Roppant népszerű delúzió a kapitalisták és pártállamok körében egyaránt, hogy a rendszer által kitaszított nincstelenek majd jól magukba szállván még inkább odateszik magukat az álláskeresésben, s nem létező jövedelmük minden petákját, valamint idejük összes percét alanyi jogon beleölik a meddő önéletrajz-küldözgetésbe, depresszív interjúzgatásba, lélekgyilkos próbálkozásba, és e céljaiktól az éhen halás egyre fenyegető árnya sem tántorítja el őket.
Na most ennek az önbecsapásnak vége szakad, mert tudományosan igazoltan a munkanélküliség az önfeladás és a szociopata társadalomba való beilleszkedés mellőzése felé sodorja a rendszer által taposott áldozatokat.
A kísérletet lengyel kutatók végezték valamelyest több mint ezer önkéntes bevonásával. A 748 munkanélküli és 307 dolgozó peon bevonásával levezényelt vizsgálatban a munkanélküliek kategóriáját további 3 csoportra bontották fel (rövid-középtávú és tartós munkanélküliek).
A kategorizálást roppant részletes személyiség-feltérképezés követte, melynek keretében felmérték az alanyok korát, nemét, lakhelyét, végzettségét, stressztűrő képességét, mentális egészségét, továbbá a maguk által alkalmazott stresszkezelő technikákat.
A személyes politikai és filozófiai álláspontokra való rákérezéssel igyekeztek a kutatók egy olyan személyiség-mátrixot összeállítani, mellyel feltérképezhetik a munkanélküli csoportok önkontroll-szintjét. Az áldatlan létállapotok egyéni kezelési módozatai a még aktívabb próbálkozástól a szocialista aktivistáskodáson át a rendszerből való kivonulás szólamaiig (eszképizmus) tartó skálán mozoghattak, míg a politikai nézőpontokat a totális apátiától valamely autoriter tekintélyuralmi rendszer bevezetésére irányuló vágyakozásig terjedő skála határozhatta meg.
Az eredeti felmérést követően újabb két hét múlva berendelték a delikvenseket, ám végül csak ama 854 személy nézőpontja került befoglalásra a végső statisztikában, akik ezen a második felmérésen is megjelentek.
A Journal of Personality szaklapban publikált tanulmány szerint a munkanélküliség hossza kortól, nemtől és élőhelytől függetlenül erőteljes korrelációt mutatott fel a személyes kontrollvesztés érzetével, boldogtalansággal és az álláskeresés végső feladására irányuló gondolatokkal. Vagyis pontosan ellenkezője lett a végeredmény, mint amit az egyéni felelősség hazug mantrájával házaló sarlatánok követelnek a rendszer által kitaszított áldozatoktól.
12 hónapot meghaladó munkanélküliség után bekövetkezik az áldozatok végső elszakadása a munkaerőpiacról, innentől fogva nem küldenek ki több életrajzot, nem jelennek meg az állásinterjúkon és a munkaügyi központokban.
A kutatók konklúziója szerint a munkakeresés a totális kontrollvesztés állapotába sodorja az áldozatokat, ahol a hit legutolsó megmaradt morzsáit is elvesztik abban, hogy bárminemű irányító szereppel bírnának a saját életük felett. Az ezt követő megküzdési statisztikák egyénileg ugyan gazdag változatosságot mutatnak az utcai elégedetlenségtől fogva a totális apátián keresztül a mélydepresszióig bezárólag, mindenesetre maga a következmény lényegileg mindenkinél megegyezik: kialakul a teljes magatehetetlenség, az áldozatok elvesztik személyes kapcsolataikat és baráti köreiket, pszichológiailag a tanult tehetetlenség csapdájába kerülnek.
Az önbizalom felszámolódik, elkerülő viselkedés lesz úrrá az egyénen, majd az idő előrehaladtával a rendszeráldozatok kevéske megmaradt kommunikációs készségüket is elvesztik. Innentől fogva egyenesen lehetetlenné válik részükre állásinterjúkon brillírozni.
A pszichológiai mechanizmusok a visszájukra fordulnak: a „normális, beilleszkedett” népesség körében a munkanélküliség, dologtalanság, jövedelemveszteség keletkeztethet súlyos egzisztenciális szorongást, a tartós munkanélküliek létére viszont a halálos fenyegetést a munkáltatók személye méri, akik a szolgaság lehetőségét mint nem akárkinek megjáró privilégiumot lobogtatván visszautasítják, ez által halálra ítélik az álláskereső személyét, elutasítják identitását.
Nem vezet továbbá a tartós munkanélküliség különféle pótcselekvések kibontakozásához sem, mint valamely hobbi felvétele, tanulmányok kezdeményezése, vagy akár a jól bejáratott alkoholizmus. A kitaszítottakra a totális anhedónia állapota köszönt, és jó eséllyel soha többé nem bizonyulnak képesnek visszavenni a személyes életük feletti uralmat.
Bekövetkezik a tökéletes feladás, a „csináljatok velem, amit akartok, én úgyse tudok mit tenni” állapota. Innentől sem az egzisztenciális fenyegetés, sem a családi megszégyenítés varázsereje nem hat többé az áldozatokra.
A létezés jogosultságából kitaszított rendszeráldozatok felhagynak önmaguk hibáztatásával, majd elkezdik a munkáltatókat, államokat, rendszert okolni keserű sorsukért. E következmény tökéletesen egyirányú utca: az ellehetetlenített rabszolgák, ha éhen halnak sem fognak többé a saját maguk emésztésével és kevéske megmaradt józan ítélőképességük elvesztése árán felhagyni a szolgaság újbóli őszinte óhajtásának visszautasításával.
Ez a következménye ama rendszernek, amelyben az egyén létjogosultságának mindennemű tényezője a létfenntartás jogától kezdve a kötelező tanulmányi és illemtani elvárásokon át a személyes szimpátia alapján osztogatott megélhetésig bezárólag idegen aktorok kontrollja alatt van, és az egyén által bejárható sorsutat a külső körülmények egyértelműen és száz százalékban meghatározzák.
Egy ideig lehetett rugdosni a megsemmisített rendszeráldozatokat, fölényeskedni felettük, amíg a mindenért hibáztatható egyének marginális kisebbségekként tengődtek a nagyvilág szegleteiben. Ám a szisztéma veszteseinek száma folyamatos és rohamos növekedést mutat, egyes fokmércék szerint kezdenek többségre jutni a társadalomban.
Immár nem kizárólag az önkontrolljuktól megfosztott tartós munkanélkülieket rugdalja a halálra a rendszer, de az ültetvényen ragadt kifosztott jobbágyhadakat is, akik a depresszív irodán belül kizárólag ugyanolyan jellegű, passzív és önfeladó akciózásba foghatnak quiet quitting-től kezdve a csendes rezisztanciáig bezárólag, mint amilyeneket a rendszer kivetett áldozatai alkalmazhatnak keserű és elkerülhetetlen sorsuk konstatálását követően.
Mivel a rendszer nem ismeri el létezőkként a belőle kitaszítottakat, hála az égnek totál vaksi marad a hatalom a folyamatra, melynek hála a nemlétezők egyre terebélyesedő tábora hamarosan porba hullajtja a komplett rendszert.
