Notórius hazudozásra és életképtelenségre neveli gyermekét a túlontúl szigorú szülő

0

Évezredes harc dúl azon tekintetben, vajon az erőszakos autoriter, vagy inkább a mimózalelkű, mindent megengedő nevelés-e az egészséges felnőtté válás szent Grálja. Az erőszakos apukák-anyukák ökölrázva követelik a jogukat a szíjhasításhoz, míg a békésebb szülők óbégatva törő-zúzó gyermekeik tombolásának sem állítanak útjába akadályt.

Maga a kérdés nehezen eldönthető pusztán annak okán, kinek a gyerekeiből lesznek életképes felnőttek. Az életképesség fogalmáról is érdemes volna diskurálni egy kicsit. Vajon a rendszeres otthoni verések nyomán könyörtelen szociopatává váló cégvezető az ideális embertípus, vagy inkább a mindenkivel jóban lévő, beilleszkedésre alkalmas, szorgalmas, ám kihasználható altruista?

Egy dolog egészen biztos. A neveléstípusok két szélsősége bármelyikének kizárólagos erőltetése nem hozza el a vágyott célt. Mind az autoriter, mind a mimózalelkű szülő gyermeke széles skálán mozoghat a teljes életképtelenségtől a bosszúszomjas nárcizmusig. Akár személyiségzavarra, akár mentális betegségekre terelődik a szó, az igazságos balansz hiánya egyértelmű katalizátora a gyerek traumáinak. Aztán ott van még a szélsőséges hanyagolás, amikor a szülő a „majd felneveli magát a gyerek, ahogy tudja” gondolatsorral le is rótta a felcseperítés rá eső részét.

Az egészséges gyermek arról ismerszik meg, hogy képes szituációtól függően akár a másokkal való termékeny együttműködésre, akár az őt ért igazságtalanságok megfelelő kezelésére. Nem retten meg semmilyen kihívástól, melyeket az élet a Fűrész filmekben látott módon elé tálal. Nem könnyű megtalálni ehhez a megfelelő egyensúlyt a szigor, engedékenység és igazságosság hármas rivalizálásának szorításában, bár bizonyos tudatos lépések sorával a sikerre való esély növelhető.

Amennyiben azonban a sulykot nagyon elvetjük az igazságos szigor és az engedékeny féltés arany középútjáról egy autoriter irányba, szinte teljesen biztos, hogy a gyermek számára olyan mentális zavarokat ajándékozunk, melyek elegendő munícióval látják el egész életére a sikertelenség és önpusztítás örökké zöldellő mezején.

Az autoriter szülő a következő „ajándékokat” nyújtja útravalóul gyermekének:

Önbizalomhiány

Az istenkomplexusos szülő (aki sohasem tévedhet) nem engedi, hogy gyermeke saját korának megfelelő nívójú önálló gondolatokkal, életviteli lehetőségekkel rendelkezzen. Nem lehetnek saját érdemei, elért eredményeit egyből a szülő sajátítja ki magának (ha én nem lennék…). A végeredmény egy mindenkinek behódoló, a társadalmi ranglétra alján bombabiztos helyet foglaló felnőtt lesz, örök boldogtalanságra kárhoztatva.

Bizalmatlanság

A gyermekre erőltetett szülői normarendszer szabálykövetővé teszi őt. Csakhogy e szabályok sohasem univerzális erkölcsi-etikai-természeti törvények, hanem a szülő személyes egójának követelései. A gyerek a szülő nézetrendszerét örökli tovább akkor is, ha a külvilág eme nézetrendszer helyességét nem igazolja vissza. Így gyarapodnak meg a halálos ellenségek felnőtt korra, akik a személyiségzavarossá vált gyerek szerint arra teszik fel életüket, hogy őt minden fronton gáncsolják.

Életképtelenség

A gyerek nem tanulhat meg önállóan saját gondolataival, kétségeivel, bánataival bánni. Amennyiben elakad, nem számíthat segítségre. Nem tapasztalhatja meg saját maga korlátait, de lehetőségeit sem. Ehelyett az ősök által narcisztikus módon ráerőltetett eszményképnek kötelező megfelelnie. Ami automatikus kudarccal jár, hiszen nincs két teljesen ugyanolyan ember. A gyerek nem növeszthet önálló identitást, személyisége maximum a szülő kiterjesztése lehet, egzisztenciája pedig akár egészen sokáig tőle függhet.

Alulteljesítés

Egy szubjektív szabályrendszer kritika nélküli, szigorú betartásának követelménye megakadályozza a gyerekben a természetes tanulási és tapasztalási készségek kialakulását. A végeredmény a külvilághoz való alkalmazkodás képességének radikális romlása, a szociális képességek erodálódása és teljes boldogtalanság. A megkövetelt teljesítménycentrikusság pontosan az ellenkező eredményt váltja ki. „Sosem lehetek elég jó senkinek, hát akkor minek próbálkozni?”

Magányosság

A túlontúl liberális nevelést forszírozókhoz hasonlóan az autoriter ősök szélsőséges elhanyagolásnak teszik ki gyerekeiket. Akármilyen (korból adódó) lelki bajuk, bánatuk, nehézségük van, nem fordulhatnak bizalommal a szülő felé. A gyakori verés és a tévé előtt sört vedelve böfögés életfilozófiáját magának követelő proli annyira elidegeníti maga mellől családját, hogy a gyerek még akkor is igyekszik fejvesztve menekülni a börtönné vált lakásból, ha egyébként egészséges mintát nem tapasztalván később maga is hasonló jellegű kárhozatra jut.

A legártalmasabb következmény még csak most jön.

Patológiás hazudozás

Az öntudatos szülő belátja, hogy egy gyűlölettel teli közegben felnőni kénytelen gyermek nem is viselkedhet másképp. Az autoriter nevelő azonban azt képzeli, hogy kizárólag a saját akarata révén formálhatja csemetéjét mindenhová tökéletesen beilleszthető puzzle darabkává.

A hazudozás képességét bármelyik gyermek magáévá teheti. Ám az erőszakos szülő gyermekei annyira hevesen és hatásosan végzik eme műveletet, hogy serdülőkorukra a szélhámosság mestereivé válhatnak.

A végeredmény roppant logikus a mérgező szülők terrorjának módszereit figyelembe véve.

Mivel a gyermek igényei hanyagolva vannak, bánatai nem kerülnek meghallgatásra, helytelen viselkedés esetén pedig automatikus szidalmazás, büntetés a végeredmény, a gyerek megtanulja, hogy ha igazat mond, ha őszintén közeledik, akkor az rá nézve veszélyt jelent. Megtanulja összekapcsolni az igazmondást a halálos fenyegetéssel.

Nem kizárólag a szülő térítheti el a gyermekeket az őszinteség útjáról. Victoria Talwar kanadai pszichológus két nyugat-afrikai iskola tanulóit hasonlította össze. Az egyikben viszonylag laza fegyelemmel kezelték a diákokat, míg a másikban vasszigor uralkodott. Dr. Talwar megkérte a gyerekeket, hogy azonosítsanak bizonyos tárgyakat azok kiadott hangjai alapján, ám előtte takarják el a szemüket. A legutolsó tárgy előtt a felnőttek kivonultak a teremből, így a nebulók lehetőséget kaptak arra, hogy meglessék azt. Az adott tárgy (pl. focilabda) hangját ráadásul megváltoztatták, így lehetetlen volt helyes válasz bemondása anélkül, hogy a gyerekek ne leskelődtek volna titokban.

Miután visszatértek, megkérdezték a diákokat, milyen tárgy adhatta ki az adott hangot, és hogy nem-e vették le kezüket a szemükről, miközben ezt kitalálták. Az eredmény szerint mindkét iskolában hasonló arányban hazudtak a kölykök, az autoriter iskola tanítványai viszont meglepő gyorsasággal és hatékonysággal művelték ezt. Gyakorlatilag reflexszerűen kamuztak.

Dr. Talwar a fenti kísérlet mellett sokéves kutatási eredményeit összegezve kijelenti, hogy az aránytalan büntetésekkel nevelni szándékozó szülők és intézmények egyaránt össze-vissza hazudozó gyermekeket gyártanak. Ráadásul a fenti kísérletet 6-8 éves kisiskolásokon végezték. Ebben a korban kezdenek csak kialakulni az első, kizárólag felnőttekre jellemző viselkedésformák, mint a humorérzék, vagy éppen a hazudás képessége. A nagyon fiatal kisgyerek még képtelen a hazudozásra, és minden mondatát komolyan gondolja, mielőtt a mélyen tisztelt szülők, illetve a társadalmi-szociális közeg sikeresen kondicionálnák ennek ellenkezőjére.

Egy autoriter (tehát hazug létállapotot az erőszak eszközeivel fenntartó) közegben egyszerűen ez egy nyilvánvaló eredmény. A gyerek megtanulja, hogy ha őszinte, egyenes, korának megfelelő színvonalú viselkedéssel járul szülei elé, az automatikus eredmény a büntetés. Azonban a hazudozás képességének elsajátításával, hacsak nem derül ki a csíny, a büntetés elkerülhető, vagy legalábbis mérsékelhető az esély a megtorlásra.

Gyakori lebukás esetén a gyerek a hazudozás képességét addig fejleszti, amíg kellő biztosítékokkal nem vértezi fel magát a lebukások ellen.

Szerencsére az erőszakos szülők nagy többsége egyáltalán nem olyan intelligens, hogy képes legyen átlátni a gyerek kamuin. Különben nem is volna igényük a terror alkalmazására. Csak miután egy 20 év hosszúságú, ilyen irányú kondicionálás után a gyerek élete kisiklik, esetleg a bűn útjára lép, kezdődik a szülő értetlenkedése: „Pedig annyi mindent megtettem érted, te hálátlan szemétláda!”

Nagyon fontos adalék, hogy szigorú, ill. mérgező szülő nem kizárólag az lehet, aki kiszámíthatatlan büntetésekkel és elnyomással tartja terrorban gyermekét. A nyílt erőszakot általában nem alkalmazó, ám kifinomult manipulációs technikákat gazdagon bevető nárcisztikus szülő gyermeke hasonlóképp lehet a megtévesztés és szélhámosság mestere.

Olyan szülőre kell elsősorban gondolni, aki rendszerint csalódását fejezi ki, ill. bűntudatkeltés eszközeivel manipulálja csemetéjét, amennyiben az nem az anyuka / apuka által kívánt módon, az elvárt teljesítményt hozza (házi mártír).