Édes a bosszú íze – e filozófiát hinti önfeledten az éterbe a Z-generáció, mely nemzedék tökös tagjai nem szégyellnek ott ütni a rendszert, ahol az leginkább fáj neki – a munka világán, a szolgaság intézményrendszerén keresztül.
Kik kapcsán jókat nevetgéltek a kor HR-esei, hogy ezek az életképtelen, bizonytalan egyedek rendre a szüleikkel járkálnak interjúkra és munkamoráljuk a béka hátsó fertálya környékén fityeg, azok most a fejük lágyának benövesztése helyett nemhogy megtanulnák végre rendesen és az elvárások szerint nyakukra venni a járomot, hanem ellenkező irányba orientálván magukat a korábbiaknál is radikálisabban ássák alá a munka alapú társadalom keserédes utópiáját.
A megfelelő magyar kifejezés híján career-catfishing névre keresztelt jelenség olyan fiatalok hadát takarja, akik ugyan „elnyertek” egy állást interjúztatóiknál, ám a legelső munkanapon nem jelennek meg az irodában vagy üzemben dolgozni.
A New York Post cikke szerint a jelenség jóval gyakoribb, mint gondolnánk: a huszonéves Z-generációsok 34%-a mellőzi a vállalat ajtaján való belépést az első napon. Ráadásul jobbára anélkül teszik mindezt, hogy munkáltatójuknak bárminemű előzetes értesítést átadtak vagy utólagos magyarázatot nyújtottak volna az eset miértje kapcsán.
A cikk szerzője szerencsére fején találja a szöget a szemlátomást érthetetlen esetek sokasága lényegének megvilágításában. A modern álláskeresés olyan pokoli és az áldozatok minden idejét, életenergiáját felemésztő intézménnyé lett, amelyben lehetetlenség sok száz önéletrajz fáradságos kiküldését és tucat körös interjúkat mellőzvén egyáltalán emberszámba véve lenni.
Mire az egyenként akár hónapokat (összességében pedig sok-sok értékes életévet) felemésztő folyamatok végükre érnek, miközben a fejvadászok és HR-esek heteken át csámcsognak a beküldözgetett próbamunkákon és az általuk erőltetett interjúkon, a fiatalok annyira kiégettekké és életuntakká válnak, hogy immár ha akarnák sem tudnák érdekelni őket a munkáltató kaszt elvárásai. Többeket személyes családi körük szégyenget végeláthatatlanul a biztos kudarc irányába, amikor azok alapos felvilágosító előadást követően sem fogják fel a hülye fejükkel, az ő bizonyosan roppant elkényeztetett csemetéjük hogyhogy nem kaphat állást a magasságos atyaúristen munkáltatóktól pusztán azzal, hogy erőteljes kézfogás után a recepciós asztalára pakolja az ő CV-jét.
A Z-generáció tehát az újságíró alapos tényfeltárása szerint úgymond autonómiát demonstrál a munkáltatókkal szemben, teljesen világosan jelezvén számukra, hogy ki a valódi főnök ebben a viszonyrendszerben és kinek van égetőbb szüksége a másik ember munkájára. A nihilistának, akit a rendszer megfosztott életcéljaitól, vagy a vállalatnak, amely képviselői baromira ráérnek tovább pusztítani szerencsétlen fiatalok morálját a depresszív interjúztatásaikkal meg a válaszra sem méltatott önéletrajzok sokaságával.
Láthatjuk a munkáltatói attitűd hatékonyságát a valóságban, amikor az ezek állítólagosan oly kifinomult érzékű, roppant óvatos és a vállalat pénzügyi érdekeit bármi más elé helyező fruskák hogyan válogatják ki és helyezik alkalmazotti állományaikba a leghaszontalanabb munkaszabotőröket. Mindez nem véletlen: a tisztességes, dolgos (jobbára még Y-generáció berkeibe tartozó) egyedeket úgy megalázták, kisemmizték és semmibe vették a 2010-es években, hogy immár a valamire való munkaerő egyáltalán nem jelentkezik állásokra. Maradnak a szociopaták kiszolgálására a nárcisztikusok, azok meg rendezzék le egymással konfliktusaikat, ahogy akarják. Popcorn, kóla bekészítve. 🙂
A Z-generáció lelkes ifjoncai, már aki ugye bejár közülük dolgozni, szintén nem igazán lelnek elismerésre a munkáltatók részéről. A főnökök rendre panaszkodnak a fiatalság csendes vakációzgatásáról (szabadság kivétele értesítés nélkül), illetve kávélopásról (munkaidő letelte után hazaviszik a kávét az irodából).
Úgy tűnik hát, ezek a pofátlan ifjonc jobbágyok hosszú évek kudarcos álláskeresési próbálkozásaikat követően sem tanulták meg, hol a helyük. Mintha pontosan az ellenkező irányba orientálódnának az elvárásokhoz képest, valahogy nem akarják „megtanulni a leckét” az ellenük hosszú éveken át művelt vállalati ghostingot, kukázott önéletrajzok százait, depresszív, lélekölő és időrabló interjúzgatást követően sem. Pedig nyilvánvalóan alaposan magukba kéne nézniük, hogy elgondolkodjanak a folyamat okairól és miértjeiről.
Ők pedig erőteljesen magukba szállván önkritikát gyakoroltak, s felfedték a legbelül három rétegzetnyi földdel alaposan elfedett gyökérokot: túl sokáig voltak feltétel nélkül engedelmesek, hajlongók, túl hosszan tűrték feltétel nélkül születésüktől első munkanapjukig bezárólag, hogy következmények nélkül gúnyolja, bántalmazza, ütlegelje (hacsak mentálisan is), alázza, ignorálja őket a rendszer.
Egy másik cikk még alaposabb bejárását nyújtja a témának, s az ebben megfogalmazott tényállítások befogadását követően igencsak szociopátiába hajló tendenciákkal szükséges bírnunk, hogy kizárólag a Z-generáció „lusta, hanyag” fiatalságát tegyük felelőssé a folyamat kapcsán.
Egészen meglepő módon az álláskeresők száma tavaly radikálisan megnövekedett 2023-hoz képest (mintegy 64 százalékkal), miközben az idén végzettek körében újabb 24%-os növekményt várnak az elemzők. Csakhogy a nyitott pozíciók száma (legalábbis Amerikában) az utóbbi két év során jelentősen lecsökkent.
Tavaly úgy igyekeztek szűrni a munkáltatók a jelentősen megnövekedett számú pályázót, hogy az önéletrajzokat egész egyszerűen ignorálták. Meglepő módon ez még a kedvezőbb szcenárió: rosszabb esetben haptákba állítottak egy AI-chatbotot, amely a CV-ben foglalt kulcsszavak elemzésével fogadta be vagy utasította el automatikusan a jelentkezőket. Ezeket a CV-ket élő ember az interjúhoz való kapcsolatfelvétel előtt nem is látja.
Mindezek mellett a munkáltatók véleménye szerint a friss diplomás fiatalság alig 12%-a van felkészülve megélhetést szavatoló állás vállalására. A többieknek marad a dögrovás gondolom, plusz a milliós, megállás nélkül ketyegő diákhitel.
Az álláspályázat folyamatában a munkáltatók semminemű kommunikációt nem kezdeményeznek a jelentkezőkkel, ezért aztán a több hónapra elnyúló procedúra alatt totális bizonytalanságban vergődnek, ami moráljuk mellett a lelki egészségüket is taccsra vágja. Magyarán elkezdenek szorongani és pánikrohamoktól, kialvatlanságtól szenvedni.
Mire a „szerencsés felvételt nyerés” bekövetkezik, már a jelentkezők nagyja annyira kiégett és hasznavehetetlen lesz, hogy a medve és az ő fűnyírójának példázata nyomán örökre kiábrándulnak a munka világából. Csak jelzem, hogy a diákhitel 45 nap eltelte után máris elkezd vadul ketyegni.
A Resume Genius felmérése szerint 625 megkérdezett toborzó menedzser csaknem 80%-a mondta azt, hogy megszakította jelöltjeivel a kommunikációt felvétel közben.
Eközben a Z-sek bejárást elmulasztó része szerint a fejvadászok meglehetősen tahón bántak velük, sőt mi több, rendszeresen félrevezették őket a betöltendő pozíció mivolta kapcsán.
A vállalati ghosting tehát csupán a Z-generáció kétségbeesett válaszreakciója ama rendszer viselkedésére, amely őket szarba sem veszi, miközben követeli tőlük a példás munkamorált, technikai zsenialitást minimálbér plusz húsz százalékért, örök hálát és pedáns adósságtörlesztést a fejükbe plántált agyrothasztó elmepusztításért, az őket „felnevelő” generációk feltétlen hálával átitatott pumpolását busás nyugdíj-juttatásokkal, továbbá a lakhatásukat és megélhetésüket ellehetetlenítő államhatalom szeretetteli kiszolgálását örök életre leláncoló CSOK és babahitel konstrukciók „segítségével” világra ellett csemeték sokaságával, akiknek tovább örökítik ezt a totálisan életellenes, elmebeteg, aberrált szisztémát.
Ebből köszönik szépen, de nem kérnek többet. Mennyivel bölcsebbek nálunk, Y-osoknál…
