Megint a Z-generáció csendes kilépése végett rinyálnak a munkáltatók, aminek lényege, hogy az ember pontosan a munkaszerződésben foglalt feladatokat végzi a felajánlott jövedelemért cserébe. A kapitalisták ettől az egyenlő viszonyrendszertől epét okádnak, s követelik vissza a jól bejáratott ingyen kizsákmányolás lehetőségét.
Rick Mercer boomer komikus a TikTokon oltogatja az elkényelmesedett lusta fiatalságot, kiknek szerinte hálásnak kellene lenniük a papíron 40, valóságban 60 órás munkahét lehetőségéért, hiszen ily kényelmes élete korábban semelyik nemzedéknek nem lehetett, mint nekik, kiknek nem szükséges többé derekukat törniük a magasságos munkatársadalom szolgálatáért.
Természetesen a tiktokkerek azonnal visszavágtak neki. Persze hogy nem kötelező a deréktörés, ugyanakkor eme mesés „lehetőség” őszinte személyes óhajtása nélkül legfeljebb a „sajnáljuk, de nem önt választottuk” mantrát kapják a nyakukba. És ez még a szerencsésebb eset, hiszen az abszolút többséget válaszra sem méltatják a munkáltatók.
Akik nagy nehezen bebocsájtást nyernek a mesés munkaparadicsomba, ők vannak a legrosszabb helyzetben. Heti 40+ óra gürcölés ide vagy oda, soha a büdös életben nem tehetnek szert kőkemény munkájukkal saját egzisztenciára, ami a megelőző nemzedékek számára természetes volt. A legtöbbek mesterszakos diplomával a zsebükben 30+ évesen is a saját lakhatás megoldhatatlan feladatával küszködnek.
Manapság a dolgozó peonoknak rosszabb a soruk, mint az odahaza mamahotelben donaldkacsázó NEET-eknek, akiknek a magasságos atyaúristeni munkaerőpiacon kínált semmiért cserébe legalább nem szükséges még kőkeményen meg is dolgozniuk, naphosszat és folyton folyvást bizonygatniuk, hogy méltók az egzisztenciális kisemmizésre és érdemesek a pipacsvörös fejjel vernyákoló nagyfőnökök heveny mentális terrorjának elszenvedésére.
A munkáltatók annyira nem tudják, hova tegyék az igazságot, hogy egészen hihetetlen módon elkezdtek a megelőző Y-nemzedék felé kacsintgatván az ő feneküket nyalni. Pedig tisztán emlékszem, miután a 2008-as válságot telibe kaptuk, hogy mennyire ugyanúgy agyonszapultak és fikáztak bennünket a kor rabigáztatói. Ugyanúgy semmibe vettek bennünket, mint a Z-seket, ugyanúgy a nagy semmiért való kényszerű kaparás követelményét erőszakolták ránk, az örök bér -és adósrabszolgaság világába belépést „nyerő” szerencsétleneket pedig az „örülj, hogy van munkád”, meg a „van száz másik a helyedre” mantráikkal rákosították agyon.
Nem véletlen, hogy a mostanra a jobbára 40-es vagy késő 30-as éveit taposó millenniumi nemzedék körében soha nem látott felfutást vett az idő előtt hirtelen bekövetkező elhalálozások száma.
A munkáltatói felmérések szerint azért bíznak nagy hirtelenjében az Y-generáció munkateljesítményében, mert bennünket hosszú éveken át lehetett manipulálni a pozitív gondolkodás, a hustle culture és a gig economy örök prekariátusba taszító mantráival, s mert bevettük a dajkamesét, hogy a munkakeresés teljes munkaidős állás, s eme fizetetlen örök szolgaságot akár hajléktalanságba menően is lelkesen űzzük.
A Z-generáció viszont totálisan kiábrándult a rendszerből. Rájuk már nem hatnak többé az okkultista mormogások, hogy ha még ezt a háromszázötven önéletrajzot elpostázom a személyemet automatikus elutasítással honoráló chatbotnak, akkor én majd a varázslatos munka alapú társadalom alanyi jogon megbecsült tagjává válok.
Érdekes módon a folyamatos elutasítgatások, megaláztatások, egyre teljesíthetetlenebb munkáltatói elvárások fojtó árja nemhogy nem készteti többé e nemzedéket az alapos magába fordulásra és a végső éhen halásig űzendő heveny szégyenkezésbe, épp ellenkezőleg: egyre hevesebb indulatok mentén adják a rendszer tudtára, mennyire elegük van ebből az élhetetlen világból.
Ahogy minket, úgy őket is be lehetett csapni az élethosszig tartó tanulás meséjével. Abszolúte többségük 15-16 éves kora óta diákmunkázott, szorgosan végezték a programozó akadémiákat, hajtották az OKJ képzéseket, beiratkoztak egyetemre… csak hogy a rendszer kénye-kedvének szolgálatára irányuló erőfeszítéseiket a rabigáztató kaszt heveny megvetéssel honorálja.
Miközben mindenben engedelmeskedtek feljebbvalóik, tanáraik, szüleik akaratának, a többségük még 30-as éveit taposván is a lakhatás megoldhatatlan nehézséget képező feladatával küszködik, miközben kettős présben senyvedvén egyszerre szégyengetik őket boomer rokonaik és a CSOK meg babahitel konstrukcióival házaló politikai kaszt tagjai egyaránt, kik a bújtatott agglegényadót gátlás nélkül behazudják támogatásnak.
Ez még hagyján, de az egyéni felelősségvállalás diktátumának hála rájuk erőszakolt diákhitelek visszafizetése elhordozhatatlan teherrel nyomja agyon őket. Immár az amerikai munkáltatók jó 90%-a nyomja cinikusan a pofájukba, hogy oly alacsony színvonalú munkahelyet, melyet végül ki tudtak sírni maguknak játszi könnyedséggel megszerezhettek volna diploma vagy szakmai végzettség abszolválása nélkül is.
Miközben tehát heveny neisegyékezgetések közepette kényszergetik őket a negatív reálbérekért való szorgos munkálkodásra, ne tessék csodálkozni, hogy a Z-generáció szótárában egyáltalán nem szerepelnek többé ilyen kifejezések, mint családalapítás, gyerekvállalás, unoka, vagy rokonlátogatás. A fiatalság megmaradt életenergiája kevéske maradékát is kénytelen feláldozni a Baál és Moloch oltárán, tökmindegy, az alantas és alsórendű szolgálatot megkövetelő munkaerőpiacon létezik-e egyáltalán valós igény a személyükre.
Immár a saját lakhatás megteremtése egyenesen abszolválhatatlan cél a Z-generáció képviselőinek többsége részére. Ahhoz, hogy egy szabvány lakossági szereplő Amerikában egy ún. starter home-ot belátható időn belül önerőből megvásárolhasson, 166 ezer dollár átlag jövedelemre volna szükség fejenként. Csakhogy az amerikai mediánjövedelem ennek felét sem teszi ki a maga 78 ezer dollárjával, a pályakezdő fizetések pedig eme összeghez képest is jó 50 százalékkal alulmaradnak.
Statisztikák szerint a Z-generáció vásárlóereje 86 százalékkal zuhant vissza a boomerekhez képest. Miközben a jövedelmek 50 év leforgásán belül nagyjából négyötödével növekedtek, a fogyasztói árak 500 százalékkal haladják meg a boomerek idejében szokványosnak számító szintet!
Ne tessék csodálkozni, ha ily körülmények közepette az ültetvényen tartásunkhoz eleddig oly megbízhatónak tekintett „túlélési ösztön” nem segít többé hozzá minket a munka alapú társadalom további feltétel nélküli szolgálatához, hiszen a munkavégzés immár nemhogy nem szavatolja a túlélésünket, de egyenesen a korai elhalálozásunk bombabiztos zálogává válik a negatív jövedelemért cserébe végtelen szorgoskodást, bizonygatást, teljesítést megkövetelő szisztéma szolgálata.
Az egyetlen lehetséges megoldás fogyatkozó életenergiánk végső elveszejtésének elkerülésére, ha nem áldozzuk azt fel fatális végelgyengülésbe menően a Moloch oltárán.
A Z-generáció kezd rádöbbenni arra, mennyire átverte őket a rendszer, s fortyogó haragjuk csakhamar annak végső megdöntése irányába terelheti őket.
