Ekkora vadkapitalista konglomerátumok iszonyat nyersanyag-igénnyel lépnek fel, melyekből országhatáron belül egész egyszerűen semmi nem létezik. Nem termelhető meg belföldön az egész lakosság részére elegendő élelem, energia. Fontos vegyi és építőanyagok hiányoznak az ipar fenntartásához.
Észak felől totális katonai blokád alatt áll az ország, így elfogadható árú földi közlekedéssel, akár vonatokkal, akár kamionokkal lehetetlenség eljuttatni oda a lakosság és a vállalatok szükségleteit kielégíteni képes termékeket. Egyetlen opció a légi vagy vízi szállítás, melyek mindegyike rendkívül megdobja az import-költségeket. Így Dél-Korea ipari és mezőgazdasági teljesítménye paradox módon egyszerre elégtelen és pazarló. Kiváltképp az energiaimport megszervezése keletkeztet heveny fejfájást az iparmágnás tulajdonosok részére.
Az izoláció és távolságok végett Dél-Korea legnagyobb kereskedelmi partnere Kína, pusztán ama indokból kifolyólag, hogy ők helyezkednek el legközelebb. A szükséges energia javát is innen szállítják. Ez rendkívül ingatag partneri pozíciót jelképez annak fényében, hogy Kim Dzsongun rezsimjének felszámolását ők és az oroszok gáncsolják.
Japán jóval stabilabb szövetséges lehetne, csak hát azok meg jobbára ugyanazon problémákkal küzdenek: elégtelen termőföld, végzetesen elöregedő társadalom, nyersanyag -és energiahiány. Plusz földrengések és cunamik. Tragikus módon egyik ország sincs kisegítve a másikkal való kereskedelemmel, mert hasonló jellegű hiányok gyötrik őket, egyik sem bír jelentős többlettel olyasféle javakból, melyek a másiknak hiányoznának.
Észak és Dél-Korea viszonya nemhogy nem javulna, de újfent elmérgesedőben van. Dél-Korea fiatalságának immár abszolút többsége hallani sem akar újraegyesítésről, mert a szegénységben és nyomorban tengődő északiak elviselhetetlen terhet pakolnának az ellátórendszerükre. Visszafelé is erősen hanyatlanak a kapcsolatok: Kim Dzsongun az idén bejelentette, hogy az észak-dél újraegyesítés többé nem lehetséges, továbbá Dél-Koreát nevezte meg fő felelősnek a COVID-járvány elterjesztéséért és az észak-koreai lakosság megfertőzéséért.
Dél-Korea kapitalista vállalatai dinasztikus alapon működnek, mindegyik konglomerátum egy-egy milliárdos család tulajdonában van, melyek már a koreai háború előtt is az elit családfákat alkották. Gyakorlatilag mindegyik nagy cég több ágazatban birtokol monopol vagy oligopol pozíciót.
Példának okáért a jól ismert Samsung nem kizárólag elektronikai és szórakoztatóipari cikkeket gyárt, hanem cukorfinomító, hajóépítő, gyógyszerészeti üzemeket, akkugyárakat, biztosító vállalatokat, IT-szolgáltatókat, marketing-ügynökségeket, hotelláncokat és életbiztosítókat egyaránt birtokol. A szintén elég nagy hírnevű LG telefonok és tévék mellett szintén gyárt félvezetőket, nyomtatott áramköröket, kozmetikumokat, ipari textilt, foglalkozik telefonelőfizetés-szolgáltatással, menedzsment-konzultációval, reklámszervezéssel, és még a Coca-Cola vállalat koreai piacra szánt üdítőit is ők palackozzák.
A 60-as évek „nagy gazdasági csodájának”, amikor éves szinten akár 30%-okat növekedett a GDP, a titka az volt, hogy a katonai diktatúra a bankóprést beizzítván szinte korlátlan ingyen pénzzel tömte ki e dinasztiák tagjait, kiket megbíztak a gazdaságirányítás teljes körű megszervezésével. Ennek nyomán a konglomerátumok teljhatalmat élveznek az ország gazdasági élete felett. Aki nem ezen cégek valamelyikének dolgozik, az kizárólag valamely beszállítójuknál élvezhet még mostohább fizetést és munkakörülményeket.
Mindezen tények automatikusan keletkeztetik, hogy az országban friss vállalkozóként elindulni tökéletesen lehetetlen, új termékek, szolgáltatások kiötlése egyet jelent az öngyilkossággal. A kapitalizmus tehát erőszakkal elfojtja az innovációt és megakadályozza a szabad piac, munkavállalás és vállalkozás érvényesülését.
Így jutunk el végre napjaink demográfiai összeomlásához.
A „csoda a Han folyón” kezdeti esztendeiben a koreai populáció gyarapodása egészen elképesztő, 6,0 feletti értéket vett fel. Innen sikerült lesüllyedni a már ismertetett 0,65-ös szintig, tehát a születésszámok megtizedelődéséig. Vajh’ mi történhetett?
Nehéz vázolni az idáig vezető folyamatokat (ez valóban temérdek könyv és kutatás átnyálazását követelné), mindenesetre napjaink megoldatlan és válságot súlyosbító problémái kapcsán igencsak részletgazdag értekezésekre lelhetünk az internet ilyen-olyan rejtett zugaiban.
Először is, Korea továbbra is elképesztően konzervatív családmodellt erőltet a népességre, amely totálisan inkompatibilis a kapitalista munkaszervezéssel. A gyerekvállalást kötelesek a fiatalok mindig évekkel előre megtervezni, mely folyamat kiküszöbölhetetlen feltétele a házasságkötés. Házasságon kívül jelenleg a koreai babák kevesebb mint 5 százaléka születik, ami egész Kelet-Ázsia második legalacsonyabb száma Japán után. Ez az érték vetekedik a saría törvényét alkalmazó muszlim nemzetekével.
Csakhogy e szélsőséges tradicionalizmust nem indokolják sem vallási követelmények, mivel a lakosság többsége ateista vagy agnosztikus, sem a lakosság életlehetőségei. Egész egyszerűen nincs hol elhelyezni a gyerekeket, az anyuka és apuka olykor teljesen különböző városban dolgozik, a szülők meg száz kilométerekkel arrébb agonizálgatnak teljes magányukban. Egy vérkapitalista társadalomban ugyanis nincs kívánságműsor, valaki vagy oda költözik, akár jövedelme egészét feláldozván a rendszer javára, ahol munka van, vagy a felelőtlenül szaporodgató polgárokat várja a mélynyomor és a gyermekeik családvédelmi hivatal általi elvétele.
A szélsőséges tradicionalizmus és a megélhetés kényszere tehát kétfelé feszíti a fiatalságot, ezért az be is huppan szépen két szék közt a pad alá. Ez a belső széthúzás a komplett társadalmat keresztbe-kasul mételyezi. Lássuk csak, miképp teszi.
Az Észak-Koreával való szélsőséges tenziók végett továbbra is kötelező sorkatonai szolgálaton esnek át a fiatal férfiak, és a nagy átlagban másfél évet felemésztő kötelezettség alól még a K-pop idolok sem nyerhetnek mentességet. Ez idő alatt a frissen végzett, pályakezdő lányok elorozgathatják a cégekben az összes valamire való munkahelyet, így a pórul járt nemzetszolgálóknak marad a kulimunka rosszabb fizetésekért és körülményekért.
Mivel a nők nem viselik el, hogy maguknál „alacsonyabb rangú” férfiakkal randizzanak, így a párkapcsolat-mentes incelek jelensége turbó fokozatra kapcsolva mutatja meg magát Koreában, amelynek hála a fiatal férfiak egyre reakciósabbá válván szélsőségesen jobbra tolódnak.
A lányok érdekes módon ezzel ellenkező orientációjú mozgást hajtanak végre: mindinkább balra és a liberális irányba húznak. E két szélsőség aztán nyilván valahol a senki földjén találkozik.
A nemek közti viszony elmérgesedése az egyik legkeményebb folyamat a koreai társadalomban, mert semelyik országban a világon nem különbözik el ily szélsőségesen a férfiak és nők politikai állásfoglalása. Amerika cicaharca a woke és a Qanon-szekták közt kutyafüle Koreához képest.
A koreai feminizmus az egyetemi campusok befoglalására és nők ideológiai agymosására építő amerikai modellel ellentétben nagyban hagyatkozik a tömeges aktivizmusra és az ennek lehetőségeit közrefogó, elég lanyhán definiált 4B mozgalom útmutatásaira. Az elsősorban interneten szerveződő közösségeket, fórumokat tömörítő 4B (= 4 nem) körök tagjai visszautasítják a férfiakkal való randizást, szexuális kapcsolatot, házasságot, valamint a gyerekszülést.
Egy nőnemű MGTOW mozgalommal állunk tehát szemben, melynek roppant egyedi koreai karakterisztikája, hogy tagjai állítólag ugyanolyan homofóbok és transzfóbok, mint a nyugati világ párkapcsolatokból kivonuló hímnemű remetéi.
Jelen demográfiai folyamatok a feminizmus elburjánzását figyelembe nem véve is kétségbeesett és reménytelen helyzetet jeleznek. A koreai kormány ugyan épp az idei évben hirdetett vészhelyzetet a tragikusan alacsony születésszámok végett, ezek több mint megháromszorozása (!) volna szükséges a létszámnövekedés visszaállításához, ami egész egyszerűen tökéletesen megvalósíthatatlan folyamat.
A tendencia nem hogy megfordulna, de a szörnyű statisztikák folyamatosan tovább romlanak: 2020-ban a nők termékenysége 0,84-es arányt ért el, innen 2021-re 0,78-ra, 22-ben 0,72-re süllyedtek. Idén júliusban, amikor a vészharangokat az állam megkongatta látott nyilvánosságot az e cikkben többed alkalommal is citált 0,65-ös arányszám.
Előrejelzések szerint 50 év múlva a koreai népesség több mint fele 65 év feletti rokkantnyugdíjasként tengeti nyomorúságos élete hátramaradt esztendeit, miközben a munkaerőpiacot és a katonai szolgálatot a jelenleg hadra fogható létszám kevesebb mint fele fogja fenntartani, illetve ellátni.
Végezetül, egyáltalán nem járnak jobban azok, kiknek sikerül nagy nehezen, nyűglődések közepette 1-2 gyermeket méhükből kibocsájtani. Kiváltképp a gyermekek sínylik meg a koreai társadalom veszett élhetetlenségét.
Az iskolás gyermekek hajnali 6-kor kelnek, majd este 9-kor fejezik be napi tanulmányaikat. Nem vár ígéretes jövő ama fiatalokra, kik nem abszolválnak nagy sikerrel legalább 1-2 tanulmányi versenyt, nem járnak temérdek különórára és iskolán kívüli foglalkozásra a jövendőbeli karrierre felkészítésképp.
Egy tipikus szöuli egyetemen jóval keményebb felvételi vizsga zajlik, mint a Harvardon. Az egyetemi évekre oly kizsigereltek, lelkileg halottak lesznek a fiatalok, hogy mindennemű energiájukat elveszítik a rendszer további szolgálatához. Innentől marad vagy az élethosszig tartó robotmunka értelem, cél s utódok nélkül, vagy a totális társadalmi kitaszítottsággal együtt járó lázongás.
Korea reakciós konzervativizmusának hála a válság nemhogy megoldása, de puszta csillapítása sem lehetséges bevándorlás által. A helyi vállalatok munkakultúráját gyakorlatilag lehetetlen egy külföldről érkezett vendégnek elviselni, a lakhatás megoldása szinte képtelenség, a letelepedés lehetősége iránti érdeklődést pedig szinte nullára redukálja, hogy az állam nem ismeri el a kettős állampolgárságot.
Na, innen szép nyerni.
