Eddig csak azt láttuk, ahogy az egyes burzsoák saját szakállukra sanyargatják a proletariátust. Most vizsgáljuk meg azokat a viszonyokat, amelyek között a burzsoázia mint párt, sőt mint államhatalom lép fel a proletariátus ellen.
Nyilvánvaló, hogy az egész törvényhozás célja mindenekelőtt az, hogy a vagyonosokat védje a nincstelenekkel szemben. Törvényekre csak azért van szükség, mert nincstelenek vannak; és bár ez csak kevés törvényben jut közvetlenül kifejezésre — mint például a csavargók és a hajléktalanok ellen hozottakban, amelyek a proletariátust mint olyat törvényen kívül helyezik —, mégis mindegyiket olyan proletárellenes szellem hatja át, hogy a bírák, különösen a békebírák, akik maguk is burzsoák, és akikkel a proletariátusnak legtöbbször van dolga, szinte gondolkodás nélkül rájönnek erre, és ebben az értelemben járnak el.
Ha egy gazdagot elővezetnek vagy helyesebben megidéznek, a bíró sajnálkozását fejezi ki, amiért kénytelen háborgatni őt, az ügyet minden módon a gazdag javára igyekszik fordítani, és ha mégis el kell őt marasztalnia, ezt ismét végtelenül sajnálja stb., végül is csekély pénzbüntetésre ítéli; s a burzsoá megvető kézmozdulattal az asztalra löki a pénzt és távozik.
Ha azonban egy szegény ördögnek kell a békebíró előtt megjelennie, az előző éjjelt majdnem mindig a fogházban kell töltenie többedmagával összezsúfolva, már eleve bűnösnek tekintik őt, és védekezését meg sem hallgatva megvetően rárivallnak: „már ismerjük ezeket a kifogásokat” — s olyan büntetést rónak ki rá, hogy nem tudja megfizetni, és egy vagy több hónapot a taposómalomban kell letöltenie. És ha semmit sem tudnak rábizonyítani, akkor is a taposómalomba küldik mint gazembert és csavargót (a rogue and a vagabond — ezeket a kifejezéseket majdnem mindig együtt használják).
Ugye KMK, csöves, munkakerülő, mint az állítólagosan szocialista társadalmak törvényi kategóriája. Erre fel megint azt látjuk, ezen kategóriákat első ízben a szegények haragjától rettegő, velük szemben egyúttal gyűlölettel fellépő burzsoázia égette rá elnyomottaira, azok közvetlen kontrolljának szavatolására.
A burzsoá azt teheti, amit akar, vele szemben a rendőr mindig udvarias és szigorúan a törvényhez tartja magát, a proletárral azonban durván és brutálisan bánik; a proletárt már szegénysége miatt is meggyanúsítják minden elképzelhető bűncselekménnyel, és ugyanakkor nem áll rendelkezésére semmiféle törvényes eszköz, amellyel a hatóságok önkényeskedése ellen védekezhetne; őt a törvény nem védi, a rendőrség minden teketória nélkül behatol házába, letartóztatja és bántalmazza.
Még az állítólagosan szegények istápolására hivatott menedékek, mint hajléktalanszállók (leánykori nevükön dologházak) is a szegények még fertelmesebb gyötrésére és gyalázására hivatottak, mindennemű ellentétes irányú propaganda-szólam ellenére:
Csodálkozhatunk-e ezek után, hogy a szegények ilyen körülmények között vonakodnak igénybe venni a közsegélyt? hogy inkább éhen halnak, de nem mennek ezekbe a bastille-okba? öt olyan esetről tudok, amikor az emberek a szó szoros értelmében éhen haltak, és pár nappal haláluk előtt, mikor a szegényhivatal a dologházon kívül minden segélyt megvont tőlük, inkább tovább éheztek, de nem mentek be ebbe a pokolba.
A szegénytörvények érájában még nyíltan kimondta a burzsoázia, mit gondol az általa elnincstelenített munkás osztályról:
1834-ben új szegénytörvényt fogadott el az angol burzsoázia, mely az eredeti 1601-es változatnál sokkal kegyetlenebb volt. Akkor még a szegénytörvény célja a szegények éhhaláltól való megvédése volt, melynek jogát akár erőszakkal kikövetelhették az áldozatok. A malthusiánus alapokon nyugvó új szegénytörvény kiirtandó feleslegként avanzsálta a szegényeket, akiknek dologtalansága egyértelmű bizonyítéka a létjogosultságuk hiányának.
Ebben a törvényben a burzsoázia olyan világosan megmondotta, mi a véleménye a proletariátus iránti kötelességeiről, hogy ezt még a legostobábbak is megértették. Még sohasem mondották ki ilyen nyíltan, ilyen leplezetlenül, hogy a nincstelenek csak azért vannak, hogy a vagyonosok kizsákmányolhassák őket, és hogy éhen haljanak, ha a vagyonosoknak nincs rájuk szükségük.
Mindezekből egyenes ágon következik, hogy a burzsoázia lényegi filozófiája a tárgyi kultúra szélsőséges felmagasztalása (materializmus), vele párhuzamban az emberi élet meggyalázása. Csak az az ember értékes és maradhat életben akár nyakló nélkül fosztogatott rabszolgaként, akinek földi létéből és kezének mozdulatából újabb, burzsoázia kényelmét és önkényes hatalomgyakorlását szolgáló fizikai eszközök keletkeznek.
A kapitalizmus tehát végletekig életellenes, az emberi faj kipusztítására hivatott rendszer, mely a halott matériát magasztalja az élő és érző lények kárára.
A burzsoázia legnyíltabb hadüzenete a proletariátusnak Malthus népesedési elmélete és az annak alapján készült új szegény törvény. Malthus fő következtetése röviden az, hogy a földön állandóan túlnépesedés van, és ezért állandóan ínségnek, nyomornak, szegénységnek és erkölcstelenségnek kell uralkodnia; hogy az emberiség sorsa és örök rendeltetése, hogy túl nagy számban, és ezért különböző osztályokban létezzék, hogy egyes osztályok többé-kevésbé gazdagok, műveltek, erkölcsösek, más osztályok pedig többé-kevésbé szegények, nyomorgók, tudatlanok és erkölcstelenek legyenek.
A gyakorlatban ebből az következik — és maga Malthus vonja le ezeket a következtetéseket —, hogy a jótékonykodás és a szegénypénztár tulajdonképpen esztelenség, mert csak arra való, hogy a fölös népességet, melynek konkurrenciája lenyomja a többiek bérét, fenntartsa és szaporodásra ösztönözze; hogy a szegényeknek a szegényhivatal által való foglalkoztatása szintén esztelenség, mert csak bizonyos mennyiségű munkatermék találhat fogyasztóra, s ezért minden munkanélküli munkás helyett, akit foglalkoztatnak, egy másik, addig foglalkoztatott munkásnak kell munkanélkülivé válnia, a szegényhivatal műhelyei tehát kárt okoznak a magániparnak; hogy ezért nem táplálnunk, hanem ilyen vagy olyan módon lehetőleg korlátoznunk kell a fölös számú népességet.
Ellentétben a képmutató kapitalisták pofátlan hazudozásaival Engels tökéletesen világosan látta, hogy a magántulajdon szentségének doktrínája kizárólag a 99 százalék létfenntartási eszközöktől való totális megfosztatása által szavatolható. Üdv a Great Reset világában!
Malthus ridegen merő ostobaságnak nyilvánítja minden embernek a létfenntartási eszközökre való jogát, amelyet eddig elismertek. Idézi egy költő szavait: a szegény odaérkezik a természet ünnepi lakomájára és nem talál szabad terítéket, — a természet, fűzi hozzá Malthus, megparancsolja neki, hogy hordja el magát (she bids him to be gone), „mert születése előtt nem kérdezte meg a társadalmat, hogy kívánja-e őt”.
A kapitalizmusnak és az azt éltető burzsoáziának a DNS-ébe van kódolva, hogy az emberiség létszám-gyarapodását szigorú fékekkel korlátozza. A kor kapitalistái minden bizonnyal kommunisták voltak, mely fogalom akkor még ki sem volt találva, hiszen a kommunista kiáltványt csak három évvel később fogalmazta meg Marx és Engels.
Ez az elmélet most minden igazi angol burzsoá kedvenc elmélete, ami egészen természetes, mert igen kényelmes és, ami a fennálló viszonyokat illeti, sokban helytálló. Ha tehát már nem arról van szó, hogy a „fölös számú népességet” felhasználjuk, használható népességgé tegyük, hanem csak arról, hogy az embereket lehetőleg könnyűszerrel éhhalálra ítéljük, és egyszersmind megakadályozzuk őket abban, hogy túl sok gyermeket hozzanak világra, akkor ez természetesen könnyű dolog — feltéve, hogy a fölös népesség maga is belátja fölös voltát, és készségesen beletörődik az éhhalálba.
A szegények megsegítésére tett erőfeszítések visszavonásának indoka kétszáz éve betűről betűre ugyanaz volt, mint napjainkban: a segélyen tengődő emberek csak élősködnek a társadalmon, miközben derogál nekik elmenni dolgozni az őket 40 éves korukra kivégző munkahelyekre. Ráadásul a szociális segély még követelőzővé is teszi őket:
Erre azonban egyelőre még semmi remény sincs, bár a humánus burzsoázia mindent elkövet, hogy erről meggyőzze a munkásokat. Ellenkezőleg, a proletárok fejükbe vették, hogy szorgos kezükkel éppen ők a szükségesek, és voltaképpen a semmittevő gazdag tőkés urak a feleslegesek. Mivel azonban még a gazdagoké a hatalom, a proletároknak el kell tűrniök, hogy a törvény nyilvánítsa őket feleslegeseknek, ha ők maguk önként nem akarják ezt belátni.
Az új szegénytörvény valóban ezt teszi. A régi szegénytörvény, mely az 1601. évi törvényen alapult, naivul még abból az elvből indult ki, hogy a szegények megélhetéséről a község köteles gondoskodni. Akinek nem volt munkája, segélyt kapott, és idővel a szegény méltányosnak találta, hogy a község köteles őt az éhhaláltól megóvni. Nem könyöradományként fogadta a heti segélyt, hanem mint jogot követelte, s ezt a burzsoázia végül is megelégelte.
1833-ban, mikor a burzsoázia a Reform Bill révén éppen uralomra jutott és a mezőgazdasági vidékek pauperizmusa tetőfokára hágott, azonnal hozzáfogott ahhoz, hogy a szegénytörvényeket is saját szempontjai szerint megreformálja… Arra a véleményre jutott, hogy ez a rendszer, amely eltartja a munkanélkülieket, támogatja a rosszul fizetett és többgyermekes munkásokat, tartásdíjra kötelezi a házasságon kívül született gyermekek atyját és egyáltalában elismeri, hogy a szegényeket oltalmazni kell, ez a rendszer tönkreteszi az országot, „gátolja az ipart, megjutalmazza a meggondolatlan házasságot, a népesség szaporodására ösztönöz, és akadályozza a népességszaporulatnak a munkabérre való kihatását; hogy ez a rendszer olyan nemzeti intézmény, amely kedvét szegi a szorgalmasoknak és becsületeseknek és oltalmazza a lustákat, romlottakat és meggondolatlanokat; hogy szétszakítja a családi köteléket, rendszeresen akadályozza a tőkefelhalmozást, eltékozolja a meglevő tőkét és tönkreteszi az adófizetőket; ráadásul a tartásdíj biztosításával jutalmat tűz ki törvénytelen gyermekek világra hozására” (a szegénytörvény-bizottság jelentésének szavai).
A segélyek megvonása és a kiszolgáltatottak élősködőkként bélyegzése azonban nem várt következményekkel jár. A fiatalság nem hiszi többé, hogy a kemény munka jobb élethez vezethet, hiszen az abszolút többség kizárólagos választási lehetősége a dolgozói mélyszegénység, vagy a munkanélküli mélyszegénység. S ha e két egymást kizáró opció közt kényszerülnek választásra, nyilvánvalóan a legszörnyűbb alternatíva, ha az elkerülhetetlen mélyszegénységért, kitaszítottságért még keményen meg is kell dolgozni:
Egészen világos, hogy a jelenlegi társadalmi viszonyok között a szegény kénytelen egoista lenni, és ha egyformán élhet, akár dolgozik, akár nem, akkor inkább henyél. Ebből azonban csak az következik, hogy a jelenlegi társadalmi viszonyok fabatkát sem érnek, de semmiképpen sem az, hogy a szegénység bűn, amely ellen elrettentéssel kell harcolni — mint a malthusiánus vizsgálóbiztosok következtetik.
Természetesen mindezekre válaszképp – ha már a tömeges népirtás lehetőségével nem élhet – az uralkodó burzsoázia a szegények munkába való erőszakos visszavezetését eszközöli különféle közmunka-programokkal, kényszermunkákkal, közösségi szolgálattal, katonasággal:
Malthus a szegénységet, helyesebben a munkanélküliséget feleslegesség néven bűnnek nyilvánítja, melyet a társadalomnak éhhalállal kell büntetnie Ennyire barbárok a vizsgálóbiztosok éppenséggel nem voltak; a leplezetlen, közvetlen éhhalál még egy szegénytörvény-biztos előtt is szörnyűnek tűnt fel.
Rendben van, mondták, nektek, szegényeknek jogotok van létezni, de csak létezni, ellenben nincs jogotok szaporodni, mint ahogy ahhoz sincs jogotok, hogy emberi mádon létezzetek. Az ország csapása vagytok, és bár azonnal nem számolhatunk fel benneteket, mint más országos csapást, de érezzétek, hogy ez vagytok, és hogy legalább féken kell tartani benneteket, meg kell fosztani benneteket annak a lehetőségétől, hogy újabb „feleslegeseket” termeljetek, akár közvetlenül, akár példátokkal a lustaságra és munkanélküliségre csábítva. Éljetek, de legyetek intő példa azoknak, akik alkalomadtán szintén feleslegesekké válhatnak.
Előterjesztették hát az új szegénytörvényt, amelyet a parlament 1834-ben elfogadott, és amely máig is érvényben van. Megszüntettek minden pénz vagy élelmiszersegélyt; azonnal dologházakat építettek mindenütt, és a dologházba való felvétel lett a segélyezés egyetlen formája. De ezeknek a dologházaknak olyan a berendezése, hogy mindenkit vissza kell riasztania, akinek még a legcsekélyebb kilátása is van arra, hogy e hatósági jótékonyság nélkül valahogyan eltengődjön.
Hogy a szegénypénztárt csak végszükség esetén vegyék igénybe, és hogy mindenki tegyen meg minden erőfeszítést, mielőtt rászánja magát, hogy segélyt kérjen tőle, a dologházat a legvisszataszítóbb hellyé tették, amilyet egy malthusiánus agyafúrtsága csak kitalálhatott.
A perverz munkatársadalomban az ember minél többet dolgozik, minél keményebb munkát végez, annál szegényebbé, nyomorultabbá és fenyegetettebbé válik. Mialatt folyamatosan fenyítik és szégyengetik munkásaikat, a burzsoázia arra is gondot fordít, hogy kemény munkájukért cserébe megfelelő élelem és ellátmány ne illesse őket, nehogy elkezdhessenek keserű sorsuk miértje kapcsán gondolkozni, s a népgyötrő burzsoázia érdekeivel ellentétes nézőpontokra jutni.
Végül eljutunk odáig, hogy a kemény, alázatos munka diktatúrájánál még a börtön is vonzóbb alternatívává válik:
A dologházban rosszabb a táplálék, mint a legszegényebb dolgozó munkásé, a munka azonban nehezebb; máskülönben szívesebben választanák a kinti nyomorúságos tengődés helyett a szegényházat. Húst, különösen friss húst, ritkán látnak, eledelük többnyire burgonya, a lehető legrosszabb kenyér és zabkása, amelyhez legfeljebb néha kevés sört kapnak. Általában még a börtönök kosztja is jobb, s a dologház lakói gyakran szándékosan vétséget követnek el, hogy a börtönbe jussanak. Mert a dologház is börtön; aki nem végzi el a munkáját, nem kap enni.
Aki ki akar lépni a kapun, engedélyt kell kérnie, s ezt viselkedése vagy a munkafelügyelő véleménye alapján megtagadhatják tőle; tilos a dohányzás, éppígy tilos ajándékot elfogadni a dologházon kívül élő barátoktól és rokonoktól; a pauperek dologházi egyenruhát viselnek; minden védelem nélkül ki vannak szolgáltatva a felügyelő önkényének.
A lélekgyilkos meddő munka követelménye örök lakatot ver a gondolat szabadságának kevéske megmaradt morzsájára. Innentől a folyamat befejeződött, az ember alanyi jogon válik vágóállattá:
Hogy ne konkurráljanak a magániparral, többnyire meglehetősen haszontalan munkát adnak nekik; a férfiak követ törnek, s annyit kívánnak meg tőlük, „amennyit egy erős férfi kemény munkával egy nap alatt elvégezhet”, a nők, gyermekek és aggastyánok ócska hajóköteleket bontanak szét szálakra — már el is felejtettem, milyen jelentéktelen célból.
A munka társadalma a világ legjobb fogamzásgátlója. Ahogy napjainkban, úgy kétszáz éve is a munka diktátumának kiszolgáltatott egyének nem törték többé feleslegesen eszüket a szaporodáson:
Hogy a „feleslegesek” ne szaporodjanak, vagy a „demoralizált” szülők ne befolyásolják gyermekeiket, a családokat szétválasztják; a férfit az egyik szárnyban, az asszonyt egy másikban, a gyermekeket egy harmadikban helyezik el, és csak ritkán, meghatározott időközökben láthatják egymást, akkor is csak, ha a hivatalnokok véleménye szerint jól viselkedtek. És hogy a pauperizmus ragályát teljesen elszigeteljék a külvilágtól, e bastille-ok lakóit csak a hivatalnokok engedélyével, a fogadószobában szabad meglátogatni, és egyáltalában csak a hivatalnokok felügyelete alatt vagy hozzájárulásával érintkezhetnek más emberekkel.
Értekezése zárásaként Engels egészen ragyogóan megjósolja, hogy az embertelen brit munkavilágot előbb-utóbb legyőzi majd Amerika hasonszőrű ipargazdasága. Amely folyamat egyben le is selejtezheti a komplett munkás osztályt:
Ha van ország, amely magához tudja ragadni az ipari monopóliumot, akkor ez Amerika. — Ha ilyen módon legyőzik az angol ipart — és a legközelebbi húsz éven belül elkerülhetetlenül ez lesz a sorsa, ha a mostani társadalmi állapotok fennmaradnak —, akkor a proletariátus többsége egyszer s mindenkorra „feleslegessé” válik, és nem marad más választása: vagy éhen hal, vagy pedig forradalommal változtat helyzetén.
Gondol-e az angol burzsoázia erre az eshetőségre? Szó sincs róla! Legkedveltebb közgazdásza, MacCulloch, dolgozószobájában ülve így oktatja a burzsoáziát: elképzelhetetlen, hogy Amerika, egy ilyen fiatal ország, amely még nincs is kellően benépesítve, eredményesen űzhessen ipart vagy esetleg még konkurrálhasson is egy olyan régi ipari országgal, mint Anglia. Őrültség volna, ha az amerikaiak ezt megpróbálnák, mert csak ráfizetnének; maradjanak meg szépen a mezőgazdaságnál, és ha már egész földjüket művelés alá vették, eljön az ideje annak is, hogy haszonnal ipart űzhessenek.
Ezt mondja a bölcs közgazdász, és utána szajkózza az egész burzsoázia, mialatt az amerikaiak sorra elhódítják a piacokat…
