A dolgozó ember erkölcsisége ennek megfelelően minden bűnözőnél, tolvajnál, gyilkosnál és paráznánál alávalóbb mintázatot mutat:
A gyermekeket 7—10 éves korukban, tehát éppen akkor, amikor alkalmassá válnak arra, hogy haszonnal látogassák az iskolát, munkára fogják, mert a vasárnapi iskolák tanítói — kovácsok vagy bányászok — gyakran maguk is alig tudnak olvasni, és még a nevüket sem tudják leírni.
A gyermekek erkölcsi színvonala teljesen megfelel ezeknek a nevelési intézményeknek… A munkásoknak egyáltalában nincs erkölcsi érzésük. A gyermekeknek fogalmuk sincs a szülők iránti kötelességeikről, sőt vonzalmat sem éreznek irántuk. Teljesen képtelenek megfontolni szavaikat; annyira elfásultak, olyan állatian buták, hogy gyakran — bár 12—14 órát kellett dolgozniok, mégis rongyosan jártak, éheztek és úgy ütötték-verték őket, hogy még napokig érezték — azt állították, hogy jól bánnak velük és kitűnően érzik magukat.
Nem ismertek más életmódot, minthogy reggeltől estig robotoljanak, amíg megengedik nekik, hogy abbahagyják a munkát; meg sem értették azt a kérdést, hogy vajon nem fáradtak-e el — hiszen ezt még soha senki sem kérdezte tőlük.
Akad rosszabb a bűnözői létmódnál: amikor az ember már tudatára sem jut annak, mennyire a legutolsó mocskos állati sorban tengődik a munkavilág éltetése által.
Engels eztán a leépült munkaerő fizikai tulajdonságait veszi górcső alá, kik a maguk idejében foltozott ruhákban jártak, mezítláb lépkedtek és 8 éves koruktól odaültették őket a monotonul kattogó gépek mögé.
Napjainkban annyiban változott a helyzet, hogy a 8 éveseket iskolába járatják, ahol monoton seggelésre és meddő információk bemagolására vannak kényszerítve. A mezítlábas, rongyokban járkáló népek kezelésére igazán hathatós módszert dolgoztak ki korunk munkáltatói: az ilyeneket egész egyszerűen nem veszik fel, nehogy rombolják a munkáltató imidzsét.
Ahogy 1845-ben a tinédzser munkások nem voltak tisztában rabszolgaságuk tényével, hiszen semminemű összehasonlítás megejtésére nem bizonyult alkalmuk, ugyanígy napjainkban a szabadság hazug szólamait zabálják milliárdos számban a pórnépek a kígyónyelvű politikusok szájából, mellé olyan semmirevaló dumálmányokkal, mint munka alapú társadalom, keresztényi konzervativizmus, nemzeti érzelmű kormány.
Minden utcasarkon azt mormogják felénk hatalmaskodóink, hogy minden létező gondolatunk és cselekedetünk úgymond egyéni elhatározásunk következménye, amelyekért egyéni felelősséget vállalunk. Amennyiben mégis valamilyen úton-módon nüansznyit is elkalandoznának gondolataink a szolgaság alapú társadalom, örök munkavégzés, soha le nem járó adófizetgetés, törlesztés, fejlebbvalóink előtti hajlongás éltetése alól, máris alanyi jogon röppen személyünk felé a példás büntetés.
A pénz szerepe annyiban módosult, hogy míg régen a burzsoázia úgy gazdagodott meg, hogy elszedte a munkás jövedelmét ilyen-olyan kifundált jogcímeken, manapság erre sincs szüksége. Egyszerűen kinyomtattat magának több milliárd dollárra rúgó szociális segélyt, majd ennek összegéből elorozza a rászoruló munkások elől a fedelet, élelmet és földterületet. Felvásárolja a további központi kontroll és egyre szabadulhatatlanabb digitális diktatúra abszolválásához nélkülözhetetlen infrastruktúrát.
A könyv következő fejezeteiben a többi munkaágra, mint varrónőkre, kézművesekre, bányászokra vonatkozó sajátosságokat tárgyalja Engels, ezek nüansznyi különbségekkel megegyeznek az eddig ismertetett körülményekkel.
Legnyomorúságosabb kifosztottjai a korabeli kapitalizmusnak a bányászok, kik 35-45 éves korukra fatális szervi összeomlást keletkeztető megnyomorodáson mennek át. Általában valamilyen tüdőbetegség ragadja őket az örök vadászmezőkre.
Az életidejüket napfénytől távol töltő fiatalok visszafejlett növekedésnek örvendhetnek, izomzatuk elsatnyul, nemi érésük éveket késik, hátuk és lábaik elgörbülnek. Emésztőszervi betegségek is gyakorta gyötrik őket.
A fiúk-lányok vegyesen és a lenti hőmérséklet miatt jobbára meztelenül dolgoznak odalent, amely körülményből nem kívánt gyermekek tömegei születnek. A nők munkájának itt is ugyanaz a következménye, mint a gyárakban: felbomlasztja a családot, és az anyát teljesen képtelenné teszi otthoni teendőinek ellátására.
Ahogy az üzemekben, úgy a bányákban is bőséges lehetőségeik nyílnak a munkáltatóknak a fondorlatos csalásokra:
A szenet súlyra adják el, de a munkást többnyire térfogat szerint fizetik; ha teknője nincs egészen tele, semmi bért sem kap, ha viszont tetőzött a teknő, a többletért egy fillért sem fizetnek. Ha a teknőben bizonyos mennyiséget meghalad a morzsalék, ami nem annyira a munkástól, mint inkább a széntelep minőségétől függ, nemcsak egész bérét veszti el, hanem ráadásul még meg is bírságolják.
A bányákban általában olyan tökéletes a bírságolási rendszer, hogy némelykor egy szegény ördög, aki egész héten át dolgozott, és elmegy a béréért, a munkafelügyelőtől — aki a munkás meghallgatása nélkül, tetszése szerint bírságol — azt hallja, hogy bért nem kap, sőt ennyi meg ennyi bírságot kell fizetnie! A munkafelügyelő egyáltalában önhatalmúlag állapítja meg a bért; ő jegyzi fel az elvégzett munkát és a munkásnak, aki köteles hinni neki, annyit fizethet, amennyit akar. Egyes bányákban, ahol súly szerint fizetnek, hamis mérlegeket használnak, és a súlyokat nem hitelesíttetik; sőt egy bányában az volt a szabály, hogy ha egy munkás a hibás mérleg miatt panaszkodni akart, ezt 3 héttel előbb be kellett jelentenie a munkafelügyelőnek!
Ugye azt hazudozzák a pofátlan libertáriusok, hogy az állami szabályozások, törvények és büntetések vetik vissza a piac szabadságát, itt meg ugyanezek a szabad piaci aktorok a diktatórikus önkény mindennemű következményektől mentesített komplett tárházát önkényesen gyakorolják. Milyen érdekes!
A burzsoának természetesen szent a törvény, hiszen az ő műve, az ő beleegyezésével, az ő védelmére és előnyére hozták. A burzsoá tudja, hogy ha akad is egy-egy törvény, amely éppen neki esetleg árt, a törvényhozás a maga egészében mégis az ő érdekeit védi, és hogy mindenekelőtt a törvény szentsége, a társadalom egyik részének aktív, másik részének passzív akaratnyilvánításával megállapított rend sértetlensége a legerősebb támasza társadalmi állásának. Minthogy az angol burzsoá a törvényben, mint istenében, önmagára talál, ezért azt szentnek tartja, ezért valami csodálatos, megnyugtató erőt lát a rendőrbotban, amely tulajdonképpen az ő botja.
Nem így a munkás. A munkás nagyon jól tudja, és nagyon gyakran tapasztalta, hogy a törvény csak korbács, melyet a burzsoá font számára, és ha nem okvetlenül szükséges, nem folyamodik a törvényhez.
A törvények tehát mind napjainkig az uralkodó osztály érdekeit szolgálják, viszont semmilyen módon nem védik a kiszolgáltatott kisembert. Napjainkban úgy trükközik a burzsoázia, hogy látszatra ugyan meghozza a munkás osztály testi és mentális épségét védő jogszabályokat, majd azokat egész egyszerűen elfelejti betartatni, vagy a munkás temérdek pénz feláldozása nélkül nem érvényesítheti azokat az elnyomókkal szemben. Amennyiben mégis forróvá válna a talaj a burzsoázia talpa alatt, még azt is megteheti az állam, hogy a kiszolgáltatottakat védő törvényeket játszi egyszerűséggel visszavonja.
Végül a munkásmozgalmak akkoriban még elég rövidke történetére nyerhetünk kitekintést Engels könyvéből, melyből egyben tudakozódhatunk az angol burzsoázia globális uralomra törésének terveiről is. A tőke már 1845-ben rabigája alá akarta hajtani az egész világot.
A burzsoázia magatartása a proletariátussal szemben
Engels könyvének legutolsó fejezete a fenti címet viseli. Itt a burzsoázia munkásosztállyal szemben fellépő hétköznapi attitűdjét fejtegeti. Egészen temérdek érdekességet hámozhatunk ki ebből a többihez képest nyúlfarknyi részből, figyeljünk csak:
Még sohasem láttam olyan mélységesen demoralizált, önzésében gyógyíthatatlanul romlott, belsőleg rothadt és minden haladásra képtelenné vált osztályt, mint az angol burzsoázia… Számára nem létezik semmi a világon, ami nem a pénzért van, önmagát sem véve ki, mert csak azért él, hogy pénzt keressen, mert egyedüli boldogsága a gyors meggazdagodás, és egyedüli fájdalma a pénzveszteség. Nincs olyan emberi érzés, melyet ez a kapzsiság és pénzéhség be ne szennyezne…
Ellentétben a mítosszal, hogy a burzsoázia erkölcsi felsőbbrendűsége, széles tudása, világismerete és látóköre okán trónol a fejünk fölött, Engels felfedi, hogy a komplett uralkodó tőkés kaszt nem egyéb és pláne nem több vérostoba, viszont végletekig gátlástalan szélhámosok hadánál, kiket bárminemű morális nívóval és erkölcsi érzékkel ellentétben egybites gondolkodásmódjuk és hatalomittas szociopátiájuk tart a trónon:
Egy alkalommal Manchesterben járkáltam egy ilyen burzsoával; a rossz, egészségtelen építkezésről, a munkásnegyedek rettenetes állapotáról beszéltem vele, és megjegyeztem, hogy még sohasem láttam ilyen rosszul épített várost. Az illető nyugodtan végighallgatott, és amikor egy utcasarkon elváltunk, azt mondotta: „And yet, there is a great deal of money made here” — és mégis rengeteg pénzt keresnek itt —, viszontlátásra, uram!
Az angol burzsoának egészen mindegy, hogy éheznek-e a munkásai vagy sem, csak az a fontos, hogy ő keressen. Az összes életviszonyokat a pénzszerzés lehetőségével méri, és ami nem hoz pénzt, az nem praktikus, idealista ostobaság. Éppen ezért a nemzetgazdaságtan, a pénzszerzés tudománya a kedvenc tudománya ezeknek a templomi kufároknak. Mindegyikük nemzetgazdász.
Azt hazudják a modern kapitalisták, hogy a tőke-munka ellentét marxista találmány, s voltaképp kölcsönösen előnyös viszonyrendszerről van szó. Csakhogy nevezett megosztottságot a burzsoázia hívta létre a XIX. század első felében, s egészen a nagy gazdasági világválságig tökéletesen egyértelmű volt a tőkések és munkások érdekellentétének ténye:
A gyárosnak a munkáshoz való viszonya nem emberi, hanem tisztán gazdasági viszony. A gyáros a „tőke”, a munkás a „munka”. És ha a munkás nem engedi magát beleszorítani ebbe az absztrakcióba, ha azt állítja, hogy ő nem „a munka”, hanem ember, akinek a többi között megvan ugyan az a tulajdonsága is, hogy dolgozni tud, ha a munkás azt meri hinni, hogy ő nem „a munka”, nem áru, melyet a piacon adni-venni lehet, megáll a burzsoá esze. Képtelen felérni ésszel, hogy az adásvételen kívül mi fűzheti még őt a munkásaihoz; nem embert, hanem csak kezeket lát bennük, mint ahogy szemtől szembe is így szokta nevezni őket, és nem ismer el más kapcsolatot ember és ember között, csak a készpénzfizetést. Sőt száz közül kilencvenkilenc esetben a burzsoá házassági köteléke is csak „készpénzfizetés”.
A pénz rabszolgájává teszi a burzsoát, és ez a nyomorult rabszolgaság a burzsoázia uralma következtében még a nyelvre is ráütötte bélyegét. Pénzzel mérik az ember értékét; ez az ember tízezer fontot ér — he is worth ten thousand pounds, azaz tízezer fontja van. Akinek pénze van, az „respectable”, „a jobbfajta emberek” (the better sort of people) közé tartozik, „befolyásos” (influential), és amit tesz, korszakalkotó az ő körében.
Az anarcho-kapitalizmus és totalitárius libertarizmus doktrínája már ebben az érában a burzsoázia meghatározó eszményévé lett, amikor állami beavatkozások még csak héba-hóba korlátozták az ő néppusztító ténykedésüket:
A kufárszellem áthatja az egész nyelvet, kereskedelmi kifejezésekkel határoznak meg, gazdasági kategóriákkal magyaráznak meg minden viszonyt. Kereslet és kínálat, supply and demand — ebbe a formulába szorítja az angol logikája az egész emberi életet.
A szabad konkurrencia nem tűr korlátozást, nem tűr állami felügyeletet, az egész állam csak teher számára, teljesen államnélküli viszonyok között volna a legtökéletesebb, amikor mindenki kedve szerint kizsákmányolhatja a másikat. Mivel azonban a burzsoázia nem nélkülözheti az államot, már csak azért sem, mert féken kell tartania a neki éppoly szükséges proletariátust, tehát a proletariátus ellen fordítja az államot, önmagát pedig igyekszik minél távolabb tartani tőle.
Természetesen a burzsoázia semmi rosszat nem érzékel a maga létezésében, éppen ellenkezőleg: a morális felsőbbrendűsége doktrínájával bomlasztja tovább a társadalmat:
Ne higgyék, hogy a „művelt” angol nyíltan bevallja önzését. Ellenkezőleg, undorító képmutatással leplezi. Méghogy az angol gazdagok ne gondolnának a szegényekre, az angol gazdagok, akik annyi jótékony célú intézményt létesítettek, mint sehol a világon? Igen, annyi jótékony célú intézményt! Mintha a proletariátuson segítenétek azzal, ha előbb kiszívjátok a vérét, hogy azután kielégíthessétek öntelt, farizeus jótékonysági viszketegségteket, és úgy álljatok a világ előtt, mint az emberiség nagy jótevői, amikor a kiszipolyozottaknak visszaadjátok a századrészét annak, ami megilleti őket!
Jótékonykodás, amely még jobban elemberteleníti azt, aki gyakorolja, mint azt, aki elfogadja, jótékonykodás, mely az eltiportat még jobban megalázza, mely megköveteli, hogy az elembertelenített, a társadalomból kitaszított pária mondjon le a legvégsőről is, ami még megmaradt neki, mondjon le arról, hogy embernek számítson, és kegyét koldulja a jótékonykodónak, mielőtt az kegyeskedik alamizsnájával homlokára sütni az elembertelenedés bélyegét!
Az angol burzsoázia érdekből jótékonykodik, semmit sem ajándékoz ok nélkül, adakozását kereskedésnek tekinti, üzletet köt a szegényekkel, és azt mondja: Ha ennyit adakozom jótékony célokra, ezzel megvásárolom azt a jogot, hogy többet ne zaklassatok; ti ennek ellenében kötelezitek magatokat, hogy ott maradtok sötét barlangjaitokban és nyomorúságotok nyílt mutogatásával nem izgatjátok érzékeny idegeimet! Kétségbeeshettek ugyan, de ne nyilvánosan tegyétek, ezt kikötöm, ezt megvásárolom magamnak azzal, hogy 20 font sterlinget jegyzek a kórház javára! Milyen becstelen ez a keresztény burzsoá jótékonykodás!
Keresztény-konzervativizmus, mint minden néppusztító, erkölcsromboló önkény jogos visszaigazolása ugye.
