a mikroszinten, amit családnak nevezünk, sem teljesül az a tényező, hogy a két nem egymás kiváló kiegészítője, és ezáltal saját genetikailag örökölt, vagy szüleiktől neveltetés útján szerzett negatív mintáikat a másik fél révén helyesbítsék, élüket tompítsák? Így a két nem által egymás megjavítására tett kísérletek ideális esetben egyáltalán nem elvetendőek; a baj ott kezdődik, ahol két olyan ember kerül össze, ahol mindketten – általában mesterséges, tehát civilizációs behatással – hasonlóképp negatív mintákat örököltek, mely negatív minták megakadályozzák az ún. összecsiszolódás folyamatát.
Az összecsiszolódás hiánya, és ezáltal a kapcsolatok felbomlása mindkét nem részéről olyan káros minták rögzülésének köszönhető, melyek a kompromisszumkészség erodálódásával, a személyiség totális rugalmatlanságával járnak együtt. Ebben a négy fejezetből álló cikksorozatban az elsősorban női nemre jellemző, tisztán modern civilizációs behatások által keletkező negatív mintákat vesszük végig, mely jelenségek szervesen egymásra épülnek.
Igyekszem tudományos alapossággal – elsősorban az evolúciós pszichológiából, biológiából, valamint történelemből vett vizsgálódások alapján – szemléltetni a modern nő mindazon lelki defektusait, melyek a velük való harmonikus kapcsolatra való esélyt nagymértékben csökkentik.
Az első két fejezet olyan személyiségzavarokról szól, melyek egyébként mindkét nem képviselőiben jelen lehetnek (ezek az egocentrizmus és nárciszizmus), míg a szintén két részes záróakkordban speciálisan a nőkre jellemző kognitív mintákat veszünk górcső alá, melyeket szolipszizmusnak és racionalizáló hörcsögnek hívunk.
Állattól az emberig, ösztöntől a tanult mintákig
Ahhoz, hogy kellő alapossággal történő betekintést nyerhessünk a női psziché sötét zugaiba, érdemes a kályhától elindulnunk, azaz némi biológiai szemléletű megágyazása következik a szükséges vizsgálódások végrehajtásának.
Az evolúciókutatók egyetértenek abban, hogy az ember nagymértékben neotén faj, ami azt jelenti, hogy a felnőtt egyedek legtöbb tulajdonságukban fiatalkori példányaikhoz hasonlítanak. Ezt egyszerűen felmérhetjük az emberiség gyermekkorban lévő és idősebb egyedeinek összehasonlításával, ahol néminemű méretbeli különbség mellett nem sok testi eltérést találhatunk. Az ember a másodlagos nemi jegyein kívül minden létező tulajdonságát gyerekkorból visz át a felnőttségbe, kezdve a tanult képességekkel és folytatva a szerzett lelki sérülésekkel. Új szervei sem nőnek az eltelt évek alatt, a vedlés is meglehetősen ritkán tapasztalható jelenség.
Psziché szempontjából ugyanez a megállapítás kissé másként fest. A legtöbb állatfaj agyában egy ún. alapszintű programozás, azaz ösztönvilág uralkodik. Az ember az evolúció során ezt a szintet lényegesen meghaladta, hiszen a gondolkodás, az ösztöncselekvések felülírásának lehetősége nélkül most nem volna lehetőségem gondolatébresztő tartalmú cikket írni.
Ugyanakkor egyáltalán nem igaz, hogy az alapszintű programozás, azaz az ösztönvilág az embernél teljes egészében megszűnt volna: a felnőtté válásunk hosszú évei során belénk ivódott ún. feltétlen és feltételes reflexek azonnal átveszik az irányítást, amint roppant gyors döntéseket igénylő, mérlegelésre alkalmat nem adó szituációba kerülünk. Ugyanezen mechanizmusok alapján rossz cselekvésmintázatok is rögzülhetnek. Az elsajátított negatív feltételes reflexek egyik kiváló példája a tanult tehetetlenség, mely az ember élete során bármikor kialakulhat külső ingerek hatására, és ahol egy ösztönből érkező agyi inger (passzív beletörődés, az energia-megtakarítás szuggerálása) legyőzi a tudatos én próbálkozásait a sikerélmény eléréséhez szükséges erőfeszítések végrehajtására.
A felnőtté érés egyik kritikus tényezője, hogy a számunkra alapból adott, ösztönvilágból öröklött tényezők nagy részét felülírjuk a józan mérlegelés képességével. Akinél ez nem történik meg, az alkalmatlanná válik a felnőtt létre, és bizonyos szempontból mindig egy nála nagyobb öntudattal, és így magasabb hatalommal megáldott egyed uralma alatt létezik. Aki önmagát uralja, annak viszont egyáltalán nem kötelessége ebbe a hierarchiarendszerbe beszállni, azaz akár másokon hatalmaskodni, akár hagyni, hogy rajta uralkodjanak.
Az ego és a fejlődés viszonya az emberben
További faktorai is vannak az emberiség állatvilágtól való eltávolodásának. Ezek közül az ego-t vesszük górcső alá, melynek elemzése jelen cikk tartalmának nagy részét adja. Maga az ego egy érdekes jelenség, ugyanis a tudomány mai álláspontja szerint kizárólag az emberi faj rendelkezik egóval, az állatvilág szereplőinek nincs tudatos énjük. Az ego létezésének alapja az a megállapítás, hogy tudom magamról, hogy csak vendégként vagyok jelen ezen a Földön, de egyszer meg fogok halni, és ezáltal én, mint individuum, megsemmisülök.
Mivel az ego halálra van ítélve, ezért embertől függően egy jó széles skálán bejelölhetjük, az öntudatos lét mely szintjén tartózkodunk. Az ego magas fokának jelenlétéről beszélhetünk akkor, ha úgy érezzük, kevés közös van bennünk és a többi ember között, el vagyunk szigetelve, gyakran vagyunk magányosak és mentális betegségekre is fogékonyak vagyunk. Azaz a magas ego elszigetel bennünket embertársainktól. Ezzel szemben alacsony fokú ego működik bennünk, ha olyan dolgok után mutatunk érdeklődést, melyek saját testünk határain, esetleg felfogóképességünkön túl lakoznak. Ilyen a spiritualizmus, a vallás, de ide sorolhatjuk az emberiség fejlődését alakító, az univerzum jelenleg ismeretlen csodái után kutató tudósokat és feltalálókat is. Az ego működésének legmagasabb foka a pszichopátia, az egótlanságé pedig az altruizmus.
Az ego táptalaja az önimádatnak, de ugyanígy az érvényesülésnek is. Tehát nem egy önmagában jó vagy rossz dolog, hanem egy eszköz, mondhatni kétélű kard, amivel lehet jól vagy rosszul is bánni. Maga az ego onnantól kezd rosszul működni, amikor átcsap egocentrizmusba.
Az egocentrizmus egy bizonyos ideig minden ember életében jelen van, ez ugyanis a kisgyerekek közös jellemzője, egészen addig a pontig, mire végül kinövik. Megtanulnak tovább látni a saját énjüknél, észreveszik, hogy a többi, hasonló felépítésű teremtmény is ugyanúgy emberből van, mint ők. Az egocentrikus gyermek viszont azt a hitet tudja magáénak, hogy a saját egyéni értékítélete többet nyom a latban, mint – akár jelentős statisztikai bizonyítékokkal indokolható – külvilágból származó tények. Az egocentrikus ember hajlama a hamis felsőbbrendűségtudatra magas, de ugyanígy az öngyűlölet feneketlen kútjába is beleeshetnek. Röviden összegezve, az egocentrizmus a következőt jelenti: „Minden rólam szól, a körülöttem történő események mind az én gondolataim és cselekedeteim függvényei.”
A neoténiának köszönhetően az ember nem veszíti el véglegesen a gyerekként szerzett tulajdonságait, élményeit tapasztalatait. Ehelyett minden újabb szerzett ismeret, változás, tanulási folyamat szervesen ráépül az előzetesen már megszerzett ismeretekre, melyek közül ütközés esetén legtöbb esetben a frissebben megszerzett, és így jó eséllyel érettebb információk alapján dolgozunk fel egy adott élethelyzetet. Amennyiben azonban az adott életkort jellemző, fejlődésre sarkalló stimulusok elakadnak, olyan jellegű krízisek következnek be, melynek közvetlen tünete a társadalomba való beilleszkedés nehézsége, pszichológiai kifejezéssel élve személyiségzavar. Az egó meghaladásának (azaz a saját magunk igényein, akaratán, valóságán túl való látás képessége) sikertelensége egy hasonló jellegű megrekedtséget idéz elő a személyiségben, mely az egocentrizmus tartós rögzülésének ágyaz meg akár késő felnőtt korig elnyúlóan.
Szüleim elváltak, mert rossz gyerek vagyok
Jean Piaget fejlődéstani pszichológus megfigyelte, hogy a gyerekek egészen serdülőkorukig (amikor is fellázadnak szüleik ellen) egy ún. kényszeredett erkölcsösség fázisában tartózkodnak. A nebuló kritika nélkül hallgat szülei szavára, mindenféle morális aggály felvetése nélkül.
Ebben a despotikus viszonyrendszerben a gyerekek feltétel nélkül hisznek (hiszen természeti körülmények között az életük múlhat a feltétlen engedelmességen), egyetlen kivétellel: amennyiben személyes érdekeit sértené, ezt a viszonyrendszert felfüggeszti, és elkezd kisajátító módon viselkedni. Ez a fajta relativista hedonizmus akkor figyelhető meg, amikor a gyerek az óvodában vagy iskolában kisajátít magának bizonyos játékokat, mondván: „Ez az enyém, mert ezt most én akarom”, és megőrül, amikor másvalaki is akarna pont ugyanazzal a játékkal játszani. Mivel az egocentrizmus megakadályozza az embertársainkkal való empátia gyakorlását, így a nézőpontok és vélemények különbözőségének meg nem értése felnőtt korban a nárcisztikus személyiségzavar egyik biztos ismérve.
Az egocentrizmus – mint már említettük – egy természetes, ámde kinőhető és kinövendő jelenségnek számít az embernél. Azonban ha az adott egyed ezt a tulajdonságát nem „vedli le”, az elvezet egy teljesen illogikus, hamis ok-okozati összefüggéseken kialakuló gondolatvilághoz, amit mágikus gondolkodásnak nevezünk.
A mágikus gondolkodás jegyében a kisgyerek minden őt ért pozitív élményről azt képzeli, azok saját kiválóságának eredményei (holott néhány éves korban még nem képes az egyéni felelősségvállalásra, azaz minden körülményét a szülei teremtik meg). Ugyanez a jelenség sajnos az ellentétébe is átcsaphat: egy diszfunkcionális családban a gyermek saját maga kudarcaként érzékelheti, és magát hibáztatja, amikor szülei összevesznek, vagy éppen válni készülnek. A kisgyermek ránevelhető arra az attitűdre, hogy minden rossz, ami környezetében történik, neki köszönhető. Ezért van az, hogy a mérgező szülők által nevelt, alázott-gyalázott gyermekek jó eséllyel felnőtt korukban is identitásukban megsemmisültek maradnak.
