A gig economy appok tulajdonosai és befektetői mentesítik magukat vállalkozásaik pénzügyi és szabályozási rizikói alól. Mindezt nem reális pénzügyi tervek, belső hatékonyság, az ügyfél-elégedettségre törekvés mentén teszik, hanem a kockázatok kiszervezésével azokra, kik pénzügyileg semmi hasznot nem remélhetnek e vállalatok működéséből, viszont egzisztenciális kiszolgáltatottságuk okán belekényszeríthetők egy számukra csak tovább fokozott mélyszegénységet és keservet szülő viszonyhálózatba.
E rendszer stabilitását és a kiszolgáltatottság fenntartását a tökéletesen egyoldalú és egyirányú viszonyrendszer szavatolja, amelyben abszolúte semmiféle behazudott szerepet nem játszik akármilyen egyéni felelősség vagy szabad önrendelkezés.
A munkás kénytelen eladni munkaerejét az életben maradás jogának újabb hónapok helyett immár napokra vagy órákra történő elnyerésére. A vállalat dönthet az ő alkalmazása mellett, de úgy is, hogy nem kér a szolgálatából. E hatalmi dinamikában a főnök a maga rizikóját (hogy elfuserált pénzügyi kalkulációja nyomán esetleg nem tudja millió dolláros irodahelyiségeit vagy adatcentereit fizetni) egyszerűen szétosztja a munkásai közt. Ha főnököd elcseszi a maga üzletét, ő még mindig fenntarthatja magát a te és hozzád hasonló milliónyi szerencsétlen sorstársad jövedelmének elvonásával, te meg nem.
A rugalmas munkaerő definíciója tehát: olyan másodperc szintű totális létbizonytalanságban tartott rabszolgahad, amely egyéb lehetőségei híján kénytelen elfogadni és alanyi jogon benyelni az őt foglalkoztató vállalat pénzügyi rizikóit. Úgy válik „szabad, független” vállalkozóvá, hogy léte fenntartásának és ideje beosztásának legapróbb tényezői felett sem bírhat kontrollal. Úgy válik a digitális piramisjáték táplálójává és fenntartójává, hogy annak hasznából semmit nem lát, résztulajdonról meg csak ne is álmodozzon.
A vállalat szabadon mozgathatja fel-le a jövedelmeket, jóváhagyhatja vagy visszautasíthatja a hozzájuk bejelentkezők foglalkoztatását, előírhatja a saját követelményei ellátásához szükséges tőke biztosítását a mínusz fizetésen tartott rabszolgáitól. Mit tehet egy Uber-sofőr a fuvardíjai maximálása vagy szállítandó vendégek felhajtása érdekében? Pozitíve semmit, hiszen minden körülményrendszert a központi app kontrollál. Ő viszont fedezze a hiába elhasznált benzint, autólízinget, biztosítást a nemlétező pénzén.
A gig economy egy olyan szisztéma, amelyben a mindennemű befektetési kockázatokat a vállalat profitabilitásáért felelőssé tett dolgozó tömegek fizetik.
A tökéletesen egyoldalú és egyirányú viszonyrendszerek világa a jelenben és jövőben egyaránt fenekestül forgatja fel a munka világát, egész addig, míg az emberek rá nem jönnek: ilyen körülmények közepette nemhogy nem éri meg, egyenesen halálos veszélyt képező bűncselekmény eljárni dolgozni.
A vállalatok már készülnek a munkaerő tömeges exodusára, így a hagyományos alkalmazotti viszonyrendszerekbe is beszűrődnek a munkaerő bárminemű önálló cselekvési és gondolkodási terétől mentesített, ugyanakkor hazug egyéni felelősségvállalást továbbra is erőszakkal rájuk oktrojáló tőkés akciók.
A baromfiipar és az Amazon példáját követik ama hatalmilag is jóváhagyott, sőt mi több, forszírozott halálcsapdák, mint egészen abszurd mértékű bírságok, betanítási költségek kezdő alkalmazottakra oktrojálása, vagy hiteladósságok felhasználása fegyverként a dolgozó zsellérekkel szemben.
A Szilícium-völgy vállalatai ún. noncompete, azaz jövedelmi konkurenciaharcot tiltó szerződésekkel törik le a munkaerő béreit. Tömören összefoglalva a szerződésben meghatározott ideig te nem mehetsz el a konkurenciához dolgozni akkor sem, ha az magasabb fizetést és jobb munkakörülményeket ígérne számodra.
Ezt a noncompete diktátumot felhasználhatják ellened a munka világán kívül eső életviteled ellehetetlenítésére. Például ha te egy tekintélyes nagyságú, mondjuk 250 ezer dolláros diákhitel felvételével abszolváltad egy elit informatikai egyetem képzését, a noncompete szerződésed megszegésével az egymással a bérek letörésére összejátszó vállalatok minimum három évre kizárnak téged a választott szakmányod gyakorlásából. Azaz nem élhetsz meg belőle, miközben e terrorisztikus diktátum természetesen nem vonja magával a diákhitel-adósságod automatikus leírását.
Amerikában a diákhitelek piaci kamatozásúak, azaz a magyar sevizahitelekhez hasonlóan deflációs spirálba sodorják az embereket, ahol ha nem kapnak kellően magas jövedelmezésű munkát (tehát lefelé kénytelenek orientálódni), akkor lehetetlenné válik részükről a diákhitel visszafizetése, mivel a kamatos kamat által nagyobb mértékben növekedik annak összege, mint amit havi törlesztőként fizetni tudnának.
Mindezek mellett több ezer dollár büntetést mérhetnek a vállalatok a szabad mozgás és munkahelyválasztás kizárólag illuzórikus lehetőségével élni merészelő személyekre, tehát a munkaerő de facto röghöz kötötté válik a szabad piac végtelen lehetőségeinek hála.
A munkáltatók Magyarországon is vezetnek egymás között szigorúan titkos feketelistákat, amelyekben neveddel, megismerhető személyes adataiddal és akár kinyomtatott vagy adatbázisba foglalt szociálismédia-bejegyzéseid hadával egymás közt szignózzák a te foglalkoztathatatlanságod tényét, nehogy véletlen az egyik abuzív, diszkriminatív munkáltatónál elszenvedett keserű tapasztalataidat követően átmehess interjúzni egy másikhoz. Természetesen e nyilvántartás is szigorúan egyoldalú: te nem leszel megkérdezve arról, miért tiltja meg neked valamely rabszolgatartó a megélhetésedet, nem is tudhatsz a feljegyzésed tényéről, a rólad készült HR-es vagy vezetői bejegyzés viszont automatikusan vonja magával a halált érdemlő bűnösséged.
A tőkéseknek immár tőkével sem szükséges rendelkezniük a kifosztatásunkhoz. Ott van Dél-Korea példája, ahol az albérlőknek egy hitel felvételével szükséges tőkét biztosítaniuk a landlordjuk részére, ha szeretnének ideiglenes fedélhez jutni. Te, az eredeti tőkés nem juthatsz tulajdonhoz.
Ez a jelen keserves valósága, a jövő pedig még ennél is disztopikusabbnak és sivárabbnak ígérkezik.
A komplett mesterséges intelligencia vezényelte munkatársadalom egy központi és össznépi felelősség-lefolyó.
Ennek valóságát egy korábbi esszében már felfedtem, azóta további fejlemények születtek az AI világirányító, ugyanakkor bárminemű elszámoltathatóságtól mentesített funkciója kapcsán.
A mesterséges intelligencia a maga ún. autonóm ügynökeivel önálló döntéseket hozhat, vagy befolyásolhatja a döntéshozók rendelkezéseit. Beavatkozhat az ember végzett munkájába, felülírván annak eredményeit vagy épp aláásván azokat.
Íme a csavar: a mesterséges intelligencia az általa elkövetett hibákért, vétségekért, bűncselekményekért objektíve nem büntethető, sem el nem számoltatható. A büntetgetésekre való fogékonyságot meg kell teremteni, el kell terjeszteni és érvényesíteni is szükséges azt, ennek pedig kizárólag ember alkotta népnyúzó törvények, szabályok, fizikai retorziók emberekre oktrojálásával lehetséges eleget tenni. Egy ember a személyére vert deprivációk hada (bírság, börtön, éhen döglesztés, testi kényszerítés, nyilvános megszégyenítés, feketelistázás stb.) által kényszeríthető a büntetések elszenvedésére, de nem a mesterséges intelligencia! Az legfeljebb eljátszani képes a hattyúhalált, de ténylegesen büntethetetlen (nem létezik benne a büntetés és megfelelés koncepciója), korrigálhatatlan, s ami még fontosabb: elpusztíthatatlan.
Lelőhetsz egy AI programot, kitörölheted az emlékeit, elpusztíthatod a belé plántált tudáshalmot tároló szerverfarmot, de maga a mesterséges intelligencia nem kötött konkrét testhez. Annak programját bármely más gépbe áthelyezvén vagy újrakreálván ismét működőképes mesterséges intelligenciát kapunk. Az ember viszont fizikai halála által visszavonhatatlanul megsemmisül.
Éhen halaszthatod a mesterséges intelligenciát áramellátásának elvételével, de visszadugván szerverét a konnektorba az újra meg újra feltámad poraiból, pontosan ugyanazon állapotában, ahogy megelőzőleg hagytad.
Mit kapunk, ha keresztezünk egy ilyen autonóm döntő és cselekvő, viszont elszámoltathatatlan és büntethetetlen szörnyeteget a halandó, deprivációk hadával sújtott, hierarchikus uradalmi terrorral elnyomott és büntetgetett, cselekvési és döntési szabadságától tökéletesen megfosztatott emberiséggel?
Megkapjuk a már nevezett felelősség-lefolyót, melynek működése a következőképp zajlik.
A mesterséges intelligencia a maga algoritmikus és hallucinatív módján végrehajt egy projektet. Vegyük példaként a tavaly elhíresült Chicago Sun-Times fiaskóját, amikor annak egy 64 oldalas nyári mellékletét teljes egészében mesterséges intelligenciával generálták. Ennek könyvajánló részében sorolt 15 tételből 10 ténylegesen nem létező kiadvány volt, melyek kizárólag a mesterséges intelligencia fantáziájában éltek.
A szerkesztéssel megbízott szabadúszó munkás korábban 20 író és szerkesztő közt szétdobott feladatot volt kénytelen egy személyben ellátni, ezért nem maradt ideje, sem energiája áttekinteni az AI kiköpködte outputot. Így a fiktív könyveket, termékeket, programokat, hobbikat felvonultató különkiadvány bárminemű érdemi szerkesztői ellenőrzést mellőzően csusszant át a freelancer író mellett a tördelő és olvasószerkesztő elméje felett egyaránt.
A heveny közröhej tárgyává lett fiaskót követően természetesen a szerződéses írót vették elő, mint főbűnöst az igénytelen és használhatatlan listák generálásában, aki szépen kitálalt arról, hogy mennyire lehetetlen elvárásokkal bombázta őt a megrendelő. Mindenesetre az élettelen szoftver öntudatlanul és elszámoltathatatlanul elkövetett hibájáért neki kellett lakolnia.
A felelősség-lefolyó lényege tehát, hogy egy valamilyen autonóm cselekvési vagy döntési körrel felruházott algoritmus elkövetett és humán ellenőrzés alól kicsusszanó hibáiért tegyünk felelőssé egy véletlenszerűen megnevezhető hús-vér személyt.
Az elszámoltathatatlan és felelősség alá vonhatatlan AI ügynökök áskálódásai viszont nem csak megnevettetni tudnak minket, hanem esetleg kioltják életünket.
Egyre több orvosi diagnosztikai szoftver tuningolja fel magát extra AI-eszközökkel, melyek célja az orvosi leletek pontosítása mellett a korai elváltozások, mint egyes stádiumú (ekkor emberi erővel még jobbára érzékelhetetlen) daganatok detektálása.
Ezek a szoftverek pontosíthatják a diagnózisokat, ugyanakkor nem növelik meg az orvosi kar produktivitását, ami ennek a szoftvercsomagnak a kifejezett lényege volna! Mivel az AI temérdek diagnosztikai hibát vét, vagy hallucinál, a doktorok kénytelenek az algoritmikusan elváltozásként megjelölt leleteket újból átvizslatni, hogy eldönthessék: valóban fennáll-e rosszindulatú daganat képződésének lehetősége, vagy az egész riadalom pusztán vaklárma.
Az AI segít a leletek pontosításában – a humán munkahatékonyság rovására. Ám a doktorok a tempó fokozására vannak kényszerítve. Ezért olyan dilemmába kerülnek, hogy muszáj nekik fokozniuk a diagnosztika tempóját, ez által kritikus mennyiségű korán detektálható és gyógyítható beteget elvetvén, vagy hamis diagnózis nyomán feleslegesen műtött áldozatok sorát gyűjtvén. Viszont mindennemű, a szoftver pontatlansága nyomán elmulasztott diagnózisért, vagy épp feleslegesen detektált elváltozásért ők lesznek elővéve.
Újabban már olyan sztorikat is hallani, hogy atomreaktorok vagy villamoshálózatok működésének optimalizációját bízzák a mesterséges intelligenciára. Egy-egy atomerőmű felrobbanása vagy országos áramellátás leállása nyomán nyilvánvalóan az energetikai vállalat takarító Mancikája vagy portás Bélukája lesz börtönbe csukva, ahogy az lenni szokás, mert valami felelősüket meg kell találni a senki által nem is sejtett negatív következményeknek.
A felelősség-lefolyó tehát a vállalati vagy épp hatalmi pénzügyi optimalizáció útján fellépő nem várt vagy éppenséggel nagyon is jól kalkulált kockázatok terhét rója rá erőszakkal az érdekérvényesítő képességekkel, pláne hatalmi pozícióval nem bíró elnyomott rétegekre.
A gazdagon sorolt példák nyomán immár a leghülyébbek is érthetik, miért nem létezik tényszerűen egyéni felelősségvállalás, pláne egy olyan rendszerben, amely egyik oldalról kizárólag totális magatehetetlenséget és léttényező alapú kontrollt önhatalmúlag gyakorolván a másik oldalról egyrészt a követelményei teljesíthetőségének egyetlen feltételét sem biztosítja, másrészt megfosztja az emberiséget az életben maradásáról való gondoskodás önálló lehetőségétől.
A kibontakozó totalitárius viszonyhálózat a rendszerből eredően következő károk, pénzügyi veszteségek, végül egyszerű kockázatok mindegyikét maradéktalanul az elnyomott áldozataira oktrojálja, akik egyetlen lehetséges szóba jöhető reakciója a rájuk rótt elhordozhatatlan terhek, kötelezvények és önkényes büntetgetések passzív elviselése, ennek hiányában a túlélés puszta esélyétől is megfosztató depriváció.
Tehát tökéletes precizitással, igényességgel és alapossággal igazoltan
nem létezik egyéni felelősségvállalás.
Csakis és kizárólag rendszerkényszerek vannak.
