Az 1840-es évekre London a maga 2,5 millió lakosával a globális kereskedelem központjává vált. Engels észrevette az utcákon nyüzsgő tömegek robotikus sietségét, akik egymással soha szóba nem elegyednek. A légkört roppant nyugtalanítóként festette le. Sejtelme sem volt, hogy az emberiség robotizációjának első állomását volt szerencséje tanúként megismerni, s ehhez még okostelefonokba sem volt szükséges temetkezniük az embereknek:
…Úgy rohannak el egymás mellett, mintha nem volnának közös céljaik, mintha semmi közük sem volna egymáshoz, mintha csak az az egyetlen hallgatólagos megállapodás volna köztük, hogy mindenki jobbra tartson a járdán, nehogy az egymással szembejövő emberáradat feltartóztassa egymást; de egyiknek sem jut eszébe, hogy embertársait csak egy pillantásra is méltassa.
A brutális közöny és az a tény, hogy minden egyes ember lelketlenül csak személyes érdekeivel törődve magába zárkózik, annál visszataszítóbban ötlik szembe és annál sértőbb, minél több ilyen ember verődött össze egy kis területen; és bár tudjuk, hogy az egyes embernek ez az elszigeteltsége, ez a korlátolt önzés mindenütt alapelve a mai társadalomnak, mégsem lép fel sehol oly szemérmetlen leplezetlenséggel, oly öntudatosan, mint éppen itt, a nagyváros forgatagában. Az emberiség felbomlása monaszokra, amelyek mindegyikének külön életelvei és külön céljai vannak, az atomoknak ez a világa itt a legteljesebb, végső kifejlettségében látható.
A városba való bezártság, egymástól való elidegenedés és az android mentalitás követelménye létre hívja a megélhetéséért kétségbeesve kepesztő lakosságot, kiknek komplett életük során egyéb gondolat nem is foroghat fejükben, mint az éhen halás újabb egy nappal való elhalasztásának kívánalma:
Nyilvánvaló, hogy ennek az állapotnak minden hátránya a szegényeket sújtja. Senki sem törődik velük; beletaszítva a kavargó örvénybe, át kell vergődniök, ahogyan tudnak. Ha szerencséjük van és munkát kapnak, vagyis ha a burzsoázia abban a kegyben részesíti őket, hogy meggazdagszik rajtuk, olyan bért kapnak, amely alig elegendő ahhoz, hogy életben maradjanak; ha pedig nem kapnak munkát, lophatnak, ha nem félnek a rendőrségtől, vagy éhen halhatnak, de a rendőrség akkor is gondoskodik róla, hogy észrevétlenül pusztuljanak el, nehogy megbotránkoztassák a burzsoáziát.
A kor városaiban a közbiztonság nem volt oly szofisztikált, mint napjainkban. Így mindennapos eseteknek számítottak a rablások, erőszakos bűncselekmények, a szerződéses és jogi kiskapuk brutális kiaknázása a hatalmasok részéről.
A polgári rétegek a nyüzsgő és éjszaka is világos városközpontokban éltek, míg a proletárok a városgyűrű sötét és zord külső kerületeiben. Itt világítás mellett közművek, WC-k, ivóvízkutak sem léteztek. Bár voltak szabályozások a munkásszállók minőségbeli követelményeire vonatkozóan, ezeket a kapitalisták úgy hágták át, ahogy csak akarták.
Általában 5-6 ágyat zsúfoltak be egy szobába, az embereket egymás hegyére-hátára vetvén, mint egy csürhét. A munkások véletlenszerűen kerültek elhelyezésre, tekintet nélkül összeférhetőségükre a többi emberrel. Ez további súlyos összetűzések és bűnesetek táptalaja lett. A nedves és nyirkos pincéket is használatba vették a tőkések, amelyekben a korom sötétben szintén 5-6 ember hajtotta álomra fejét egy halom szalmán. A pincék lakói körében mindennapos lett a súlyos hiánybetegségek kibontakozása, a penészmérgezés és a folyómenti helyiségek elárasztódása.
A munkások napi szintű létbizonytalanságban tengődtek. Kialakult a kenyéradó gazda és a pitiző háziállat viszonya. Megszokottá vált az éhhalál, amikor az emberek munkájára épp nem tartottak igényt a tőkések. A kormányzat rendre letagadta az éhhalálokat, a halottkém mindig más halálokot nevezett meg.
A munkások ott laktak, ahova dobálták őket, vagy ahol épp érte őket az este. Tömegek feküdtek minden héten más szálláshelyen, olykor minden családtagjuktól elválasztván. Nyilván semmilyen ingóságuk, vagyonuk nem lehetett.
Manchester óvárosában Londonnál is áldatlanabb állapotok uralkodtak. Itt az eredeti lakóházakat rég elhagyták tulajdonosaik, ezeket az ipari tőkések kisajátítván munkások lakhelyeivé alakították – bárminemű lényegi fejlesztés nélkül. Mialatt a minőség sorvadt, és a házak szinte ráomlottak az emberekre, addig a kiszolgáltatottságukon meggazdagodó főbérlők egyre megfizethetetlenebb bérleti díjakat róttak a kisemmizett munkásokra.
Csak az ipar teszi lehetővé ez ólak tulajdonosainak, hogy drága pénzen lakás gyanánt embereknek adják bérbe őket, hogy kizsákmányolják a munkások szegénységét, aláássák ezrek egészségét, csak hogy ők meggazdagodjanak; csak az ipar tette lehetővé, hogy a munkást, aki alig szabadult ki a jobbágysorból, ismét anyagnak, dolognak használják, hogy a munkás olyan lakásba kénytelen bezáratni magát, amely senki másnak nem felel meg, és amelyet drága pénzért használhat addig, amíg rá nem szakad.
Az újváros, melyet a kapitalisták húztak fel, ennél is aljább nívót üt meg. Itt a házak oly sűrűen és rendezetlenül épültek egymás mellé, hogy a navigáció szinte lehetetlen. Telerakták a sikátorokat zsákutcákkal és ajtó-ablak nélküli házakkal, melyeket a munkások jobb hasznosíthatóság híján vécéként és szemétlerakóként használnak. Esős időben a kövezetlen út járhatatlan sárdagonyává válik, amelyben a környéken szabadon járó-kelő disznók hemperegnek. Ezekben a két szoba + konyhás apartmanokban már húszan kerülnek összezsúfolásra. A szemét, sár és emberi salakanyag az összes belső udvart ellepi. A lakásokban nincs bútor, olykor még ágy se.
E körülmények közt minden gyárvárosban százezrek éltek az 1840-es években. Nem csak a bűnözés és prostitúció melegágyaivá váltak ezek a terek, de halálos járványok epicentrumaivá is.
De mit szóljon az ember, amikor azt hallja, hogy minden ilyen házban, amely legfeljebb két szobából, padlásszobából és talán még pincéből áll, átlag húsz ember lakik, hogy az egész kerületben körülbelül 120 emberre jut egy árnyékszék, s ez is természetesen többnyire egészen hozzáférhetetlen, és hogy az orvosok minden prédikálása ellenére, annak ellenére, hogy a kolera idején az egészségrendészet is felháborodott a Kis-Írországban uralkodó állapotokon, ma is, 1844-ben, minden csaknem ugyanolyan állapotban van, mint 1831-ben?
Dr. Kay elbeszéli, hogy ebben a kerületben nemcsak a pincék, hanem a házak földszinti lakásai is mind nyirkosak, hogy régebben számos pincét földdel betemettek, de lassanként ismét kiürítették és most írek laknak bennük, — hogy az egyik pincében, mivel mélyebben fekszik a folyó szintjénél, állandóan csurog a víz egy agyaggal betapasztott lyukból, úgyhogy a lakónak, egy takácsnak, minden reggel ki kell meregetnie s az utcára öntenie a vizet a pincéből!!
Ilyenek Manchester különböző munkáskerületei, ahogy húsz hónap alatt megismerhettem őket.
Persze jól tudták a kapitalisták már akkoriban is, mit csinálnak. Pont ilyesféle környezetnek megfelelő lelki és mentális színvonalú munkásságra volt szüksége a gyáregységei fenntartásához:
…Ezekben a lakásokban csak egy elvadult, elkorcsosult, szellemileg és erkölcsileg állati színvonalra süllyedt, testileg beteges fajzat érezheti magát jól és otthonosan.
Egyedüli aggodalmuk az ilyen-olyan járványok kirobbanásának lehetősége, melyek következményei alól ők sem mentesülnek. De amint múlik a riadalom, úgy zökken szépen minden vissza a régi kerékvágásba.
…Az egészségrendészet a kolera idején szokatlanul tevékeny volt Manchesterben. Amikor ugyanis közeledett a járvány, a város egész burzsoáziáját rémület fogta el; egyszerre eszükbe jutottak a szegények egészségtelen lakásai, és reszketve gondoltak arra, hogy minden ilyen nyomornegyed a ragály biztos központja lesz, ahonnan minden irányban elterjedve a vagyonos osztály lakóhelyeire is elviszi a pusztulást.
Napjainkban a pamut ruházat jelképezi a legmagasabb minőséget a lakosság abszolút többsége körében. Nehezen képzeljük el, hogy akadtak korok, mint az 1845-ös esztendő, amikor a pamutból szőtt rongyok a legalacsonyabb nívójú ruházat szimbólumainak számítottak a valóban kiváló minőséget reprezentáló selyem és gyapjú ellenében:
A munkások óriási többsége igen rossz ruhában jár. Már ruházkodásuk anyaga sem a legmegfelelőbb; a munkások és munkásnők ruhatárából majdnem teljesen eltűnt a vászon és a gyapjúszövet; helyüket a pamut foglalja el. Az ingek fehérített vagy színes kartonból, a női ruhák többnyire nyomott kartonból készülnek; gyapjú alsóruhát is ritkán látni a szárítóköteleken.
Már az ipari kapitalizmus kezdeti esztendeiben kialakult ama underclass (legalsó osztály), kiket XXI. századi szótárunk szerint migránsoknak, cigányoknak vagy lumpeneknek hívnánk. Őket tömegével hurcolták be Írországból hivatalosan szervezett hajóztatások és betelepítések által:
A munkások, különösen az ír munkások közül sokan, igen sokan rongyokban járnak, rongyos ruhájukat gyakran már nem is lehet megfoltozni, vagy a sok folttól meg sem lehet állapítani a ruha eredeti színét… Az igazi, bevándorolt írek szinte sohasem foltoznak, csak akkor, ha különben már szétesnék a ruha; rendszerint ingcafatok lógnak ki a szakadt kabátból vagy nadrágból; az írek… rongyokból összefércelt ruhát viselnek, úgyhogy ennek levetése és felöltése igen nehéz művelet, amelyre csak ünnepnapokon vagy különösen jó időben vállalkoznak.
Az írek honosították meg Angliában az addig ismeretlen mezítlábjárást is. Most minden gyárvárosban tömérdek mezítlábast látni, különösen gyerekeket és nőket, és lassanként a szegényebb angolok is átveszik ezt a szokást.
Ahogy napjainkban, úgy 1845-ben sem jutott egyéb eledel a munkásosztály asztalára, mint amit a burzsoázia leértékelve ott hagyott a boltban.
Amilyen a munkások ruházata, olyan a táplálkozásuk is. A munkásoknak az jut, amit a vagyonos osztály gyomra nem vesz be.
Csirkefarhát, Körömpörkölt, szalontüdő, pacal, kakashere-pörkölt, tökfőzelék volt a plebs kedvence, kik sikerrel győzködték magukat, hogy ezeknél mennyeibb csemegéket el sem lehetne képzelni!
Kiváltképp nagy sikernek örvendett a krumpli, mely minden szegény ember napi szinten fogyasztott eledele lett – akárcsak a mai időkben. Habár lassacskán ennek árszínvonala is kezdi beérni a minőségi élelemét.
A XIX. század első felében szombatonként kaptak a munkások fizetést. Szombat délutánra, mire mentek volna a piacra vásárolni, már minden használható terméket felmarkolt az értelmiség és a középosztály.
Az a burgonya, amelyet a munkás vásárol, többnyire rossz, a zöldség fonnyadt, a sajt öreg és rossz minőségű, a szalonna avas, a hús sovány, öreg, rágós — vén, sokszor beteg vagy döglött állatok húsa, amely gyakran már romlófélben van.
Habár halomra büntették a henteseket romlott hús eladásáért, mégis újra meg újra megismételték csalásaikat, hiszen az ellenőrzések hatékonysága rendkívül gyér volt, a várható nyereség meg annál nagyobb. Ahogy 2025-ben, úgy az árusok 180 évvel korábban is egyszerűen bekalkulálták a várható bírságokat a profit-várakozásaikba, aztán úgy növelték az áraikat, hogy a profit minden körülmények közt megmaradjon.
A kereskedők és a gyárosok lelkiismeretlenül meghamisítottak minden élelmiszert, egyáltalán nem voltak tekintettel a fogyasztók egészségére. Napjainkban a mézet nagyüzemileg hamisítják Kínában, továbbá komplett horror-sztorik szólnak arról, miket művelnek a szupermarketek hátsó traktusaiban a romlott hússal, melyet „megfelelő kezelés” után friss áruként helyeznek vissza a pultba.
Sózott vajat friss vajként adnak el… A cukorba őrölt rizst vagy más olcsó dolgot kevernek, és az egészet a cukor árán adják el. A szappanfőzők hulladékát szintén keverik más anyaggal, és mint cukrot adják el.
Őrölt kávéba cikóriát vagy más olcsó anyagot kevernek, sőt őrletlen kávé közé is tesznek hamisított kávészemeket. A kakaót igen gyakran finom barna földdel vegyítik, amelyet bárányzsírral megdörzsölnek, hogy könnyebben hozzákeverhessék az igazi kakaóhoz. A teát kökénylevéllel és más szeméttel keverik, vagy az elhasznált tealeveleket kiszárítják, forró rézlapokon megpirítják, hogy ismét színt kapjanak, és mint friss teát árusítják.
A borsot porrá őrölt dióhéjjal stb. hamisítják; a portói bort meg éppenséggel gyártják (festékanyagokból, alkoholból stb.), hiszen köztudomású, hogy csak Angliában több portói bort isznak, mint amennyi egész Portugáliában terem; a dohányt pedig minden eladásra kerülő formájában mindenféle undorító anyaggal keverik.
2025-ben a suttyomban végzett hamisítások nagyjának nem maradt értelme, hiszen a sorolt műveletek nagyja végezhető immár teljesen legálisan is. Bármi következmény nélkül árulhatók mindenféle E-számokkal átitatott mesterséges édesítők és színezékek, olajfinomítás maradványaiból készült kencefice (margarin), olívaolaj helyett repce vagy napraforgó. Immár a szabad piac láthatatlan keze által megtámogatott módon nyerhetünk egyre kisebb kiszerelésű és alacsonyabb nívójú termékeket egyre drágábban. Ki hitte volna, hogy alig kétszáz év leforgása alatt ily sokat fejlődünk!
Természetesen nem kizárólag élelmiszerekkel követhetők el fondorlatos csalások:
Gipszet és krétát kevernek a lisztbe stb. Minden cikkel csalnak: a flanellt és a harisnyákat stb. kinyújtják, hogy nagyobbaknak látsszanak, az első mosás után pedig összemennek; a keskeny szövetet másfél vagy három hüvelykkel szélesebbre nyújtják, és így adják el. A cserépedényt oly vékonyan vonják be mázzal, hogy alig van rajta és azonnal lepattogzik.
Csak egyet mondok: Made in China.
Természetesen a társadalom kivételezett rétege automatikusan mentesül mindennemű csalás és lakosságkárosító tevékenység következménye alól:
A gazdagot nem csapják be, mert ő megfizetheti azoknak a nagy üzleteknek drága árait, amelyeknek adniok kell jó hímevükre és csak maguknak ártanának, ha rossz, hamisított árut tartanának; a gazdag jó táplálékhoz szokott, és kifinomult ínye könnyebben észreveszi a csalást. De a szegény, a munkás, akinél már pár penny is sokat számít, akinek kevés pénzért sok árut kell vásárolnia, aki nem ügyelhet olyan szigorúan a minőségre, és nem is ért hozzá, mert sohasem volt alkalma arra, hogy ízlését kifinomítsa, a munkás kapja a sok hamisított, sőt gyakran mérgezett árut.
Hát ezért kedvenc ételük tömegeknek a krumplileves. Nem maradt alkalom a jóízlés kifejlesztésére.
Azonkívül, egy nagyobb kereskedő, aki nagy tőkét fektetett üzletébe, ha rajtakapják a csaláson, hitelének megrendülésével maga is tönkre megy — de mit veszthet a szatócs, aki csak egy utcát lát el áruval ? Ha Ancoatsban nem bíznak többé benne, elköltözik Chorltonba vagy Hulme-ba, ahol senki sem ismeri, és elölről kezdheti csalásait; a törvény pedig csak igen kevés esetben bünteti a hamisítást, hacsak adócsalással nem jár együtt. — De nemcsak az áruk minőségénél, hanem a mennyiségénél is becsapják az angol munkást; a szatócsok többnyire hamis mértéket és súlyt használnak.
Mostanság újfent divatba jött a heti egyszeri húsevés vagy akár a teljesen húsmentes táplálkozás agendája arra való hivatkozással, hogy régen sem jutott az embereknek minden nap hús a tányérra. A Kádár-rendszerben is jobbára csak vasárnaponként jutott hús az asztalra.
A kapitalizmus szent apostolai most kaphatják az agyhúgykövet, ha meghallják, hogy a rendszer által kínált „soha nem látott prosperitás” mértéke szinte tökéletesen megegyezik az 1845-ös állapotokkal, amikor a lakosság abszolút többségének meg sem fordult a fejében, hogy kétszáz év múltán a hús olyan luxussá válik, amely termék fogyasztási jogának elnyeréséért örök hálával és szolgálattal tartozunk a magasságos istenemberi uralkodóink felé:
A munkások szokásos táplálkozása természetesen különböző aszerint, hogy mennyi a munkabérük. A jobban fizetett munkások, különösen azok a gyári munkások, akiknek családtagjai is kereshetnek valamit, jól táplálkoznak, amíg munkájuk tart, naponta esznek húst, este szalonnát és sajtot.
Ahol kevesebbet keresnek, ott csak vasárnap vagy hetenként kétszer-háromszor kerül hús a fazékba, több burgonyát és kenyeret fogyasztanak; ha még lejjebb szállunk, a hústáplálék már csak burgonya közé szeletelt kevés szalonnából áll, még lejjebb ez is eltűnik, csak sajt, kenyér, zabkása (porridge) és burgonya marad, a legalsóbb fokon pedig, az íreknél, a burgonya az egyetlen táplálék.
Azonkívül híg teát szoktak inni, esetleg kevés cukorral, tejjel vagy pálinkával; a tea Angliában, sőt Írországban is, éppen olyan szükséges és elengedhetetlen ital, mint nálunk a kávé, és ahol már teát sem isznak, ott bizonyos, hogy a legszörnyűbb szegénység uralkodik.
Persze még mindig van hova lefelé fejlődni: lassan a kávé és tea is megfizethetetlen luxuscikk lesz, látván az aktuális 2025-ös áraikat.
De sebaj, vigasztaljon minket a tudat, hogy a pálinka alapvető élelmiszer maradt napjainkban is. Ha már azt is meg kell vonnunk magunktól, akkor igen nagy a baj.
