Kiállt Orbán Viktor a nép elé, majd rég nem látott természetességgel kijelentette, hogy az elkövetkező évek gazdaságpolitikájának feladata a társadalmi egyenlőtlenségek csillapítása lesz, mert a minden mozdítható és mozdíthatatlan javat kisajátító nemzeti burzsoáziára meg értéktelen munkavégzésre kényszerítő rabszolgatelepekre építő modell elérte határait.
Jól be is lengette a 400 ezres minimálbért meg az egymillás átlagfizetést a hipnózisban tartott birkáinak.
Hirtelen rádöbbentek a pártállami viktátorok, hogy vissza kell venni a szélsőséges egyenlőtlenségekből és a kitaszítottak exklúziójából, mert a halálra vegzált, nyakló nélkül büntetgetett és végrehajtott, szükségleteinél alacsonyabb jövedelmet hazavivő zsellérek valamilyen oknál fogva – nyilván hálátlanságuk végett – nem akaródznak sem fogyasztani, sem elleni. Pedig hát oly felfokozott lelkesedéssel építettük fejük fölé az örök kiszolgáltatottságot garantáló jobbágysors szisztémáját, valahogy mégsem jön össze nekik a társadalmi felemelkedés. Ezek a büdös zsellérek nem akarnak vállalkozni és innoválni, sőt félő, hogy hamarosan az összeomlásra ítélt nyugdíjkasszába sem fizetgetnek be elegendő apanázst.
Hogyhogynem az élősködőkként, ingyenélőkként, jólét-szabotőrökkent, szocialistákként, felesleges zabálókként elkönyvelt alsó 95% csak nem akaródzik felzárkózni a komplett bolygót kirabló milliárdos burzsoázia létszínvonalához, notórius alulfogyasztásuk immár a komplett globális profitgépezet pöfékelését veszélyezteti.
Nem csak a Kárpát-medence géniusza esett át hirtelenjében a nagy megvilágosodáson, hogy léteznek valamiféle ismeretlen lények az alsó 99 százaléknyi szegmensben is, de az IMF és a Világbank legutóbbi nagygyűlésének központi témája volt az általuk eleddig talán soha nem hangoztatott abszurd jövedelmi és vagyoni különbségek visszanyesésének fojtón sürgető igénye.
Aki nem tudná: az IMF a gazdasági válságba sodródó államokat és társadalmakat akképp „segíti ki”, hogy az országok működőképességére örök lakatot verő uzsorahiteleiért cserébe megköveteli azok gazdaságszerkezetének radikális átalakítását a neoliberalizmus irányába. Ez a teljesség igénye nélkül a következőket jelenti: árusítsa ki az ország annak minden pénzzé tehető ásványkincsét, termőföldjét, működőképes vállalatait a külföldi nagytőke számára, alkalmazzon súlyos költségvetési megszorításokat a szociális szolgáltatások felszámolására, végül az ezen intézkedések által földönfutókká tett „felesleges szaporulatot” kárhoztassa örök hajléktalan létre, vagy kergesse öngyilkosságba.
Cserébe vadidegen vállalatok potom pénzért felvásárolják az országot, velük együtt az élő ember teste és lelke egyaránt magántulajdonba kerül, ha az szeretne következő hónapban is falatot a szájába meg fedelet a feje fölé.
Ez az IMF most hirtelen aggodalmát fejezte ki a neoliberális megszorításos gazdaságpolitika kártékony volta végett, amelynek hála a 2008-as válság után efféle intézkedéseket foganatosító államok gyakorlatilag mindegyike a fatális lecsúszás peremére jutott! S nem kizárólag harmadik világbeli országok tartoznak ebbe a kalapba: míg Kína és mindenki számára meglepő módon az USA keresletélénkítő keynesiánus intézkedésekkel húzta ki magát a depresszióból, addig az Európai Unió a begyöpösödött bürokratái által kierőszakolt fiskális megszorításaival kinyírta a komplett kontinens gazdaság-növekedését, földbe állította a vállalati innovációt (ennek köszönhető többek közt most a német autógyárak agóniája), továbbá elszegényítette a lakosságot, ami kezd lassacskán kiárazódni az alapvető szükségletekhez jutás esélyéből.
Az Oxfam analízise szerint bár az IMF immár forszírozná a szociális és segélyezési ágazatok felmentését a megszorítások kötelezvénye alól, mindezt oly perverz és aberrált jogi keretek közé helyezi, amelyek minden egyes dollárnyi lakossághoz visszajuttatott támogatásért cserébe 4 dollárnyi büdzsévágást követelnének meg a másik oldalról.
Az IMF öngyilkos fanatizmusig erőltetett diktátuma szerint a lakosság élete árán is szükséges produktivitást-növekedést kipréselni a gazdaságból, csakhogy ennek megvalósulását homlokegyenest ellehetetlenítik a csökkenő reáljövedelmek, a felfokozódó létbizonytalanság, a külföldi kézbe kijátszott helyi vállalatok, melyeket vagy bezár, vagy olcsó összeszerelő tevékenységre állít át az anyaországbeli tulajdonos.
Az erőszakos munkadiktátum tehát a gazdasági teljesítmény folyamatos erodálódását keletkeztette minden országban, amelyek vezetői erre az útra léptek. Nem kell messzire menni, itt van rögtön kiváló szemléltető példaként Magyarország, ami egyre több rabszolgamunka végeztét követeli egyre kisebb bérek, egyre tetemesebb infláció és totális létbizonytalanság mellett.
A munka miatt az emberek nem tudnak megélni, nem költözhetnek olyan helyre, ahol magasabb létszínvonal ígérete csábíthatná őket, így a gazdaság növekedése megfeneklik, a teljesítmény elhal.
Az IMF roppant aggódását fejezi ki amiatt, hogy 2008 óta a korábban felzárkózásra ítélt országok ismét a leszakadozás pályájára léptek, amely folyamat turbó fokozatra kapcsolt a 2020-as COVID karantén alkalmával. Most már úgy fogalmaznak maguk kapcsán, hogy száz éven át gyakoroltak elhibázott gazdaságpolitikát, melyet szeretnének korrigálni.
A 2010-es évek a szegény országok összeomlása mellett egyben magával hozta a nagyhatalmi státuszra törő nemzetek és azok vazallusainak szétszakadását különféle geopolitikai tömbökké. Az egyre fojtogatóbb nyersanyag -és élelemhiánynak hála a nagyhatalmak gazdasági embargókkal körített cicaharca elviselhetetlenségig drágítja a létszükségleteket, miközben a magas jegybanki kamatok és tetemes adósságszolgálatok kettőse megfojtja a nemzetgazdaságokat, vállalatokat, lakossági aktorokat egyaránt.
Mindezek mellett az IMF büntetőkamatokat ró a fizetésképtelen országokra, tehát hivatalból akadályozzák azok kilábalását a válságból és produktivitásuk növekedését.
A neoliberalizmusnak hála a munkaerő produktivitásának és jövedelmének aránya 50 éve folyamatosan szakadozik le egymástól: míg a termelékenység nő, a reáljövedelmek csökkennek. Mindez a financializációnak köszönhető: ha egy vállalatnak sok a pénze, megengedheti magának, hogy olcsón tartott bérrabszolgákat alkalmazzon. Amerikában az éves szinten százmilliárdos forgalmú kereskedelmi hálózatok (Walmart, Amazon, stb.) fizetik a legalacsonyabb jövedelmeket és adókat egyaránt, hol a teljes munkaidőben foglalkoztatott alkalmazotti állomány nagy része kajajegyeken él.
A probléma tehát messze nem új keletű, mégis jól felfogott önérdekből vakoknak bizonyultak a globális finánctőke intézményei a pusztulásra, amit a tőkeuralom és dereguláció kettőse a világra szabadított.
Miután Margaret Thatcher berúgta a financializáció szekerét, soha nem látott mélységekbe zuhant a brit közszolgáltatások színvonala, kiváltképp a vasúti közlekedésé. Ez azért is problémás, mert eme intézményeknek kellene elvileg a munkáshad lehető leghatékonyabb menedzselését és elosztását végezniük a maximális produktivitás kisajtolására.
Napjainkra a három nagy finánctőke-vállalat (BlackRock, Vanguard és State Street) közvetlen birtokolja az amerikai S&P 500 vállalatok 22%-át, 90%-ukban pedig a legnagyobb rézvényesként lép fel. Szerény 200 milliárd dollárra rúgó éves profitjuk meghaladja a komplett magyar GDP mértékét.
Ezek az élősködő likviditás-bizniszek semminemű új produktív kapacitást nem generálnak, épp ellenkezőleg. Profitjukat eredetileg jól jövedelmező vállalatok eladósításából, majd kivéreztetéséből nyerik.
Legnotóriusabb példája ennek a szisztémának a Petsmart vállalat, melynek 30 milliárd dolláros felvásárlási értéke 100%-ban adósságként került bepumpálásra a vállalatba.
Ennek a cégnek az alkalmazottai óránként 9 dolláros bért keresnek, miközben az 5500 dollárért cserébe 4 hét söprögetésből álló „betanítási díjuk” teljes összegében levonásra kerül tőlük, amennyiben merészelnének 2 éven belül felmondani.
A gondjukra bízott háziállatokkal kényszerűen oly mostohán bánnak, hogy azok tömegével hullnak el a gondatlanság és alultápláltság következtében, olykor hosszú heteken át tartó szenvedés kíséretében. A döglött állattetemek nem kerülnek házikedvencek krematóriumába, ahogy az a vállalat házirendjében szerepel, ehelyett a feudális függőségben tartott alkalmazottak fagyasztóba rakják őket, ahonnan kötelességük hivatalos munkaidejükön kívül megszabadulni azoktól a főnök utasítására.
Mindez Amerikában, a globális fogyasztói „Paradicsom” világhazájában. Aztán csodálkoznak a kapitalisták, miért nem akar a mai fiatalság dolgozni.
A nagytőke és a technológia szentségtelen fúziójának hála a neoliberalizmus még nyert magának egy évtized haladékot, amikor tovább folytathatta a népesség kirablását és legatyásítását.
Yanis Faroufakis „Techno-feudalizmus” c. könyve szerint a gig economy és a szociális média kettőse olyan évtizedet hozott el részünkre, amelyben az élő ember immár hivatalos munkaidején kívül, akár szórakozással töltött szabadidejében is kizsákmányolható és az örökké éhes profitgépezetet tápláló aktorrá lett.
Az ún. felhőtőke a fogyasztói magatartás szinte végtelen finomítási lehetőségekkel bíró adatbázisokba rendezése által az Instázó fiatalság szelfijeit pásztázgató felhasználókat szabadidejükben is busás bevételt generáló produktív munkásokká tette, akik valós idejű visszajelzéseikkel folyamatosan egyre precízebbé és személyre szabottabbá teszik a digitális pénztárcáik kifosztására igyekvő ajánló algoritmusokat.
A számlapénz, digitális pénz és virtuális pénztárcák forszírozásával a fiatalság játszi könnyedséggel választható le keresett vagy kapott jövedelmétől, mert ellentétben a készpénzzel a számlás költések ütemét nehéz figyelemmel kísérni.
Akármikor bepöccintjük az Alexa vagy Siri asszisztensünket, azokat saját kezűleg tanítjuk be utasításaink által, melyeket a gyártó Amazon és Apple kiaknázhat a fogyasztásunk maximalizálása érdekében szükséges viselkedés-befolyásolásunkra. Az appok és felhasználóik oda-vissza tanítgatják egymást, mígnem teljességgel elmosódik a tulajdonos és birtoktárgy, a fogyasztó és dolgozó közti határvonal. Minden fogyasztó egyben ingyen munkát végez a Szilícium-völgy techvállalatai számára, amelynek hála azok még több pénzt énekelhetnek ki belőlük személyre szabott ajánlataikkal.
Míg a szinte kizárólag ipartermékeket gyártó vállalatok, mint a General Electric nettó bevételeik akár 80, de minimum 30-40 százalékát a munkások jövedelmére fordítják, addig a Zuck vezérelte Facebook éves jövedelme alig 1 százalékát áldozza bér jellegű kiadásokra!
Alaposan megdőlt tehát az „aki nem dolgozik, ne is egyék” színvonalú ócska mantrák érvénye, mert egyes gazdasági aktorok akár munka nélkül is milliárdossá válhatnak, másoknak egy keményen ledolgozott élet után is legfeljebb a dögrovás élvezete juthat.
Az USA techvállalatai egyben a többi országban megtermelt pénzt is elszipkázhatják, hiszen egyrészt nem állnak fizikai korlátok a művelet előtt, másrészt aki az elsődleges fogyasztói csoportokként számon tartott 14-40 közti korosztályokat kívánja megszólítani, az nem engedheti meg, hogy ne Facebook-on vagy Google-ön hirdessen.
A techvállalatok bevételeihez képest elképesztő profitabilitás és minimális munkaerő-javadalmazások arra késztetik a nemzetközi nagytőkét, hogy alaposan felpörgesse befektetéseit ebben a szektorban, ezzel párhuzamban a lakossági szükségleteket előállító, alacsony profitabilitású ipari és mezőgazdasági vállalatokat elsorvassza. Magyarán az ipari (termelő) társadalmak folyamatosan szegényednek, míg Amerika immár gazdasági bérgyilkosok bevetésének szüksége nélkül is nyugodtan kolonizálhatja az egész világot.
Természetesen az elvégzett ingyen munka mellé nem jár fizetés, így hamarosan egy újféle mondás fog terjengni a serényen munkálkodó hangyatársadalmak körében: „Aki dolgozik, ne is egyék!”.
A marxista szlengben nem találhatjuk meg e jelenség magyarázatát, nagy valószínűség szerint mert maga Marx sem hihette, hogy a kapitalizmus valaha képes lesz egyidejűleg foganatosítani a munkaerő kizsákmányolását és rabszolgaként való kisajátítását.
Bár a bérmunka a rabszolgaság tovább élése, a két kategória közt akad egy komoly eltérés. A rabszolgának ugyan nincs szabadsága a maga létvitele felett, viszont mindennemű fenyítés ellenére nem feltétlen válik produktív munkássá.
A bérmunkás csak az életideje egy részét adja ajándékba a kizsákmányolóinak, viszont ő kényszerítve van a produktivitásra (folyamatos termelésre), amely folyamat következtében keletkezett értéktöbblet jelképezi a kizsákmányolás nyomán nyerhető profitot.
A rabszolgákat joguk volt éheztetni a tulajdonosaiknak, viszont a kapitalista mantra szerint a munkás bére nem mehet alá ama szintnek, amely által a munkaerejét újratermelni tudja. Magyarán szüksége van megfelelő minőségű és mennyiségű élelemre, szállásra, ruházatra, tisztálkodásra és a hatékony munkavégzéshez feltétlen szükséges egyéb feltételek abszolválására, mint szabadidő morál javítása céljából, szakmai képzés, közlekedés a lakhely és munkahely között, újabban az elérés közvetlenebb módjait jelképező telefon, internet, stb.
Ha ezeket nem tudja megfinanszírozni a maga részére a munkaerő, akkor úgymond foglalkoztathatatlannak minősül a kapitalisták értékítélete szerint.
A hibridmunkás szindróma a bérmunka és rabszolgaság követelményeinek mindkét faktorát egyesíti. A mai ember rabszolga, mert nem maga rendelkezik az életideje felett, ugyanakkor jövedelme olykor egyáltalán nem fedezi a további foglalkoztathatóságához szükséges feltételeket. A két kategória közti összekötő kapcsot a már nevezett folyamatos reálbér-hanyatlás szolgáltatja, melynek nyomán keletkező büdzsé-foghíjak kitömködésére a dolgozó emberek különböző hitelkonstrukciókat (jelzálog, fogyasztói hitel, CSOK, babahitel, munkáshitel, diákhitel) kénytelenek igényelni.
Ennek nagyon örülnek a kapitalisták, ugyanis a folyamatos törlesztés kényszerének hála a munkaerő nem fenyegetőzhet felmondással, nem vállalkozhat önerőből, és még a jövedelme is jól megvágható, hiszen a száj elől kiütött kenyérnél is rosszabb a bedőlő hitel. Ezzel tehát a munkaerő elnyeri az adósrabszolgaságot.
A rabszolgaság és bérmunka kombinációjának hála játszi könnyedséggel abszolválható ama perverz direktíva, hogy a munkás a szükségleteinél alacsonyabb jövedelmet vihessen haza, ugyanakkor továbbra is kényszeríthető legyen a produktivitásra.
A technológia hathatós segédkezet nyújt a rabszolgaság bebetonozására nem pusztán az által, hogy a kizsákmányolás új dimenzióit hozza az éterbe, de a kontroll-algoritmusainak hála még precízebb megfigyelés alá vonhatja a munkásokat. Az Amazon sofőrjeinek szemmozgását például kamerák figyelik, s amennyiben a szemgolyó merészelne letérni az út vonaláról, a jármű azonnal figyelmeztetést küld a renitens munkásnak.
Varoufakis szerint a felhőtőke színre lépése egész egyszerűen lehetetlenné teszi a szociáldemokráciát a XXI. században, ennek köszönhetően sorra buknak el a baloldali kormányok a világ szinte minden táján. Sem árkontroll, sem protekcionista politika, pláne a szociális háló megerősítése nem abszolválható ezekkel a működési területüktől fizikailag elválasztott aktorokkal szemben.
Így kanyarodunk vissza a jelenlegi állapotok vesézéséhez, amelyet folytassunk az IMF után most Anglia nem olyan rég megválasztott munkáspárti kormányának elemzésével. Ez szemlátomást megcáfolja a szociáldemokrácia lehetetlenségéről értekező szólamokat – pedig nem!
Az egyenlőség és igazságosság szólamaival házaló Keir Starmer reputációja rekord idő leforgásán belül fúródott bele a földbe, minden idők talán legmélyebb zuhanását elszenvedvén az angol közvélemény körében.
Starmer a radikális jövedelmi és vagyoni különbségek tompítására – s persze a konzervatív párt historikus erkölcsi bukása hatására – nyert felhatalmazást a néptől, mely ügyet hatalomra jutván rögvest el is árulta.
Starmer szerint a mai fiatalok egyáltalán nem marxisták, ugyanakkor nyilvánvaló és felháborító, hogy a befolyásos gazdasági aktorok ténykedése miatt nem juthatnak önálló lakhatáshoz, nem tudnak családot alapítani. Mindez a késő Róma állapotára emlékeztet minket, amikor egy arisztokrata vagyona másfélmilliószorosa volt az átlag polgáréhoz képest.
Az új kormány választási kampányában egyszeri 10 ezer font értékű életkezdési járadékot lengetett be a fiatalság részére, mellé vagyonadót a gazdagoknak. Mire uralomra kerültek, kiderült, hogy a támogatást három cikluson, tehát 15 éven át vezetnék be, a vagyonadó pedig átszelídült kicsivel magasabb kulcsú társasági adóvá, amely így éppenhogy pariba kerülne a munkabérekre kivetett magasabb (!) arányú adókkal és járulékokkal.
Az 1970-es években Nagy-Britannia gazdasága a fejlett országok körében az egyik legegyenlőbb volt. Mára a második legegyenlőtlenebb, közvetlen az USA után.
A neoliberális vadkapitalizmus igazán katasztrofális következményeket vont maga után. A brit munkaerő produktivitása 2008-at követően totál kilapult: éves átlagban 0,2%-kal sikerült növelni a termelékenységet, a munkaerő reáljövedelme pedig még tíz évvel később is alatta maradt a 2007-es értékeknek. Ezt felülmúlni (negatív növekedés terén) Európában csak Görögországnak és Portugáliának sikerült.
A tőke munkásosztály elleni szabotázs-akcióját szerencsére a profitráták is rendesen megsínylették, melyek az ezredforduló esztendején mért átlagos 21%-os csúcsértékükről húsz évvel később 9-12 százalék közé zuhantak.
Thatcher hivatalba lépésekor az angol vállalati részvények 3,6%-át birtokolták külföldi befektetők. Most ugyanezek immár 56% fölött rendelkeznek. A COVID karantén idején kerek 10%-ot zuhant az ország GDP-je, ami a komplett G7 legrosszabb eredménye, egyben az ország történetének 300 éve nem látott gazdasági összeomlása. Bevándorlás nélkül az angol GDP 2007 óta szemernyit sem növekedett volna!
Mivel Nagy-Britannia Európa legnagyobb és egyben legrégebb óta teljes körűen financializált gazdasága, közvetlen szoros korreláció fedezhető fel a tőkés hegemónia megszilárdulása és vele a gazdasági teljesítmény rohamos hanyatlása közt.
A pusztulás gyökéroka, mint mindig mindenhol, a fenéknyaldosó apologéták hada által oly serényen ajnározott kapitalizmus, melynek hála már nem maradt az országban mit kizsákmányolni. Mára Anglia komplett gazdasága neofeudális bérlemény-hálózattá korcsosult, ahol innovatív és produktív tevékenység elősegítése helyett a kiszolgáltatott emberek és bátortalanul rajtolni igyekvő kisvállalkozások jövedelmének parazitikus lefölözése zajlik. Amerika és Dél-Korea egyaránt ugyanebben a betegségben vergődik, mégis mindkettőnek megvan ama tulajdonsága, hogy termelékenység-növelő beruházások bevonzására is képesek, míg Anglia egyáltalán nem. Az angol ipar az USA-éhoz hasonló leépülésen esett át, viszont némi popzenei kitérőtől eltekintve sem saját Hollywood-ot, sem egy Szilícium-völgyet nem tudtak kitermelni maguknak. Videójáték-iparuk a 90-es évek derekán elhagyta a fedélzetét, fesztivál-szcénájuk pedig a fatális agónia jeleit mutatja.
A parazitikus tőke tehát nem fektet be új termékek és szolgáltatások előállításába, viszont annál szívesebben szippantja le magának a rekordot döntő bérleti díjakat és részvény-osztalékokat. A brit tőkebefektetések értéke a válság óta rendre alá megy az amortizáció mértékének, kutatás-fejlesztés pedig nem is létezik a világhírű brit tudósok hadától eltekintve.
Ötven év munkásellenes összeesküvése és a munka kényszerének kiszolgáltatottak heveny kizsákmányolása odáig juttatta a kapitalizmust, hogy immár nem maradt mit elrabolnia a burzsoá osztálynak a szegényektől, s ennek ténye meg is látszik a produktivitás stagnálásán, illetve a profitabilitás folyamatos hanyatlásán.
Hála a vadkapitalizmusnak, az ország régiói közt is fokozódnak a különbségek: Manchestertől felfele a lakosság jövedelme a London-környéki népesség létszínvonalának felét is alulmúlja.
Ahogy szakadnak szét a gazdag országok régiói, úgy válik le az újabban globális délnek hívott harmadik világ is a felzárkózás lehetőségétől. 2008 óta a szegény országok java része folyamatos leszakadásban van a gazdag nemzetekhez képest, tehát a kevéske ipari kapacitásuk és produktivitásuk is folyamatosan épül lefele.
Hiába olcsó a munkaerő mondjuk Brazíliában, a belső kereslet nem ér el egy olyan mértéket, amely végett érdemes volna mondjuk egy amerikai vállalatnak az üzemeit oly messzire telepíteni. Márpedig a vadkapitalisták víziója évtizedeken át csak a képlet első felére terjedt ki: lehetőleg fizessen a munkás, hogy ingyen dolgozhasson nekünk, de hogy mi legyen az általa előállított kacatok sorsa, hát az nem érdekel minket. A „supply side economics„, vagyis kínálat alapú gazdaság a szemét tömegtermelését a vásárlóerő megsemmisítésével kombinálta.
Itt nálunk a félperiférián sincs minek örvendenünk: nemrég olvastam, hogy Magyarországon 250 ezer forintos nettó havi jövedelemmel a felső 30%-ba tartozhatunk. Ez azért döbbenetes. E tény fényében nevetséges bohózat millás fizetéseket belengetni, hacsak nem állítjuk a forint pályáját a török lírához hasonlatos irányvonalra.
Szóval most az IMF-ukáz nyomán a világ pártállamai nekilátnak a társadalmi különbségek baltával való lefaragásnak. Ami nekünk nyilván veszettül fog fájni, tapasztalván „altruista jóakarónk” eddigi ténykedéseinek következményeit, melyeknek hála mind koldusbotra jutottunk a magasságos munkatársadalom szolgálatának oltárán.
A munka önmagában nem értékteremtő tevékenység. Nem a munka pörgeti a gazdaságot, hanem a jövedelem, amiből egyre kevesebb van. S erre így 50 év után kezdenek rájönni, miután a fél emberiség a végső agónia jeleit mutatja.
