Hiába adogatják lelkesen egymásnak a kilincset a kapitalista közgazdászok a rendszerük folyamatos hanyatlásának és pusztulásának bizony hitványát magyarázandó, csak nem akaródznak rádöbbenni ama keserű tényre, hogy az összeomlás lényegi gyökéroka nem az egyes és specifikus ilyen-olyan jogszabályokban, adónemekben, kormányzati intézkedésekben keresendő, habár ezek némelyike nyilvánvalóan segédkezet nyújt a pusztulás eszkalálódásának. A valós, rendszer végső elmúlását keletkeztető legfőbb tényezők annak belső felépítésében, ideológiai alapjaiban bújnak meg.
Maga a kapitalizmus alapjában véve úgy van megkonstruálva, hogy annak működési rendje (már ha lehet a zabolázatlanul tomboló tőkés önkényuralmat egyáltalán rendnek nevezni) EREDENDŐEN magában hordozza a totális önmegsemmisítés genomját. A külső tényezők tehát legfeljebb katalizátorként siettethetik vagy késleltethetik a folyamatot, de végeredmény, azaz a rendszer elhalálozása tökéletesen kikerülhetetlen.
Az alább kifejtendő két tényező határozza meg lényegében a kapitalizmus végső pusztulásának irányvonalát. Mivel ezekre sem a pártállami apparatcsikok, sem az agymosott rendszerapologéta ideológusok, pláne a szellemi sötétségben tartott közgazdászok még csak rá sem kívánnak tekinteni, bűvészkedhetnek ezen aktorok úgy a számokkal, ahogy akarnak, verhetik újabb meg újabb büntetéseiket a kapitalista „munkaparadicsom” „jólétét” szabotáló lakossági aktorokra, koncentrálhatják a gazdasági hatalmat egyre vagyonosabb oligarchák kezében, a kapitalizmus végső leépülését még csak megingatni sem fogják szánalmas és kétségbeesett akcióik.
A kapitalizmus egyáltalán nem lakossági szükségleteket termel (csak részben)
Az egyik legnépszerűbb kapitalista tévhit mind a tőkés hatalmak, mind a pártállamok részéről, hogy a rendszer teljes egészében kizárólag az emberiség szükségleteit állítja elő, ezért hát az abszolválható jövedelmek és kiadások hányada tökéletes balanszban lesz egymással. Mindenki annyi pénzt keres, amennyiért megdolgozik, az egyének részéről beszerezhető szükségletek és személyes igények mennyisége pedig tökéletesen leképezi a gazdaság össz-teljesítményét.
A kereslet-kínálat primitív törvényének hála, melyen túl a kapitalista közgazdászok java része nem is lát el, automatikus tényként rögzül nevezett aktorok hüllőagyában, hogy a rendszer által kínált termékek és szolgáltatások árszínvonala rendre aszerint állítódik be, hogy az emberek legalsó keresleti csoportba tartozó hányada épp megengedhesse magának a létszükségletek vásárlását, a magasabb jövedelműek pedig természetesen tovább bővíthetik igényeinek az egyre minőségibb portékák, valamint a luxuscikkek felé.
Lényeg a lényeg, az elvakult gazdasági aktorok szerint egy kapitalista rendszerben nem létezhet sem hiány, sem erőforrások rossz és hatékonytalan allokációja, mert az efféle akciókat a piac láthatatlan keze bünteti.
Olyannyira bebetonozott dogmája ez a kapitalizmusnak, hogy bárminemű hiány a rendszeren belül a közgazdász dogma szerint kizárólag vagy externália (rendszeren kívüli tényező, tehát uszkve külső szabotázsakció), vagy szocializmus lehet, amikor az állam a törvényeivel és tervgazdaági intézkedéseivel beleszól a tökéletes magánaktorok rendre optimális tevékenységébe.
Nos, a valóság egyáltalán nem találkozik a kapitalisták képzelgéseivel. Kiváltképp az utóbbi négy évtized során temérdek olyan szektor virágzott fel és bukdácsolt válságról válságra, melyek vagy az égvilágon semmit nem termelnek, vagy pedig egyáltalán nem a lakosság igényeit ellátó szolgáltatásokat kínálnak.
Ilyenek a pénzügyi befektető cégek, a bankok, a tanácsadó vállalatok, vagy – hogy néhány produktív szektort is említsünk – olyan techcégek, melyek vállalati szoftvereket állítanak elő, vagy kizárólag irodaházak, hotelek, cégközpontok felhúzását vállalják ingatlanipari szereplőkként.
Ugyanígy az állami szabályozásoknak való megfelelést kontrolláló jogászok, számlázószoftverek, készletnyilvántartók, ellenőr-apparátusok szintén improduktív aktorok a kapitalizmusban, melyek semminemű lakossági szükségletet nem állítanak elő, mégis jogosultak ezek a dolgozók élelmére a boltban, iparcikkekre a háztartásaik berendezéséhez, filmet nézni a plázában, holott ezek egyikének előállításához sem járulnak hozzá tevőlegesen.
Még a lakosság tagjai sem menekülhetnek az improduktív és lélekgyilkos kényszermunka kötelezvényétől. A bullshit munkák térhódítása végett olyan munkakörökbe kényszerítik bér -és adósrabszolgák milliárdjait, ahol életük minden percét tölteni kötelesek, viszont munkahelyen tartózkodásuk megint csak nem állít elő semmi értékelhető javat vagy szükségletet. A munka alapú társadalom tehát az értelmetlen, lélekölő, improduktív erőfeszítések kényszer-szisztémája.
Innen bontakozik ki ama érdekes paradoxon – melyeket egyébként temérdek szemszögből és sok szempont szerint több cikkemben már megvilágítottam -, hogy az emberi szükségletek voltaképpen legutolsó helyre sorolódnak a kapitalizmusban, magát a rendszert egyáltalán nem érdekli, mire van a lakosságnak – akár a túlélés érdekében – feltétlen szüksége.
Kezdve az eredeti tőkefelhalmozással (elkerítések, frissen szabaddá lett parasztok visszazüllesztése bérmunkásokká), folytatva az ipari kapitalizmus korával (totális bérrabszolgaság, amikor a munkásság jövedelme olykor alulmaradt a létfenntartás költségeivel szemben, tehát az emberek negatív jövedelemért robotoltak), befejezvén az erőszakos téeszesítéssel és kolhozosítással (amikor a parasztok kényszerítve lettek arra, hogy az őket sanyargató apparatcsikok, a városokban tankokat gyártó ipari munkások élelmét előállítsák, majd azt kénytelenek legyenek jutányos áron eladni az elnyomóiknak) a rendszer működési rendje mindig arra ment ki, hogy az emberiség kényszerből és alternatív lehetőségként kizárólag a korai elhalálozás perspektíváját elnyervén élete végéig szolgálja az őt kiszipolyozó, kizsákmányoló, rabszolgaként tartó rendszert.
Az általuk kényszerűen előállított termékek és szolgáltatások halmaza nem a hozzájuk hasonló termelő parasztok, iparmunkások, vagy akár doktorok asztalán landol cserealapon, hanem ama hivatalnokok, banki hitelezők, iparmágnás nagyfőnökök és élősködő rendszerideológusok szájában, háztartásaiban, családtagjai ruhatárában, akikről életükben nem is hallottak, viszont akik az ő hathatós gyötrésüket és napi szintű kiszolgáltatottságban tartásukat a távolból végzik.
A kapitalizmus tehát egy olyan kikapcsolhatatlan szipolyozó masina, amelyben az ember élete elvételének fenyegető árnya mellett képtelen minden alkotóképességét, erejét és idejét feláldozni. Az így létrejött termékek és szolgáltatások egy önkényes elosztórendszerbe kerülnek, ahol a hatalmi hierachia tetején állók a komplett összgazdaság termékeit vagy azok pénzügyi ellenértékét alanyi jogon lefölözhetik, a maguk kénye-kedve szerint oszthatják el, jutalmul pedig visszaböfögik a maguk többször emésztett, oda-vissza forgatott és temérdek méreganyaggal vegyített ürülékét a szolgatársadalom szájába.
Így keletkeznek a csaknem mindennemű tápanyagaikat elvesztett feldolgozott élelmiszerek, a spontán széteső háztartási eszközök, illetve a lakhatás árszínvonalát megháromszorozó adósságok is.
A hasznos cikkek és salakanyagok összeragasztgatásának hála az emberiségnek semmi választása nem maradt, hogy mit egyen, hol lakjon, kinek rabigáskodjon, mikor hajtsa álomra a fejét. Földi léte minden mozzanatát egy láthatatlan aktoroktól függővé tett körülmény-rendszer kontrollálja, amelyből való szabadulásnak már csak a gondolatával való kacérkodás egyenlő az élet azonnali kimúlásával.
Mivel a kapitalizmus javarészt egyáltalán nem emberi szükségleteket termel, ezek elosztása pedig nem a mindennemű önrendelkezésüktől megfosztott egyének kezében van, ezért nyilvánvaló annak ténye, hogy a rendszer igenis generálhat súlyos hiányokat akár a legszükségesebb termékekből, vagy az emberek bizonyos hányada kiárazódhat az alapvető létszükségletekhez jutás lehetőségéből, mint pl. fedél, illetve hogy az ember sokszor annyi erőfeszítést kénytelen táplálni a rendszerbe, mint amit aztán ellentételezésként visszakap belőle. Tagadhatatlan tehát a szisztéma vérmes élősködésének ténye.
Hogyhogynem az ipari kapitalisták már a 70-es években rájöttek erre az igazságra, miután tapasztalták profitrátáik földbe fúródását. Természetesen a kánonból kiénekelni lehetetlen, ezért nem hatoltak le a rendszer mélyében fekvő gyökérokokig a probléma megoldására. Ehelyett megkérték a finánctőkét, hogy az általa generált 1929-es nagy gazdasági összeomlás után ötven évvel térjen vissza a porondra, és az emberek elégtelen keresletét, illetve az iparvállalatok zuhanó profitráta nyomán immár fedezhetetlen kapacitás-fejlesztési költségeit egészítse ki lakossági és vállalati hitelezéssel.
A 70-es évek óta a lakossági szükségleteket előállító vállalkozások java része, ideértve a mezőgazdasági, könnyűipari, háztartásieszköz-gyártó, szállítmányozó és szociális ágazatokat, vagy masszívan veszteséges, tehát folyamatos állami szubvenció vagy tőkeinjekció nélkül elvérezne, vagy visszaadta szolgáltatásai istápolását az államnak (tömegközlekedés, szociális gondoskodás), legutolsó lehetőségként kiszervezte azt a harmadik világbeli országokba (élelemipar egy része, ruha -és gépgyártás).
A szabadulhatatlan adórabszolgaság életünk végéig kísérő következménye, hogy a jövedelemkülönbségek révén az infláció oly szintre rendezkedik be, hogy a szegényebb X százalék kiárazódjon egy adott szükséglethez való jutás esélyéből. A lakossági hitelekből vásárolt lakás, autó, fogyasztási eszköz ugyanis lényegében nem egyéb, mint a gazdag rétegekhez képest sokszorosára drágított termék.
Mivel a dolgozó lakosság nem bír elegendő kereslettel, a gazdasági aktivitás, pénzmozgás és GDP-növekedés java részét kizárólag a cégek közötti kereskedelem mozgatja, nem pedig a lakosság költekezése.
Az élő emberek közti kereskedelmet felváltotta az élettelen, viszont jogi személyiséggel rendelkező cégek kereskedelme. A profit abszolválását kívánó vállalatok egymásnak ajánlják fel termékeiket és szolgáltatásaikat, a cégek más vállalatok nyilvántartó szoftvereinek, szerverfarmjainak, logisztikai kiszolgáló-hálózatának kiépítését végzik, melyek szintén más cégek ugyanilyen jellegű igényeit elégítik ki.
Közben a lakosság lassacskán minden szektorban totális áruhiányt, mesterségesen gerjesztett hiányt (pl. albérletek piaca), elviselhetetlen inflációt, vagy ezek tetszőleges kombinációját kapja a nyakába, mert az emberi szükségletek biztosításában különben nincsen profit, tehát a kapitalista attitűd szerint akár mind nyugodtan éhen is dögölhetünk. Ha nincs profit, nincs élelemtermelés sem.
Akadnak ugyan kivételek, mint mondjuk a szórakoztatóipar, maga a komplett élelmiszeripar, illetve néhány kisebb szektor, ahol kizárólag lakossági igények kielégítése folyik, ám pont ezek vállalkozásai véreznek el immár százezerszám, ahogy láthatjuk azt a folyamatosan leépülő fesztiválokon és a megszűnés határán agonizáló agrárgazdaságokon.
A kieső profitot az államok kénytelenek busás ingyen szubvenciókkal kárpótolni, amelyek összege aztán kamatostul, inflációstul leverésre kerül ama népességen, akik adóikkal ezt a perverz felfelé tartó redisztribúciós szisztémát kényszerből megfinanszírozzák.
Mindez abból következik, hogy a lakosság a szükségleteihez képest kevesebb elkölthető jövedelemmel bír, nem tudja megfizetni a létezéséhez elengedhetetlen termékek és szolgáltatások díját a kizsákmányolásnak és a rá erőszakolt egyre magasabb mértékű adósságszolgálatnak hála.
A stagflációs válság kibontakozásáig a lakosság legnagyobb része adósságmentesen tudott magának autót, házat vásárolni és családot alapítani. Mostanra eljutottunk odáig, hogy az ember az örök bér -és adósrabszolgaság látszólag önkéntes felvállalása nélkül még álomra sem hajthatja a fejét sehol, pedig állítólag a 60-as évek óta megháromszorozódott (Magyarországon hatszorozódott!) a produktivitás mértéke.
