Munka alapú társadalom a XIX. században, és ijesztő hasonlatossága a mai állapotokkal
Az egyetlen kimaradt munkanapra az éhhaláltól, egyetlen befizetetlen csekkre a hajléktalanságtól szisztémája már a XIX. század derekán bőszen regnált:
A proletár magára hagyatva tehetetlen, egy napig sem élhet. A burzsoázia megszerezte a monopóliumot minden létfenntartási eszközre, a szó legtágabb értelmében. Amire szüksége van a proletárnak, azt csak a burzsoáziától kaphatja meg, amelynek monopóliumát védi az államhatalom.
A proletár tehát jogilag és ténylegesen rabszolgája a burzsoáziának; a burzsoázia a proletár szempontjából élet és halál ura. Felkínálja neki létfenntartási eszközeit, de „egyenérték” fejében, a munkája fejében; sőt még meghagyja azt a látszatot is, mintha a munkás szabad akaratából cselekedne, mintha szabad, kényszer nélküli beleegyezéssel, nagykorú emberként kötne szerződést vele.
Két egyenlő fél közt köttetett szabad szerződés ugye…
Szép szabadság ez, amikor a proletárnak nincs más választása, mint hogy elfogadja a burzsoázia szabta feltételeket, vagy pedig éhen haljon, megfagyjon, csupaszon az erdő vadjai közt üssön tanyát! Szép „egyenérték” az, amelynek összege teljesen a burzsoázia tetszésétől függ! — És ha a proletár olyan bolond, hogy inkább éhen hal, semhogy elfogadja a burzsoák, „természetes feljebbvalói” „méltányos” ajánlatát — semmi baj, mindig könnyen akad másik, van a világon elég proletár, és nem mindegyik olyan őrült, hogy az élet helyett inkább a halált válassza.
Ha nem tetszik, el lehet menni! Van száz másik a helyedre!
Ilyen a proletárok konkurrenciája. Ha minden proletár kijelentené, hogy inkább éhen pusztul, semhogy a burzsoáziának dolgozzék, a burzsoáziának le kellene mondania monopóliumáról; de nem ez a helyzet, sőt ez szinte lehetetlen, s ezért a burzsoáziának még mindig jól áll a szénája.
A létfenntartás kényszerének kizárólagos padlótényezője a kisemmizett proletár legszűkebb értelemben vett létszükségletei. Ez az a szint, amely alatt az ember munkaereje többé már nem újratermelhető:
Csak egy korlátja van a munkások konkurrenciájának — egyetlen munkás sem lesz hajlandó kevesebbért dolgozni, mint amennyi létfenntartásához szükséges; ha már éhen kell halnia, inkább tétlenül fog elpusztulni, mint munka közben.
A jelen megélhetési költségek fényében nem hiába terjed újfent az ige, hogy még az éhen halás is vonzóbb alternatíva egy életen át tartó kemény munkánál. Ahol ráadásul létfenntartásunk minden tényezőjét a burzsoázia kontrollálja, azaz hiába munkálkodunk keményen és abszolváljuk színjeles eredménnyel az általuk támasztott egyre elviselhetetlenebb elvárásokat, akkor is kirúghatnak, megfenyegethetnek minket, egyik napról a másikra megfoszthatnak megélhetésünktől. Nekünk abszolúte semmi beleszólásunk a folyamatba, méltóztat-e következő hónapban is életben hagyni minket a burzsoázia.
A kapitalizmus lefelé tartó mobilitást követel meg a munkás osztálytól, hiába hazudozza ennek ellenkezőjét, vagyis hogy felemelni szándékozik az önállóan életképtelen rétegeket:
De a legrosszabb esetben minden munkás inkább lemond arról a minimális luxusról vagy civilizációról, amelyhez hozzászokott, csak hogy tengethesse puszta létét; inkább disznóólban lakik, semhogy hajléktalan legyen, inkább rongyokban jár, csak legyen rajta valami, inkább burgonyán él, semhogy éhen haljon. Jobb idők reményében inkább megelégszik fél bérrel, semhogy az utcára kerüljön és a világ szeme láttára éhen haljon, amint ez nem egy munkanélkülivel történt. Ez a kevés tehát, ez a valamivel több, mint semmi — ez a bérminimum.
És ha több munkás van, mint amennyit a burzsoázia jónak lát foglalkoztatni, ha tehát a konkurrenciaharc végén mégis maradnak olyanok, akik nem találnak munkát, ezeknek éhen kell veszniök; a burzsoázia bizonyára nem ad nekik munkát, ha munkájuk termékeit nem adhatja el haszonnal.
Ebből láthatjuk, hogy mi a bérminimum.
Kétszáz éve tudjuk tehát az igazat a kapitalizmus lefelé tartó bérversenyt gerjesztő hatásáról, mégis úgy tesznek korunk kapitalistái, mintha valamiféle ufó-szlengben dumálnánk feléjük, amikor felfedjük, hogy nem vagyunk fényevők, akadnak bizony nélkülözhetetlen létfeltételeink.
Napjainkban a létfenntartás szintjénél alacsonyabb bérért való dolgoztatás valóságos járvánnyá eszkalálódott, amely kényszernek hála immár milliárdok árazódnak ki az önálló fedélhez és családalapításhoz való jogból.
A modern kapitalizmus egy olyan két irányból fojtó prés alá helyezi a munkaerőt, amelynek egyik malomköve az egyre csökkenő reáljövedelmek és egyre növekvő létfenntartási költségek kettősével veri szét a lét lehetőségét, másik fele pedig folyamatosan növekvő teljesítmény -és képességbeli elvárásokkal a munkaerő minden idejének elvételét és megélhetési minimumának egyre magasabb szintre srófolását foganatosítja.
Amely helyzetben nekünk 1845-ben csak heti egyszer bizonyult volna lehetőségünk húst enni, a teát dupla adag vízben kellett volna áztatnunk, egy helyiségben 5-6-unkat gyömöszöltek volna össze, ugyanezen életlehetőségeket van most módjukban megtapasztalni például a Szilícium-völgy ifjú programozóinak. A taxisoknak és étel-kiszállítóknak csak azért nem, mert ők az autójukban alusznak.
1845-ben a két kezünk tartalma (puszta karerő) szerencsés esetben elegendőnek bizonyult az elégséges megélhetés szavatolásához. Napjainkban kétszáz válaszra sem méltatott önéletrajzot vagyunk kénytelenek a kemény munkát lehetőségnek nevező rabszolgatartó kaszt asztalára helyezni, melyek kiváló kommunikációs készség tanúsítása, a túlórák és teljesítmény-elvárások mindennemű törvénysértő volta felett lobotomizált aggyal való eltekintés és B-kategóriás jogosítvány, nyelvvizsga, erkölcsi bizonyítvány felmutatása nélkül összegöngyölt galacsinokként végzik a HR-es néni szemetes kosarában.
Ugyan a jövedelmek időnként emelkednek, a kapitalisták kínosan ügyelnek arra, hogy az infláció mértéke az abszolvált növekménynél magasabb szintre álljon be, illetve hogy a létszükségleteink dimenziója egyre bővülő listába foglaltasson, így ruházván át előbb-utóbb a profitorientált biznisz mindennemű fenntartási költségét a taposott rabszolgákra.
Akadnak immár olyan országok, melyekben a kifosztott rabszolgák kötelesek biztosítani a kizsákmányolhatóságukhoz nélkülözhetetlen tőkét a landlordok felé, különben hajléktalanokként fagynak halálra.
Ez a fajta rabszolgakereskedelem szinte visszasíratja velünk az ókori birodalmak és amerikai gyapotföldek rabszolga-világát, ahol az embereket akaratukon kívül adták-vették, létfenntartásukról pedig a rabszolgatartójuk volt köteles gondoskodni.
Most, 1845 óta mi magunk személyesen vagyunk kötelesek rabszolgaként áruba bocsájtani saját testünket, ráadásul oly feltételek mellett, hogy az ültetvényi rabszolgaság világából való kicsatlakozásunkat követő első nap halálra dermedve találjon ránk a halottkém:
A régi, nyílt rabszolgasággal szemben csak az itt a különbség, hogy a mai munkás szabadnak látszik, mert nem egyszerre kerül eladásra, hanem apránként, egy napra, egy hétre, egy évre, és mert nem valamely tulajdonos adja el a másiknak, hanem a munkás kénytelen eladni saját magát, hiszen nem egy embernek, hanem az egész vagyonos osztálynak a rabszolgája.
Ebben a szisztémában a rabszolgák kötelesek gondoskodni a rabszolgatartásuk mindennemű feltételéről. Foglalkoztathatóság, szakmai fejlődés, munkavégzés helyszínére költözés saját pénzből, elérhetőség biztosítása mobiltelefonon vagy interneten keresztül munkaidőn kívül is, az abszolválható jövedelmi szintnél magasabb árszínvonalú lakás bérlete, kifogástalan pszichés állapot tanúsítása a kényszerből elfogyasztott temérdek junk food és napfénymentes hangárban való 12 órás munkavégzés után:
Létfenntartását senki sem biztosítja, ura, a burzsoázia bármikor eldobhatja és éhhalálra kárhoztathatja, ha a burzsoáziának már nem fűződik érdeke a munkás foglalkoztatásához, a létéhez. A burzsoáziának viszont sokkal előnyösebb ez a rendszer, mint a régi rabszolgaság. Amikor kedve szottyan, elbocsáthatja munkásait, anélkül hogy ezzel befektetett tőkét vesztene, és általában sokkal olcsóbb a munkások munkája, mint a rab szolgáké, ahogy ezt Adam Smith a burzsoázia vigaszára kiszámította.
A puszta létfenntartás szintjére züllesztett zsellérhad eztán még tovább tizedelhető, miután a megkövetelt teljesítmény-növekménynek hála előbb-utóbb immár 9, aztán 8, 7… zsellér is előállíthatja ugyanazt a termékmennyiséget, amelyhez eredetileg tíz rabszolga volt szükséges.
A napjaink pártállami hatalmai által minden létező propaganda-csatornán át bőszen harsogott termelékenység-növekedés még kifosztottabb zsellérekké pusztítja le a munkásokat, kiknek egyre visszafogottabb bérigényt szükséges tenniük a munkanélküliség, így a biztos éhhalál fenyegető rémének elkerüléséért. Amíg nem üres forralt vizet vagyunk kénytelenek inni, gilisztás földrögöket enni, és pucér seggel az erdő közepén álomra hajtani fejünket, addig mindig van hova lejjebb süllyedni:
Ha egy gyáros naponta tíz munkást kilenc órán át foglalkoztathat, akkor napi tíz órai munka esetén csak kilenc munkást foglalkoztathat, a tizedik pedig kenyér nélkül marad. És ha a gyáros olyan időpontban, amikor nem valami nagy a munkáskereslet, a kilenc munkást — elbocsátással fenyegetve — arra kényszerítheti, hogy ugyanazért a bérért naponta egy órával többet, tehát tíz órát dolgozzanak, a tizedik munkást elbocsátja és bérét megtakarítja.
Minden ilyen jól szervezett kizsákmányolási és leépítési hullám magával vonja a maga 2008-as válságát, bankcsődjeit, utcára hajigált munkások százmillióit:
Angliában is megkezdődik a spekuláció… felveri az árakat, elvonja az árukat a fogyasztástól, s mindezek következtében a legnagyobb erőkifejtésre sarkallja az ipari termelést; azután jönnek a „tisztességtelen” spekulánsok, akik fiktív tőkével dolgoznak, hitelből élnek, akik tönkremennek, ha azonnal el nem adhatják áruikat, és belevetik magukat ebbe a haszonért folyó általános, zűrzavaros versenybe…
Az emberek kalapálnak, fonnak, szőnek, mintha újra kellene felszerelni mindennel az egész emberiséget, mintha pár milliárd új fogyasztót fedeztek volna fel a holdban. Egyszerre csak odaát a tisztességtelen spekulánsok, akiknek okvetlenül pénzre van szükségük, kezdenek eladni — természetesen piaci áron alul, mert a dolog nem tűr halasztást —, eladást eladás követ, az árak inognak, a spekulánsok ijedten piacra dobják áruikat, a piacon zűrzavar keletkezik, a hitel megrendül, egyik cég a másik után beszünteti a fizetést, egyik csőd a másikat követi, és kiderül, hogy háromszor annyi áru van raktáron és úton, mint amennyit a fogyasztás megkíván.
A hírek eljutnak Angliába, ahol időközben még mindig teljes gőzzel folyt a munka — itt is páni rémület fogja el az embereket, a külföldi csődök Angliában is csődöket okoznak, a fennakadás következtében újabb cégek mennek tönkre, ijedten itt is rögtön piacra dobják az összes készleteket, amivel még jobban fokozzák a rémületet. Kezdődik a válság, amelynek ismét ugyanolyan a lefolyása, mint az előzőnek, és amely később ismét a virágzás periódusába csap át. És ez így megy tovább, virágzás, válság, virágzás, válság, ebben a körben forog az angol ipar, és ez az örökös körforgás, mint mondottuk, rendszerint minden öt vagy hat évben újra kezdődik.
Kevesen tudják, hogy a devizahitelek felfutásának idején Magyarországon már 2004 decemberétől lefelé süllyedtek a reálbérek, holott a GDP, tehát a munkaerő termelékenysége 2007-ig növekvőben volt! Mi lehetett ennek az oka? Az, hogy a hitellel leláncolt ember nem bír mozgástérrel. Kénytelen akármennyi jövedelemért elvállalni a legalja munkákat is! A folyamat aztán lefelé tartó bérspirálhoz vezet, miután kritikus tömegű ember kezd fulladozni a hitelek fojtó árjában.
Az 1970-es évektől komoly erőfeszítéseket tett a burzsoázia a nők munkaerőpiacra való becsalogatása és a kétkeresős családmodell propagálása érdekében. Miért fontos ez? Ezért:
Ahol a család minden tagja dolgozik, egyes tagjainak annál kevesebbet kell adni, és a burzsoázia bőségesen kihasználta a gépi munkában a nők és gyermekek hasznot hajtó foglalkoztatására kínálkozó alkalmat arra, hogy leszorítsa a bért.
Ha ezek egyike sem elég a munkás osztály megnevelésére, hát gyüjjenek a migránsok, hogy elvegyék a munkahelyeket és még inkább letörjék a béreket. Az 1845 Angliájába százezerszám behurcibált migránsmunkásainak az írek számítottak:
…Az egyiknek többre van szüksége, mint a másiknak, az egyik nagyobb kényelemhez szokott, mint a másik — az angolnak, aki még valamivel civilizáltabb, többre van szüksége, mint az írnek, aki rongyokban jár, krumplit eszik és disznóólban hál. Ez azonban nem gátolja az ír munkást abban, hogy az angollal konkurráljon, s így az angol munkás bérét, és ezzel együtt civilizációját is lassanként az ír munkás színvonalára szorítsa le.
Termelődjön újra a munkaerő, de ne bizonyulhasson a következő generációnak sem lehetősége többre vinni:
A nemrég bevándorolt ír, akinek jó az első útjába akadó istálló is, aki egy hétig sem maradhat félig-meddig tűrhető lakásban, mert mindenét elissza és nem tud bért fizetni, — ez az ír rossz gyári munkás lenne; ezért a gyári munkásoknak annyit kell adni, hogy gyermekeiket rendszeres munkára nevelhessék — de nem többet, nehogy gyermekeik keresetét nélkülözhessék és mást neveljenek belőlük, mint egyszerű munkásokat.
A beözönlő migránsok majd gondoskodnak a többiről:
Az angol ipar nem fejlődhetett volna olyan gyorsan, ha Angliának nem állt volna rendelkezésére egy olyan tartalék, mint Írország nagyszámú és szegény népessége. Az írnek odahaza nem volt vesztenivalója, Angliában viszont sokat nyerhetett, s amióta Írországban megtudták, hogy a Szt. György-csatorna keleti oldalán izmos karok biztos munkát és jó bért kaphatnak, az írek csapatostól jöttek át minden évben.
Megkezdődik az őshonos lakosság kulturális gyarmatosítása, az etnikai feszültségek kibontakozása. A szétzilált munkás osztály játszi könnyedséggel kontrollálható:
Ezek az emberek, akik szinte minden civilizáció nélkül nőttek fel, akik gyermekkoruk óta hozzászoktak mindenféle nélkülözéshez, akik faragatlanok, iszákosak és nem törődnek a jövővel, Angliába érkezve magukkal hozzák durva szokásaikat, és beoltják az angol lakosságnak abba a rétegébe, amelyet amúgy is kevéssé érdekel a műveltség és erkölcs.
Az ír a legnagyobb csapás, amellyel az országnak meg kell küzdenie. A rongyos, elvadultan vigyorgó ír kéznél van mindenütt, minden munkát vállal, ahol csak erős karra és erős hátra van szükség, s olyan bérért vállalja, amelyen csak burgonyát vehet. Csak sóra van szüksége fűszerül; boldogan meghál bármely disznó- vagy kutyaólban, meghúzza magát a csűrben; rongyokból összefércelt ruhát viselnek.
Tiszta 2015! Ennyire nincs soha új a nap alatt a kapitalizmus világában. Fejlődés-doktrína ide vagy oda. Az idegen migránsok aztán a helyi lakosságnál alacsonyabb létnívóval is beérik, majd arra kényszerítik az őshonos lakosságot, hogy versenyezzenek velük lefelé egészen a sárban hempergő disznó lét elsajátításáig.
Ha nagyon nyeregben érzi magát a burzsoázia, akár a lakosság cseréjét is nyugodt szívvel foganatosíthatja. Ugyan mérnökök, doktorok a várakozásokkal ellentétben nem nagyon akadnak a bevándoroltak közt, az abszolút többséget alkotó betanított és szakmunkás tömegeket azért jól megnevelik a bérletörő vendégmelósok. Hadd tudják meg, hol a helyük!
A civilizálatlan ír, nem képességeivel, hanem éppen az ellenkezőjével, kiszorítja a bennszülött angolt és elfoglalja helyét. Piszokban él, semmivel sem törődik, ravaszságon töri a fejét, ittasan garázdálkodik, a züllés és a rendbontás góca.
Tanulság: a kapitalizmust egyáltalán nem érdekli semminemű képességed, kizárólag a munkaerőd. Hazudozhatnak akármit. A tudás és az önálló gondolat veszélyes, az efféle káros tulajdonságokkal felruházott emberek nem kontrollálhatók tökéletes precizitással.
