Egymást érik YouTube-on a Kína válságával foglalkozó beszámolók. Első körben magam is azt hittem, egyfajta lejáratókampány vagy ellenpropaganda részei az ország összeomlásának folyamatát taglaló tartalmak… aztán Kína hanyatlásának híréről elkezdtek áradozni a fősodratú médiumok is.

Mivel Kína pusztulásának temérdek köze van az általam gazdagon szemlézett és indokolt munkakultusz-bukásnak, úgy gondoltam, érdemes volna egy alapos elemzést készíteni a kínai gazdaság hanyatlásának okairól. Hamarost ugyanezen folyamaton esik át a nagyvilág szinte minden gazdasága, melyek a népesség felemelésének kizárólagos lehetőségét továbbra is a munka kultuszának éltetésében és a nemzeti oligarchák hizlalásában látják.

A temérdek rendelkezésre álló és írásos beszámoló elemzése nyomán alapvetően hatféle dimenziója bontakozik ki a világ legnépesebb országa pusztulásának, melyek mindegyike egy alapvető fontosságú létskála, a spiritualitás és materializmus közti huzavona utóbbi javára való kibillentéséhez vezethető vissza.

Lássuk hát 6 fejezetre lebontva, miért vannak halálra ítélve a kínai gazdaságmodellhez hasonló módon üzemelő rendszerek.

A gazdaság működésének semmi köze a lakosság igényeihez

A gazdaságok elsősorban azért omlanak össze, mert semmi közük a népesség valódi szükségleteihez. Ennek igazságáról könnyedén meggyőződhetünk, amint belefogunk a mai kapitalista munkáltatók apologetikájának hallgatásába. Magam korábban már szemléztem egy jellemző példát, mely az idei tusványosi fesztiválon zajlott „Munkaerőpiac a mesterséges intelligencia korában” című előadást vette górcső alá.

Az igazság egyszerű és magától értetődő: a kapitalizmus rendszere tökéletesen különálló ökoszisztémát alkot az emberiségtől. A valódi világ és az absztrakt tőkebirodalom közt tátongó széles szakadékot a kapitalizmus úgy hidalja át, hogy egyre több és több, alap esetben bőséggel rendelkezésre álló szükségletet von a maga kontrollja alá, majd önhatalmúlag szabályozza azok hozzáférését.

Ahelyett, hogy a rendszer szolgálná a társadalmat és biztosítaná a népesség igényeinek kielégítését, a társadalomnak kötelessége szolgálni a rendszert, mely akcióért cserébe az semmilyen ellenszolgáltatással nem tartozik a néptömegek részére.

Kifejezetten Kína szempontjából ez úgy materializálódik, hogy a kommunista párt bankjai által pénzelt vállalkozások felesleges infrastruktúrát építenek ki az ország területén élő temérdek törzsi közösség és autonóm területi lakosok részére, akik ezért cserébe kénytelenek beszüntetni önfenntartásra irányuló törekvéseiket, és a rendszer szolgálatába állni.

China Pedestrians

Számszerűsítve a következményeket, Kína GDP-növekményének kétharmadát az biztosítja 2008 óta, hogy az eredetileg önfenntartó vagy legalábbis autonóm közösségekbe tömörülő vidéki etnikumok ingyenes önellátás lehetősége helyett pénzért kénytelenek beszerezni a maguk szükségleteit, mint étel, fedél, ruházat, tisztálkodás.

Más szavakkal: minimális materiális javakért cserébe az emberek kénytelenek lelkükkel és életidejükkel kereskedni a munkaerőpiacon. Az ügyleten az emberek többet vesztenek, mint amit nyernek. Azért az egyharmad résznyi plusz előnyért cserébe idegen ültetvényen, idegen munkáltatóknak kénytelenek dolgozni, idegen körülmények között – akár dupla annyi munkaidőben, mint amennyit korábban földjeik megművelése követelt részükre.

Az absztrahált, kisajátított, majd mesterségesen kontrollált gazdaságmodell következménye, hogy az absztrakt gazdaság és a konkrét lakosság szükségleteinek biztosítása elválik egymástól.

Korábban már kifejtettem: megbéklyózó tulajdonaink, mint házaink, autóink, biztosításaink nem a magunk jóléte érdekében léteznek, hanem hogy minél megkötözöttebb szolgái maradjunk a szisztémának. Aki nem rendszerszolga, annak nem lehet autója, nem lakhat saját lakásban vagy albérletben és minden hónapban egyetlen befizetetlen csekk választja el a hajléktalanságtól.

China City Night

A rendszer egyirányú szolgálatának konkrét módját pedig a már emlegetett tusványosi beszéd kiválóan leleplezi.

Amikor az emberek a rendszert szolgálják, voltaképpen nem a maguk szükségletei és igényei kielégítése érdekében dolgoznak, ahogy azt a kapitalizmus hazudja nekik. Ehelyett a legtöbb munkaviszony magánérdekek kiszolgálását jelenti. A munkahelyek nem lakossági szükségleteket termelnek, hanem más vállalatok, esetleg az államhatalom infastruktúráját, munkaeszközeit, ellenőrző apparátusának ellátását biztosítják.

Kiváltképp modern „vívmányaink” nem a mi jólétünket teremtik meg. A legtöbb értékesített szoftvert vállalatok vásárolják, a felhőtárhelyekért magáncégek fizetik a legtöbb pénzt. A munkagépek, energia-generálás és gyakorlatilag mindennemű nyersanyag a magánvállalatok és állami szervek tömkelegének igényeit szolgálják. A nagyvállalatok tehát minden esetben az absztrakt, emberi értékektől és szükségletektől elválasztott magánszektor kiszolgálásáért léteznek, nem pedig a humán igények biztosításáért.

Az egyre inkább egyirányú viszonyrendszer lényege: az emberek dolgozzanak minél hosszabban, teljesítsenek egyre többet gyakorlatilag stagnáló vagy egyenesen csökkenő reáljövedelmekért cserébe. Minél inkább az emberi szükségletek kielégítése egy adott szektor feladata (pl. élelmiszeripar, könnyűipar, szociális foglalkozások), annál alacsonyabbak az elérhető jövedelmek.

Hard Working Rural Woman

Minél inkább a vállalati profitabilitás felsrófolását biztosítja egy adott szektor (p. informatika, MI, nagyvállalati pénzügy) annál magasabbak a fizetések. A rendszer tehát azon az elven működik, hogy a maga zabolázatlan növekedésére elszipkázza az emberiség kiaknázható munkaidejét és életerejét (rákbetegség). Az emberek nem a maguk igényeinek biztosítására dolgoznak, hanem a rendszer táplálásáért. A rendszer feltétlen szolgálatukért nagyjából annyit ad nekik vissza, amennyiből újabb egy hónapig éppen elkerülhetik az éhínséget vagy a kilakoltatást.

A jövedelmek szerte a kapitalista világban erre a szintre vannak beállítva. Ahol magasabbak az elérhető jövedelmek, ott több a követelmény. Olyan, más szektorokban luxusnak számító követelményeket vernek az elit munkahelyeken alkalmazottként dolgozó emberekre, mint folyamatos továbbképzések súlyos százezreken, dresszkódnak megfelelő öltöny és nyakkendő viselete, autó és jogosítvány, idegen nyelvek ismerete, csapatépítő tréningeken való részvétel stb.

Amely jövedelmet az ember megkap, azt mind kénytelen maradéktalanul visszatáplálni a rendszerbe.

Kína gazdaságában mindez hatványozottan jelenik meg, merthogy az ország gazdasági lehetőségeit kevésbé mozgatja a buborékpénz-financializáció a nyugati neoliberális országokénál. Ez azt jelenti, hogy a lakosság jövedelme, s ezzel párhuzamosan persze a magánszektor profitja nem nőhet az ország objektív gazdasági lehetőségeinél nagyobb mértékben.

Kinai Arus

Ha nem lehetséges hitellel pótolni a kieső jövedelmeket vagy profitabilitást, a kapitalizmus egyetlen lehetősége a reáljövedelmek megvágása a munkaerő részére, illetve csődbemenetel vagy radikális leépítések a nagyvállalatoknál.

Kína épp ebbe a csapdába esett bele. A COVID előtt tömegével ömlött az országba a külföldi tőke, csakhogy e források a zéró COVID politikának köszönhető heveny terror következtében teljességgel kiszáradtak. Annak ellenére, hogy Kína belső gazdasága nem eladósodásból fedezte a maga növekedését, annak potenciálját nagyon is meghatározta az egyre csak hanyatló profitokkal kecsegtető nyugati kapitalizmussal szemben busás megtérülés után szaladgáló nemzetközi finánctőke.

Ennek nyomán a bedőlt devizahitelek és kilakoltatottak százmillióit maga után hagyó pénzügyi szektor Kína növekedésében látta a busás profitabilitás ígéretével kecsegtető tőkehegemónia visszatértét.

Hogy mit sikerült e lehetőségekből Kínának kamatoztatnia? Az emberek függetlenségének felszámolásán felül jobbára semmit.

A helyben üzemelő finánctőke pontosan ugyanazt az ostoba baklövést követte el, amit nyugaton a 2008-as válság előtt: felhúzott egy rakás felesleges (egyes számítások szerint akár 1 milliárd) értékesíthetetlen, lakhatatlan, minőségtelen ingatlant. A hasonló jellegű építményeket az amerikai közgazdász szleng McMansion-öknek keresztelte el.

A különbség egy gusztustalan ronda McMansion és Kína semmi közepére épített millió fős lakótelepei között, hogy a kínai emeletes házak többsége konkrétan életveszélyes, néhány év alatt szétbomlik, emellett a nemzetközi szinten bejáratott biztonsági és építészeti szabályokat jóformán egyetlen kivitelező sem tartja be.

2008-20 között kiépült Kínában egy patyomkin-kapitalista modell, aminek egyetlen célja a helyi lakosság lefoglalása felesleges, meddő, lélekgyilkos munkával. Az emberélet, az emberi szükségletek viszont mit sem számítottak a gazdasági tervek megfogalmazásánál. Hogy ennek mi a konkrét, kiváltó oka, arról a következő fejezetek nyújtanak részletesebb betekintést.

A munka kultuszának istensége

A modern munkakultusz lényege: minél inkább haldoklik, annál inkább bizonyítani szükséges annak mindenhatóságát.

Amikor a munka leépít és gyilkol, szükséges minél több szükséglet biztosításának lehetőségét hivatalos munkavégzéshez feltételül kötni.

Idehaza tudjuk, hogyan zajlik ennek folyamata. Lássuk, hozzánk képest miféle különbségek mutatkoznak meg Kínában.

Az önfenntartás lehetőségének már többször taglalt megvonása képezi az aberrált munkakultusz istenségének egyik tartópillérét. Ám mindez önmagában nem elég. Ahhoz, hogy a lakosság örökkön örökké zabolázható szolgája maradjon a szisztémának, szükséges a kapitalizmus egykori tartópilléreinek tekintett anyagi biztonság és megtakarítási lehetőségek felszámolása. Ne lehessen elmenekülni a szisztémából ama felkurjantás mentén, hogy én már szorgalmasan ledolgoztam X évet, jár nekem a nyugdíj, vagy félretettem Y millió forintot, amelyből kényelmesen élek, mint Marci hevesen, hagyjon mindenki békén.

Kínának nem szükséges komolyabban törnie magát akarata érvényesítésére, hiszen ahogy egy papíron magát kommunistának hazudó államhoz illik, Kínában semmilyen mértékű szociális háló, anyagi vagy szellemi biztonság, de még vallási vagy spirituális tartást nyújtó hitrendszer sem áll a népesség szolgálatába.

Daniel Marchal F2d6hc6gvco Unsplash

Akitől az önfenntartás esélye megvonásra kerül, egyéb lehetősége nem is marad, mint halála napjáig hűségesen szolgálni az elnyomó szisztémát.

Kína univerzális munkaszervezési rendje a hírhedt 996 modell (reggel 9-től este 9-ig, heti 6 napon át). A kötelező érvénnyel elvárt hetvenórázás akkor sem állhat le, ha éppen nincs mit termelni.

Itt lép be újból a képbe a pártállam, amely készségesen megszervezi a hatalom és magántőke közti együttműködés körülményeit a lakosság szimbiotikus elnyomására.

Ha nincs mit előállítani, húzassunk fel a munkásokkal több millió teljesen szükségtelen, éveken belül összedőlésre ítélt tömbházat. Beszédes adat, hogy Kína három éven belül több betont használt el, mint a komplett amerikai gazdaság száz év alatt!

A felesleges dolgok termeltetésének vagy a tőke meddő projektekbe való ölésének persze nyugaton is dúsgazdagon burjánzó szokása alakult ki. Elegendő csak a köznevetség tárgyává lett Juicero gépekre gondolni, vagy Elizabeth Holmes Theranos-csalására, ami több milliárd dollár ingyen pénz felszipkázását követően sem produkált semmi eredményt.

Ám Kína valami egészen más dimenziókat ostromol e szempontból is.

Ha a szélsebesen pusztuló házak milliószám való felhúzása sem elég, hát exportáljuk ki munkaerőnket a nagyvilágba.

2013-ban jelentette be a Kínai Kommunista Párt a Belt & Road Initivative névre keresztelt infrastuktúra-fejlesztési csomagot. Ennek keretében, mely programra 150-nél több ország regisztrált, a kínaiak vállalják elmaradott vagy akár teljesen fejlett országok vasútjainak, közútjainak, középületeinek, közlekedési infrastruktúrájának, gátjainak, energiaellátó vagy tengeri szállításra alkalmazható építményeinek felhúzását!

Temérdek ország – kiváltképp a nyugati imperalista gyarmatosítás alatt sínylődő afrikai népek – üdvözli Kína gazdaságprogramját, mivel Amerika gazdasági bérgyilkosaival ellentétben azok legalább adnak is valamit a helyi népességnek a tartós eladósodásért cserébe. A program fő érdekessége nem is ez, hanem hogy a pártállam az efféle beruházások esetén szokásos helyi munkaerő helyett a kínai munkásokat vezényli ki az építkezések színhelyére!

Ha már odahaza sem tudnak elegendő szolgaságot biztosítani a népesség részére, hát küldjük őket külföldre építkezni állami pénzből. Zseniális!

Nem itt áll meg azonban Kína hanyatlása. Amennyiben volna értelme az elvégzett munkának, talán elfogadható indoklás volna, hogy a munka előre lendíti a népesség létszínvonalát. Ám ilyesmiről szó nincs, pláne a kínai értelemben vett munkakultusz tekintetében.

Visszajelzés
0 hozzászólás
Beágyazott kommentek
Minden hozzászólás