Ugyan idehaza is milliók napi szintű élménye a fenti művészi gondossággal elkészített kordokumentumfilm tartalma, mégis teljesen más élményt nyújt, amikor magunk nem az üstben kavargó zöldségkeverékként, hanem kvázi magasabb perspektívából kitekintvén kívülállóként szembesítjük magunkat a jelen kori munka alapú társadalom keserves és lélekgyilkos valóságával.
Egyből mindent elsöprő hurrikánként söpör végig elménkben, kinek-kinek vérmérséklettől függően a harag, gyász, depresszió, értetlenség érzete: hogy tehették meg ezt velünk, hogy engedhettük meg, hogy ismeretlen tettesek ily élhetetlen és elviselhetetlen világot húzzanak a fejünk fölé? Ki ennek az emberiség elleni merényletnek a felelőse? Miért nem lövik már agyon?
Sajnos e kérdések örökre csak kérdések maradnak. Hiszen ma, holnap, jövő héten, jövő ilyenkor és még további 45-50 éven át fogjuk ugyanezen monoton és lélekgyilkos mozzanatot a végső kimúlásig gyakorolni. Hajnali 6-kor pattanni fel (vagy padlón koppanásig gurulni az ágyról), kábán elorientálódni a hozzánk hasonlóan véletlenszerűen támolygó zombihad árjában, be a munkahelyre, széles vigyorral és lobotomizált elmével végezni feladatainkat, majd fordított sorrendben megismételni a hajnali órákban öntudatlanul művelt cselekménysort.
Egy kis szédelgés, pánikroham és a heveny öngyűlölet órájának lejárta után idilli békességben hajthatjuk fejünket párnára, hogy a lélekhalál állapota további 12 ezer napon keresztül, minden egyes ködfátyolos reggelen, munkaszerződéssel szentesítvén, egzisztenciális kényszerek hadával megerősítvén újra meg újra tökéletes nyugalomban beállhasson.
Íme a videó szövegének zanzásítása azoknak, akik nem tudnak angolul:
6:30-kor kelés. Még sötét van, mikor munkába indulok. Kilépni a lakás ajtaján a reggel legnehezebb akciója. Amint ez sikerül, testem autopilóta módba kapcsol.
Minden nap ugyanaz a rutin. Dolgozik, eszik, alszik, ismétel. Útközben az élet megszűnik, testem túlélő üzemmódba kapcsol.
Fel kell töltenem a metrókártyát. A jegyem lecsippantása után nincs visszaút. A gürcölés soha nem ér véget. A toxikus munkakultúra a megszokott.
Minden nap 3 órán át ingázok. Tokióban ez normális. Nagyon sokan élnek a városon kívül, mert ott olcsóbb a lakhatás, a tömegközlekedés meg nem kerül annyival többe. Egyik kollégám négy órát utazik az otthona és a munkahelye között. Állandóan panaszkodik emiatt, ráadásul családja van.
Tokióba költözni nem opció. A bérek a legtöbb helyütt alacsonyak, ráadásul az emberek inkább kuporgatják kevéske pénzüket, semmint még többet gürcöljenek kicsivel magasabb fizetésért.
Útközben gyakorta át kell szállni metróról vonatra, vagy fordítva. Az állomások közt is sokat kell sétálni, ez még inkább meghosszabbítja az ingázás idejét. Leszállás után további 20 percet kell sétálni az irodáig. Úgy érződik, mintha ez a napi 70 percnyi kényszerű séta, az összes többi elemmel együtt tudatos döntések szüleménye volna, hogy gépiesen kikényszerítsék belőlünk az egészséges életmódot.
A (japán) vonatokon csend honol. Részben mert már reggel is mindenki halálosan fáradt. Valakik a vonaton alszanak. A többiek udvariasságból nem zajongnak. Japánban a vonaton beszélgetni hatalmas illetlenség. Még a telefont is illik letenni vonatra szálláskor. A csend csillapítja a stresszt, miközben a munkába igyekvő emberek heringek módjára kénytelenek egymáshoz préselődni a reggeli csúcsban.
Célba értükkor az emberek perfekt szinkronban hagyják el a peront. A hömpölygő embertömegek mintha csak egy élő organizmus vérkeringését biztosítanák. A metróállomásnak igazi élő-lüktető energiát kölcsönöznek az egyenszínű ingben és öltönyben számozatlanul hömpölygő embertömegek. Itt egybefolynak, amott szétválnak, miközben folyamatosan haladnak. Nincs életjel, csak mozgás. Mindenki tudja, hova kell lépnie, de azt nem, hogy miért. A levegő rutinszaggal telített. Minden lépés egyformán hangzik. Az emberek meg sem különböztethetők egymástól. Az arcok kifejezéstelenek, egyedül a fáradt szemek árulkodnak némi humán jelenlétről.
A rendszernek nincs igénye egyénekre. Mozgást akar. A vonatok úgy érkeznek tele friss hús-vérlemezkékkel, ahogy a szívdobbanás hajtja ugyanazokat a távoli artériák felé. Minden egyén egy vérlemezke, ki a rendszer létfenntartását táplálja. Ha egyvalaki megáll, rögvest más veszi át a helyét. Senki nem áll ki, vagy meg, mert az kudarc.
Így üzemel a hatékonyság. A rend szépségének repetitív tragédiája. Tokió soha nem ébred, hanem bekapcsol. És mi minden reggel részévé válunk a hömpölygő hullámnak.
Azt hiszem, ezt az állapotot hívják a különféle szentírások a gyehenna tüzének. folyamatos, lassú égés, szenvedés, gyötrelem, sorvadás. Örökkön örökké, vagy amíg a megváltó halál el nem érkezik.
