A hitel egy olyan konstrukció, amely ellentétben a közhiedelemmel nem a lakossági banki megtakarítások kihelyezésével keletkezik, hanem a bankok hozzák azokat létre a semmiből. Annak a pénznek, melyet a bankok, s egyre inkább az állami aktorok (lásd CSOK, babahitel) a zabolázatlan hitelezéseikkel a népességre zúdítanak, inflációgerjesztő hatása van a rá testált kamatoknak, büntetéseknek, kezelési költségeknek és egyéb díjtételeknek hála.
Ha jobban meggondoljuk, a hitelből megvásárolt lakás nem egyéb, mint háromszoros fogyasztói árcédulát elnyerő létszükséglet. A hitelezés tehát két oldalról is fojtogatja a munkás osztályt: egyfelől a háromszoros fogyasztói árszínvonalával kiárazza kezdetben az alsó 2-3, aztán 20-30, végül akár 90 százalékot is a fedélhez jutás esélye alól, másfelől – mivel az adósságszolgálat a személyes szükségletek abszolválása elé sorolódik – megakadályozza a fontosabb létszükségletekhez jutást, melyeket aztán a gazdagok markolnak fel, atombunkereikben felhalmozván a nagyker áron vásárolt temérdek élelmet.
Amikor ugyanazon termék fogyasztói ára háromszor magasabb a keményen dolgozó kisember számára pusztán ama tényező végett, hogy nem telik neki azt készpénzből megfinanszírozni, ugyanakkor egy dúsgazdag milliárdos zsebből kipengeti az ingatlan összegét, mindebből logikusan következik, hogy a szegények létfenntartása többe kerül a gazdagokhoz képest. Akik viszont a maguk jövedelméhez mérten fillérekért markolhatják fel a lakásokat, hogy azokat Airbnb apartmanokká formálják, hajléktalanságba taszítván a létfenntartás kényszerének kiszolgáltatott, keményen munkálkodó lakosságot.
Immár az élelmiszert is kiüti a munkásosztály szája elől a burzsoázia, hamarosan tehát az élelemhiány is felüti fejét a dolgozó osztályok körében.
Az adósságszolgálat tehát nem egyéb egy improduktív fizetési kényszernél, amely sokszorosra növeli a létfenntartás költségeit, viszont nem keletkeztet új fogyasztói javakat.
Most minden bizonnyal habzó szájjal hörögnek a kapitalisták, hogy a vállalatok ugyanúgy eladósodottak, mint a lakosság, őket mégsem sajnálja senki. És valóban, az élelemipar termékei árszínvonalának 40%-át a törleszthetetlen adósságok képezik.
A gyártó, termelő szektorok ugyanúgy a totális csőd felé zakatolnak, mint a népesség. Csak hát akad egyetlen aprócska különbség: a vállalatok korlátolt felelőssége, amelynek hála nem lehet tőlük több pénzt elvenni, mint amennyit a végrehajtók a vállalat felszámolásából nyernek. A lakosságnál nem így van! Rájuk korlátlan felelősséget erőszakol a szisztéma, az ő számláikat akkor is halálra fosztják, ha már hó végén nem marad miből vajas kenyeret venni a gyereknek!
S így jutunk el második tényállításunkig, mely kimondja:
Az adósságok nem semlegesek!
A semleges adósságok ideológiai hazugságának alappillére a már nevezett „kihelyezett megtakarítások” doktrínája, aminek semmi valóságalapja nincsen.
Olyannyira hazugság ez, hogy a 2010-es évtized során több nagyhatalmú bank írásbeli nyilatkozatban volt kénytelen kiigazítani a közgazdászok hazudozását, hogy a bankok a betétbe helyezett megtakarításokat helyezik ki adósságként, mondjuk jelzálogba vagy vállalati hitelként.
A valóságban hitelkérelem esetén minden bank a semmiből állít elő kreditpénzt (úgymond betáplálja a számjegyeket), amely aztán megjelenik az adós folyószámláján.
Ennek ellenére, mintha mi sem történt volna, továbbra is nyakló nélkül oktatják a full kretén baromságot a gazdasági egyetemeken.
Mindebből több következik, mint amit egyszeri laikusokként el tudnánk képzelni.
A semleges adósságok elve szerint, melynek ideológiai alapját a kihelyezett megtakarítások meséje adja, igazából mi, az összemberiség kizárólag saját magunknak tartozunk a hitelbe kihelyezett pénzzel. Hiszen minden kiadott peták, miután megforgatják, végül ugyanoda köt ki: elindul a hitelpénz egy szorgosan kuporgató polgár zsebétől a jelzálogosig, ő kifizeti ebből az összegből a tervezőmérnököt, a kőműveseket, az építőanyagot, az engedélyeket. Átkerül hát a pénz az ipargazdasági szereplőkhöz. Azok tulajdonosai nyilván adófizetésre és nyersanyag-beszerzésre, munkásai pedig élelemre és fogyasztási cikkekre költik jövedelmüket. Tart még egy ideig a körforgás, mígnem ezek az oda-vissza kerengő forintok valami földöntúli varázslat nyomán egyszercsak visszajutnak a bankhoz, onnan meg a kuporgató kispolgár zsebébe.
Kár, hogy e tündérmesének köze nincs a pénz valós keletkezéséhez. Ha egy aktor (a már nevezett bankszektor) jogosultságot nyer pénzteremtésre a semmiből, annak következménye igazán többrétű!
Először is, immár nem magunknak tartozunk a pénzzel. Nincs ott a lánc végén egy kuporgató kispolgár, aki életen át való kemény munkáját szeretné kamatozva látni, s ennek érdekében nyilvánvalóan jogos akció a fizetésképtelen áldozatokat fejtetőre állítani, majd addig rázogatni őket a lábuknál fogva, mígnem zsebeikből kipotyog az összes rejtegetett apró a következő havi részlet befizetésére. A lánc elején és végén egyaránt egy bank vagy az állam áll (ennek a két szereplőnek van jogosultsága semmiből pénzt teremteni), melyek olyan pénzzel adósítják el az emberiséget, a magánszektort, de még saját magukat is, amely pénz ellenértéke nem létezik a gazdaságban már megtermelt termékek és szolgáltatások formájában, azért a pénzért korábban soha nem dolgozott meg senki. Ráadásul a kihelyezett megtakarítások meséje ellenében a hitelpénz pályafutása nem alulról, a dolgozó népesség köréből indul és jut vissza megtöbbszöröződvén ugyanoda, hanem legfelülről.
A lakossági hitelezés tehát a szegények szükségleteinek árszínvonalát a kamatszolgálat kényszerének köszönhetően sokszorosára drágítja, míg a gazdagok igényeit érintetlenül hagyja, voltaképp olcsósítja. Ha a pesti panel egy dolgozó prolinak 30 millió forintos irányár mellett jelzáloggal terhelvén mondjuk 30 év futamidő mellett végül 90 millába kerül, akkor egy gazdag személy harmadáron tudja azt felmarkolni. Ilyen egyszerű a kamat-matek.
A hitelek tehát a jövedelmek disztribúcióját nem lefelé (kuporgató kisember), hanem felfelé (semmiből pénzt teremtő financiális és politikai elit) végzik! Minél több tehát a hitel a gazdaságban, minél inkább fuldokol lakosság az adósságban, a gazdagok annál gazdagabbak lesznek, a szegények pedig egyre nincstelenebb, egyre kifosztottabb zsellérekké vedlenek.
Michael Hudson amerikai közgazdász, a „Killing the Host” (a gazdatest halála) című, magyarul nem megjelent könyvében felteszi a kellemetlen keresztkérdést: ha mi magunknak tartozunk a fizetendő törlesztőkkel és kamatokkal, ki az a „mi”? A válasz pedig: a semmiből pénzt előállító, nekünk semmit sem adó, ellenben tőlünk mindent elvevő aktorok, kiknek kizárólag elszámolásos papírforma szerint tartozunk. Nem pedig úgy, hogy az illető bank vagy uzsoraszervezet nekünk bármit is ad jótéteményből.
A két kategória (adós + hitelező) még csak nem is találkozik egymással élete során. Akiknek az adós tartozik, azok tán soha a büdös életben egyetlen házat nem építettek fel saját kézzel, egyetlen zacskó chipset nem csomagoltak maguktól, egyetlen zsákra való krumplit nem kapáltak ki a földből.
Akik minket pénzzel eladósítanak, kizárólag ezt a feladatot végzik: a semmivel, amit adnak, kisajátítási jogot jegyeztetnek be saját maguknak a nincstelen lakosság által előállított mozdítható és mozdíthatatlan javakra. Ezután már csak arra szükséges kínosan ügyelniük, hogy a hitelfeltételeket, kamatok és törlesztőrészletek, büntetés-tételek és a gazdasági válságok ütemét aszerint állítsák be, hogy rendre bedőljön a hitelek java része, de ne annyi, amely már magát a bankrendszert is magával rántaná a sírba.
Amikor te térden csúszva hitelért kuncsorogsz a banknál, kétféle jogosultságot helyezel át saját tenyeredből az övébe: mindennemű létszükségleted totális KÜLSŐ kontrollját, illetve az általad fáradságos munkával előállított javak automatikus és alanyi jogú kisajátítási jogát.
A banki hitel tehát nem egyéb, mint a nyújtott semmiért cserébe ingyen örök uralkodási jog bejegyzése az ember teste, elméje, s ami még fontosabb, lelke felett. Az eladósított ember többé eredendően nem lehet ura saját gondolatainak, cselekedeteinek, kiváltképp erkölcsi és morális iránytűjének. Halála napjáig egyetlen kizárólagos gondolata az aktuális havi törlesztőrészlet és a szükségleti kiadásai előteremtése körül foroghat.
Mivel szükségletei egyetlen dimenziójának kulcsa sem az ő kezében van, ezért a megfelelés kizárólag önfeladás által abszolválható. Az embernek messzire kell hajítania magától lelkiismeretét, életcéljait, alárendelni létszükségletei kielégítését egy totálisan kiszámíthatatlan és önkényes körülmény-hálózatnak, hogy úgymond a puszta létezés jogát újabb harminc napon át magáénak tudhassa.
Az ingyen rabszolgaság feltétele tehát a lélek tagadása, azaz a kárhozat alanyi jogú és önkéntes felvállalása.
A lakosság megfizethetetlen hitelei a milliárdos burzsoázia zsebébe vándorolnak, akik kiviszik a pénzt offshore-ba. Innentől lehetetlenség megfizetni az adósságokat, mivel a gazdaságban keletkező pénz 97%-a jelenleg adósság által jön létre. A milliárdosok összvagyonának értéke közel megegyezik a lakosság, államok és magángazdasági szereplők megfizethetetlen adósságai összegével.
A fiktív tőke (értékpapírok, kötvények, részvények, kamatok, melyek kizárólag névértékkel bírnak) funkciója tehát végeredményben az emberek alsó 99%-ának korlátlan adósrabszolgaságban tartása az 1 százaléknyi ingyen élősködő alanyi jogú szolgálatára. Akik semmit nem adnak, hanem a privilegizált szolgakultusz engedélyezését végzik, miközben úgy keverik a lapokat, hogy az ember eme „lehetőség” kérvényezése nélkül ne maradhasson életben.
E szisztéma logikus következménye az egyre tetemesebb és megfizethetetlenebb semmiből előállított adósság fényében egy olyan nagy nyomorúság lesz, melyhez fogható soha nem volt, és nem is lesz ezután sem.
